Petőfi Népe, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-28 / 124. szám

A Petőfi-évforduló és a kiskőrösi művelődési központ

(I.) öt egymást követő autó áthaladását kellett bevárnom, amíg átmehettem Kiskőrösön az új pártszékháztól a túloldalra, az épülő művelődési központhoz. A forgalom már városias.

Alinak már a 13 méter magas kulturális központ falai: kétségtelenül ez lesz a lassan várossá fejlődő község legszebb épülete.

De mikor?

Ellentétes híreket hallani, olvasni az átadás időpontjáról. Értesüléseink szerint kevés a rendelkezésre álló pénz is. A tényleges helyzet kiftirkészésére, megállapítására utaztunk Petőfi Sándor szülőfalujába.

AZ ELFOGADOTT ÜTEMTERVET BETARTVA

Az első benyomások nem kedvezőtlenek. Látogatásunk napján mintegy 40—50 ember szorgoskodik a munkahelyen. Harmincán a Bács-Kiskun megyei Állami Építőipari Vállalat állományába tartoznak, a többiek a „szakipari munkát” elvállaló cégek munkásai. Orcsik István kubikosbrigádja a vizesblokkok padló alatti csövezéséhez készíti elő a szükséges anyagokat, Polgár András és Csendes János brigádjai a könyvtárépületben dolgoznak, hozzáfogtak a villany- szerelők is a munkához.

Sárközi Mihály építésvezető és Takács István művezető arról tájékoztatnak, hogy nincs fennakadás, lemaradás, az elfogadott ütemterv szerint haladnak, így vélekedik Hajni József, a Beruházási Vállalat műszaki ellenőre. Elmondják azt is, hogy különös gonddal dolgoznak, mert szeretnék, ha kivitelezési hibák nem gátolnák a művelődési ház munkáját.

Nézegetjük az építési naplót, ötvennnyolc hete, 1971. április 5-én kezdték meg a felvonulást, 6 fővel. Az alapozás június közepén kezdődött. Az első sarok, a „falegyen” másfél hónapja készült el.

Átadás másfél év mülva?

Nem kerülgetem a forró kását, megkérdezem:

— Mikor használhatják a kiskőrösiek az új művelődési központot.

Egyszerre válaszolnak.

— A szerződésben eredetileg meghatározott időben.

— Vagyis?

— 1973 novemberében. (Sajnos — pontatlan tájékoztatás alapján —, a Petőfi Népe és országos lapok is többször közölték már, hogy 1972. december 31-re

avatják!)

— Hol tartják a Petőfi-éwel kapcsolatos ünnepségeket? Hol lesz a hazai és külföldi résztvevők nagy

megemlékező ülése?

— A megállapodást megjegyzés, észrevételezés nélkül írták alá a megrendelők, jelezve, hogy tudomásul vették a megadott határidőket.

— Méltányosnak tartja a két és fél éves átfutási időt? — tudakolom Sárközi Mihálytól.

— Feltétlenül. Bonyolult munkáról van szó, rengeteg az alvállalkozó, típusmegoldásokat nem alkalmazhatunk.

— Az évfordulóra való tekintettel nem lehetne a kitűzött határidőt előbbre hozni? Ahogyan mondani szokták, kiemelten kezelni ezt az ügyet?

— Rajtunk nem múlik, de felelőtlenség lenne bármit ígérni. Mert a beton akkor is harminc nap alatt köt meg... Talán, ha a tanácstól előbb kapjuk meg a munkaterületet, nem így állnánk.

HUZAVONA AZ ELŐKÉSZÍTÉSBEN

— Még örülni sem tudunk majd ennek a művelődési központnak, amikor elkészül, annyi keserűséget okozott eddig — így fogad dr. Havasi Gyula, Kiskőrös tanácsának elnöke.

Megkértem, foglalja össze röviden az ügy történetét. Tudatosan használtam ezt a szót, mert vaskos dossziékat töltenek meg az építkezés aktái.

— 1962-ben a járási pártértekezleten hangzott el először a javaslat: kérni kell Kiskőrös várossá nyilvánítását, és a költő honában méltó művelődési ház hirdesse szocializmust építő korunk alkotókedvét.

öt esztendő múlva adták át — megbízólevél alapján — az első tervet. Ebben a mozi és a könyvtár igényei nem szerepeltek. A végösszeg: 10 millió Ft. Újabb két esztendő és elkészül a véglegesnek látszó beruházási program már a fenti kívánságokat is figyelembe véve. Az összeg a duplájára emelkedik. Újabb egy esztendő telik el. Tanakodások. Legyen mozi? Bisztró? Ki vállalja a többletköltségeket? A kiviteli terv dokumentumait 1971. februárjában szállította a megyei tervező iroda.

— Tudomásom szerint, ha pontos programot kapnak, hamarabb is elkészülnek. Még 1970. nyarán is módosították az elképzeléseket. Báner József tervező- mérnöknek ezért többször hozzá kellett fogni a munkához.

