Petőfi Népe, 1972. május (27. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-04 / 103. szám
i ^tiistftíen diákévek Tű, olló, csipesz — ezek az eszközök. Bár közülük egyiket sem a nehézsúlyú fiúk karizmaihoz méretezték, azok a megmondhatói, akik naponta nyolc órán át dolgoznak velük, hogy a műszakok végén már nem is olyan könnyű forgatni őket. Kocsándi Aranka mégsem panaszkodik a súlyukra, különösen akkor nem, amikor 3600 forintot visz haza a borítékban a hónap végén. Igaz, ő — a Martos Flóra ifjúsági szocialista brigád tagja — a legjobb dolgozó az Izsáki Aranyhomok Tsz különleges, textilipari segédüzemágában, ahol a helybeli, or- goványi, ágasegyházi, vagy éppen Páhiból bejáró lányokkal és asszonyokkal együtt a szövetek hibáit javítja, helyére húzza a meglazult szálat, csipesszel kiemeli az idegen anyagot. Vagyis az úgynevezett kivarró mesterséget műveli. A magas teljesítmény úgy kerekedik ki, hogy — mint mondja — sokat „házizik”, haza is visz munkát. A pénz — amiből sosem elég — a küszöbönálló házassághoz kell előtakaré- kosságként, no meg a lakást adó házrész „bepuco- lásához”. Marad azért energia arra is, hogy a maga részéről a KISZ-szervezet tervezett kirándulását alapozza meg anyagilag egy kis ráadással, habár most első a lagzira való készülődés, ami ha nem is világra, mindenesetre Izsákra szólónak ígérkezik. — halász — Régen látott, kedves vendéget fogadott a napokban a kunszentmiklósi Damjanich János Fiúkollégium: az intézet kollégiummá nyilvánításának 10. évfordulójára ellátogattak Kun- szentmiklósra az egykori diákok, hogy felelevenítsék emlékeiket, s megismerkedjenek a kollégium mai életével. Valamennyi résztvevő ismét diák lett néhány órára. Sorra járták a tanulószobákat, a hálótermeket, végigsimították az asztalokon az egykori bevésések megkopott nyomát. Torna János, a kollégium igazgatója meleg szavakkal köszöntötte az „öregdiákokat” : — Nagy öröm számunkra, hogy eljöttetek ismét diákéveitek színhelyére, mert ez azt jelenti, hogy az elmúlt tíz év alatt is szeretettel gondoltatok az Alma Materre. Az egykori kollégisták nevében dr. Simonidesz Vilmos vegyészmérnök mondott köszönetét a meghívásért, a kedves fogadtatásért. Ezután a nagy érdeklődéssel várt sporttalálkozóra került sor. Labdarúgó- torna keretében mérte ösz- sze tudását az öregdiákok két csapata és a jelenlegi kollégisták együttese. Ä villámtorna végül is a ven-4 dégek győzelmével ért vé-j get. A találkozó programja a kollégiumban folytató-- dott. Előkerültek a régi na-4 poskönyvek, s a résztvevők hangos derültséggel olvasták fel egymásnak a régi idők krónikáját. íme, két derűs bejegyzés: „Semmi különös esemény nem történt, lefeküdni is lefeküdtünk. ..” A „tettes”: Takács László építészmér-í nők. Abban az időben, minden reggel csak kávét és kenyeret kaptak a kollégisták reggelire, s ez arra ihlette Kovács Endre napost, hogy szűkszavúan csak, ennyit jegyezzen be a na-' poskönyv „reggeli” rovatába : „A szokásos ...” A kollégium vezetői még vacsora után is gondoskodtak meglepetésről: az öregdiákok kitűnő paródiát láthattak Bényei Gyulától. aki a gimnáziumi és kollégiumi tanárok ismert szokásait karikírozta nagy sikerrel. Aztán eljött a búcsú pillanata. „írjál ám ...” „Látogass majd meg.. .* — hangzott mindenfelől. S mi más lehetett volna a búcsúszó e szép este végén, mint ez: „A viszontlátásra — 1973-ban!” Csapai Lajos Délután öt óra. Albérleti szobám ablakán kikönyökölve a körútra látok. Kígyózó, négysávos köfo- lyam. Autóbuszok, személy- gépkocsik, motorbiciklik száguldanak. Pirosra vált a sarki villanyrendőr, csikorognak a fékek az útkereszteződés előtt. Hosszú kocsisor várakozik kétfe- lől. Megérkezik a szomszédom. Mellettünk, a kertes házban lakik. Nőtlen, fiatalember. Az autó a hobbyja. Szaklapokat, prospektusokat olvas. Néha órákig magyarázza a különböző típusok előnyét, hátrányát. Végül tréfásan megjegyzi: a Trabant is jó kocsi — ha van ... Hatszázat fizet az albérleti szobáért. Igaz, ezért majd a garázst is használhatja.'.}, * Jön az öregember. Már a kopogtatásáról is megismerem. Leülünk, magunk elé teszemí a fehér, fekete kockás táblát. Sakkozunk. A játszma vége felé két-két gyalogunk marad. Döntetlent ajánlok. Egyikünk sem nyerheti meg. Elméletileg nem is. — Ez döntetlen? — kérdi. — Fogadjunk, hogy megnyerem. * Katit várom. Az ablak melletti asztalnál ülök. Kinézek az utcára. Tömött szatyrokkal asszonyok sietnek hazafelé. Ismerősök találkoznak, megállnak néhány percre, aztán indulnak tovább. Három év körüli kisfiú a presszó ablakához nyomja orrát, bent- ről is hallom, amint az anyjától kérdezi: „A bácsik mit csinálnak odabent?’’ Egy férfi és egy nő érkezik. A szomszédos asztalhoz ülnek. — Megvetted a mozijegyet? — Igen. — Kiváncsi vagyok milyen lesz. — Remélem jobb, mint a múltkori. Kati már negyedórát késik... * A napilapok apróhirdetését böngészem. Az egyik hirdetés így hangzik: „Főiskolát végzett, jó megjelenésű lány társaság hiányában megismerkedne zenét és irodalmat kedvelő szolid, 25—35 év közötti férfivel. Házasság jeligére, a kiadóba...” * — Régen láttalak. Hogy vannak a lányaid és a fiaid? — Kösz, jól. Ma hat órám volt velük. A szó«« képeket tanuljuk. — Hogyan? — Rajzolok egy piros pöttyös bögrét. Aztán megtanuljuk, hogy ez a bögre. Ma ezt gyakoroltuk: „Piros bögre, pöttyös bögre, pöttyös bögre, piros bögre...” Együtt már olyan szépen mondják, hogy öröm hallgatni. De külön- külön még nem megy. — Szereted csinálni? — Nagyon . Mindegyik gyereknek szinte külön kis világa van. Szerintem nagyon szép feladat ezt felkutatni, megismerni, s a valódi világhoz igazítani. — Es hiszel abban, hogy... — Különben nem lettem volna gyógypedagógus. Nálunk az iskolában nem ismerjük azt a szót, hogy reménytelen. * Az asztalra könyökök Farkasszemet néz az előtte levő halványsárga papírlapocskával. Gondolkodik. A tollat belemártja a tintásüvegbe. A keze félúton megáll. Rágyújt s újra bemártja a tollat. AzJ tán öt számot áthúz. A teremben már szinte vágni lehet a füstöt. Körbeülik az asztalt, s 90 számjegy fölé hajolnak. * Lobognak a remény gyertyái. Tárnái László Izsákra szóló... A remény változatai