— Az építkezéssel kapcsolatos ügyek sokáig a volt járási tanácshoz tartoztak. Engem, mint a községi tanács vezetőjét ugyan érdemben is bevontak a tárgyalásokba, de a döntési jogkört tavaly tavasszal kaptuk meg. A kisebb huzavona: tény. Egy adat: a moziüzemi vállalat 1970. március 16-án véleményezte a programot — amelyet négy hónapja már leadtak a tervező irodának — s kiegészítéseket javasoltak.

ÉRTÉKES HŐN APÓK.;.'

— Tudunk arról is, hogy az építőipari vállalat már 1970. őszén szerette volna megkezdeni a felvonulást, de csak a következő év nyarán kapták meg a teljes munkaterületet. Ez lényeges időkiesést és többletköltséget jelentett. Miért húzódott el a szanálás?

— A községben is nagy gond a lakáshiány. .A kisajátítási eljárás kezdeményezése nem hozzánk tartozott. Későn indult az akció, hiszen egy-egy terület szabaddá tételéhez a tapasztalati adatok szerint 10— 15 hónap szükséges. 1970 szeptemberében kezdődött a leendő művelődési ház területének a „szanálása”,

3 önálló épület megvásárlása. Kompromisszumokat is vállaltunk, hogy mielőbb döntés szülessen az ügyben. A tulajdonosok azonban a lehető legnagyobb kártalanítási összeget akarták „kiharcolni” és ezért újra és újra fellebbeztek. Az utolsó bírói állásfoglalás ebben az esztendőben született...

— A mostani tapasztalatok ismeretében milyen intézkedéseket tenne másként?

— Az ügy valamennyi érdekeltjét a legnagyobb fokú lelkesedés vezette. Mégis ismétlem: a községi tanács viszonylag nem olyan régóta gazdája az építkezésnek. A kisajátítás halogatása miatt vannak ma elsősorban nagy gondjaink. Az itt elvesztegetett hónapokat nehéz behozni. Késve rendelték meg a terveket is.

Bár a tanulságok levonását a témával foglalkozó második cikkünk végére tartogatjuk, itt meg kell jegyezni: a két gazda lévén nehéz ma már kibogozni, hogy ki mit csinált. Értesültünk arról is, hogy a tanács elnöke többször aggályát fejezte ki az előkészítés elhúzódása miatt. Mégis hiányoljuk, hogy a tanácsüléseken nem kapott nagyobb teret ez az ügy. De azt is, hogy a megye illetékesei a hatvanas években sőt még 1970-ben sem számoltak kellően azzal, hogy lesz 1972. december 31-én.

MEGPRÓBÁLNI A MAJDNEM LEHETETLENT

A község negyedik ötéves tervének a bevezetőjében ezeket a szép sorokat olvashatjuk: „Petőfi emléke kötelez. A költő születésének 150. évfordulóján megrendezésre kerülő országos és helyi ünnepek rendezésében Kiskőrösnek nagy szerepet kell vállalni.”

Erre hivatkozva kerestem meg Dörner Henrik elvtársat, a Bács-Kiskun megyei Állami Építőipari Vállalat igazgatóját.

— Már évekkel ezelőtt éreztem — mivel hallottam a tervekről —, hogy kifutunk az időből. Megbízás nélkül azonban mi nem foghattunk munkához. Javasoltam, kértem: adjanak tervet, rendelést, területet, hogy 1970 őszén felvonulhassunk.

Jó munkaszervezéssel, az erők összpontosításával, az ügy fontosságának az ismeretében 1973. nyarán feltehetően elkészül az épület. Mindent megpróbálunk, de nagyon sok függ az alvállalkozóktól. Értesüléseim szerint van olyan cég, amelyikkel a beruházó még nem kötött szerződést... Hogy a nagyteremben ünnepeljék a költő születésének 150. évfordulóját? Hét hónapunk van addig. Nem mondhatok semmit. Az biztos, hogy ilyet eddig nem csináltunk.

— Kizártnak tartja a határidők ilyen lényeges módosítását?

— Azt nem mondtam!

Azzal a meggyőződéssel léptem ki az igazgatói irodából, hogy Dörner Henrik elvtárs nem szeret felelőtlenül ígérni, de megpróbálják a szinte lehetetlent. Nagyok a nehézségek, ám a feladat sem mindennapi.

(Folytatása következik.)

Heltai Nándor

Térületi tárlat, 1972

„Korunk művészeinek újra fel kell fedezniük a maguk részére a világot, vagyis a jelenségeket és érzékelhető dolgokat új szemszögből kell meglátniok és meghallaniok: az az új szemszög lesz mértéke alkotásaik korszerűségének. ... Harmóniát kívánok, de a mi korunk sok rétegből összetevődő harmóniáját. A költő ne témákat verseljen meg, hanem költészete váljon az én emlékezésem, érzésvilágom új témájává, fölfedezésévé.” Kassák Lajos — akinek arcvonásait, egyéniségét Borsos Miklós portréja idézi — értékes gondolatokkal gazdagította művészetünket.

Nagy érdeklődés mellett nyílt meg Baján a Türr István Múzeumban a Képzőművészek Közép-magvar- országi Területi Szervezetének VIII. tárlata. A tény önmagában is figyelemre méltó. H. Tóth Elvira muzeológus így ír erről a katalógus bevezetőjében: „...A város jelentősége s a Duna menti táj szépsége; művésztelepének hagyományai; képzőművészeinek rangja és művészetszerető közönsége folytán egyaránt joggal tarthat számot a bemutatóra, amely méltó elismerése megyénk közművelődésében vállalt és betöltött tekintélyes szelepének...” Baján tárlatot rendezni fél siker és egy kiísit már rang is, éppen az előzőek miatt.

Kincses Ferenc tanácselnök — aki Papp Györgynek, a városi pártbizottság első titkárának és Gera Sándornak, a megyei pártbizottság osztályvezetőjének kíséretében fogadta a kiállító művészeket és a kulturális szervek vezetőit —, megnyitójában ezt szintén hangsúlyozta. Tudom, hisz magam it ott voltam velük: sokat, és hogy elsősorban alkotói munkásságuk elismerését és támogatását látják ebben, s nemcsak puszta „úgy illik” udvariasságot. De hogy kétség se maradjon senkiben a szándék iránt, a tanácselnök felkérte a művészeket: segítsenek a tanácsháza nagytermének belső kiképzésében, eredeti építészeti stílusának megfelelő díszítésében. És ez a munka azon nyomban már ott megkezdődött.

Nem tudjuk és nem ránk tartozik, hogy az érdekes összeállítású zsűri mit szűrt ki a beküldött művek közül, így csak arról beszélhetünk, ami végül is a falakra került, s amit módja van mindenkinek megtekinteni.

Elsőnek a festőiség határozott előretörését dicsérhetem. Ezt nagyon fontos belső értéknek kell tekintenünk. A területi közösség ugyanis földrajzi és szervezeti értelemben — külsődleges irányokban is hathat az alkotókra, közelítheti őket egymáshoz, de abban nem vagyok biztos, hogy ezt értéknek kellene tekintenünk. Szolnak és Bács-Kiskun Közép-Magyar- ország; ez igaz, de ettől még ne legyen Branyó Sándor azonos Tóth Menyhérttel, Chiovini Ferenc Gál Sándorral, Goór Imre Palicz Józseffel és így tovább, mert ez így sehova sem vezetne!

A tárlat szerencsére nem jelez semmi ilyesmit. Minden művész lényegében a maga személyiségéből kiformált úton haladt az elmúlt évben is. Látványos váltás a szó nemes értelmében nem történt. Mindannyian megőrizték értékeiket, művészetükben szükségszerűen — de talán nem elég „keményen” — a mai életünk értelmét, lényegét kutatják.

Ne vegyék rossz néven, ha az egyértelműen kedvező összbenyomás mellett én mégis túlságosan békésnek és egyes művek esetében feszültségmentes nyugodtságának érzem a tárlatot. Jól tudjuk, hogy ez a béke és nyugalom a magát szüntelenül és egyre értelmesebb gazdagodással megújító életben csak viszonylagos, csak átmeneti lehet. Nyilvánvaló, hogy ezt maguk a művészek is nemcsak hogy tudják — mert ez a jó alkotásokhoz még önmagában kevés lenne —, hanem számtalanszor át is élik. Mi hát az oka a táj, a természet, az elmúlás, a felvillanó látvány előtti ily nagy tisztelgésnek?

B. Mikii Ferenc, Berényi Ferenc, Baranyó Sándor, Noel ö. Gábor, Gál Sándor és Goór Imre kiváló festők, érzékeny alkatúak, és sehogyan sem hozhatók össze egyfajta „iiányzatos” csoportba. A vizuális megjelenés lehetőségein belül maradva külön szólamokat képviselnek, de mégis harmóniában vannak. Baranyó, Berényi, Noel hangulatosabbak, a többiek halkabban, de tisztán szólnak hozzánk. Munkáikat töprengőnek és igaznak érzem, többnek és gazdagabbnak korábbi dolgaiknál. Tóth Menyhért — két képe jobb helyet is megérdemelt volna — külön, magányos utakon jár, tovább építi a maga sajátos világát.

Másokról is beszélhettem volna, de a választás formáját a tárlatlátogató néző szabadsága adja nekem. Kérem a művészeket, hogy ezt ők is így fogadják.

A kiállítás rendezése Miskolczy Ferenc munkája. Felfogása egyéni és becsülendő még akkor is, ha néhány ponton vitatkozásra serkent. Ha együtt hagyta volna az ugyanazon művésztől származó képeket, talán kedvezett volna a látogatóknak. Munkáját így is dicséret illeti.

A képek sok mindent elmondanak alkotójukról, a világról, jelzik, érzékeltetik, mit tettünk és teszünk. Úgy érzem, arra kellett volna jobban figyeltetniük, hogy mit tehetünk még és mit kell tennünk.

S végezetül — ha már kívánni lehet — nagyon szeretném, ha Baján mindenki áldozna egy fél órát a tárlat megtekintésére. Gyapai József