Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-30 / 101. szám

1VTZ. április SO, vasárnap 5. oldal Még egyszer a pelikánról és még másról is... Vasárnap déllelőtt Az élő s A lapunk március 28-i számában Mibe kerül egy pelikán címmel cikket je lentettünik meg, ámenben tételesen idéztük a Kecs keméti Községgazdálkodási Vállalat a városi tanács­nak benyújtott számláját, amelyet egy összetört pe­likánszobor megjavításá­ért számított fel. A vál­lalat igazgatója, Fehér Pál levelében hat pontból ál­ló észrevételt tett, amelyet némi kommentárral az ol­vasók elé tárunk. A Községgazdálkodási Vállalat igazgatója első­ként megállapítja: „A tár­gyi műalkotás kijavítása — a szállítási munkákat leszámítva — komoly, meg­alapozott munkát igényel. Korábban, de most sem vonjuk kétségbe azt, hogy a munkát elvégezték, csak az nem egészen érthető, mi volt a pelikánszobor összeragasztásában a ko­moly és a megalapozott munka? A levél így folytatódik: . „A műalkotás javítása csak ráfordításos alapon, utó­kalkulációval történhet .. A ráfordított idők megala­pozottak és a felszámított órabérek törvényes rendel­kezésen alapulnak.” A le­vélben foglaltakkal nem teljesen értünk egyet, ugyanis a munkabérek ki- számításakor a ténylegesen {elmerült munkaórát kell szorozni az órabérrel. Na- mármost: a Községgazdál­kodási Vállalatnál a kofa- '-ragók besorolás szerinti ''órabére 14 forint, ezért ^ érthetetlen, miért 20 fo­rintot számoltak el. Menjünk tovább. „A 414 százalékos rezsi — a válla­lat önköltségszámítási sza- b/'yzatának megfelelően — az 1971. évi eszközlekötési járulékkal korrigált mér­legadatok alapján került megállapításra, kizárólag a közvetlen bérre vetítve. A jelen munkánál pedig csak bér merült fel.” — írja az igazgató. Nincs semmi okunk vitatni a 414 száza­lékos rezsi mértékét, de megkérdezzük: Miért eny- nyi? Próbáltunk találni er­re is magyarázatot. Ha a kőfaragó szakmunkás 14 forinttal van besorolva, a termelékenységre nem hat­hat ösztönzően, hogy 20 25 forintos átlagórabére­két számolnak el. Feltehe­tő hogy a normák nem egészen helytállóak! A rezsit növelik más tényezők is. A vállalatnál 1970 novem­ber 30-án üzembe helyeztek egy automata csiszológé­pet. amely 371 ezer fo­rintba került, s még a mai napig sem termel... A szóban forgó gépet, amely nem dolgozik, már^ eddig 170 ezer forint javítási költség terheli, sőt a vál­lalat fejlesztési alapjából 137 ezer forintot helyeztek ei import letétként, amely két évig holt tőkeként je­lentkezik. Ennek a gépnek a munkájára nagy szükség vo’na, de a szakemberek véleménye szerint ezután sem használható. Mitől emelkedik még a^ vállalat rezsi je ? Olaszországból egy betűvéső gépet vásároltak 137 ezer forintért. Akkor többféle betűsablont aján-i lottak fel, de csak két: olyan garnitúrát vettek? amellyel a gép minimális, termelést produkál. Ennek1 a gépnek a munkáiét egyébként a Községgazdál­kodási Vállalatnál úgyszá-- paolják él, mintha a kőfa­ragók kézzel vésték volna be a betűket. Nem volna helyes ré­szünkről, ha a következő pontban foglalt — a 10 százalékos hasznot — vi­tatnánk. Ezt elfogadjuk, de részletesebben kitérünk a vállalat igazgatójának erre vonatkozó érvelésére: „Nem vitatjuk, hogy a vállalat rezsije aránylag magas — az sem szolgál számunkra vigasszal, hogy a többi : szolgáltató vállalatok ha- j sonló magas rezsivel mű- I ködnek, de elavult gépe- I ink karbantartása, üzemel- : tetése tetemes ráfordítást j igényel, ami kedvezőtlenül i növeli a rezsiköltségeket, j A vállalatnál nemcsak a gépekkel, de a mun­kaszervezéssel és munkafe­gyelemmel is gondok van- j nak. Néhányat ezek közül: A kőfaragó részlegnél na­pirenden van a munkaidő alatti italozás, a késés, az igazolatlan mulasztás (az elmúlt hónapban 11 nap), s a meglevő berendezések kihasználatlansága. Ügy véljük, ezek olyan konkré­tumok, melyek nemcsak ar­ra adnak magyarázatot hogy miért került egy kőszobor javítása 5179 forintba, ha­nem arra is, miért olyan magas a Kecskeméti’ Köz­séggazdálkodási Vállalat­nál a rezsi, s milyen intéz­kedéseket tettek eddig a vezetők ennek csökkentése érdekében! Gémes Gábor Mondhatják esetleg, hogy az apró emberkét cumis­üvegből tápláló atya moz­dulata még nem az igaza. Viszont, csupán néhány to­vábbi szép szabad szom­batnak és kellemes vasár­nap délelőttnek kell eljön­nie, hogy minden sikkes legyen. Lehet, hogy régeb­ben nem így volt, de a ha­sonló jeleneteket a sétá­lók ma már elismeréssel szemlélik. Mintha a csá­bító időjárás is azon len­ne, hogy értelmes munka- megosztás alakuljon ki mind több családban. (Tóth Sándor felvétele) Marad a gép Több tej fogy — tasakból Nyolcvanütmillió forintba került a Közép-magyar­országi Tejipari Vállalat új kecskeméti feldolgozó üze­me, amelynek igazi ékszere a 3 és fél millió forint értékű tasakoló gép. A számok önmagukban is jelzik a befektetett érték nagyságát, ami a lakosság jobb el­látását hivatott szolgálni. A zacskós tej egy ideig mégsem kellett olyan meny- nyiségben, ahogy azt előzetesen várni lehetett, s az a veszély fenyegetett, hogy a vállalati központ oda tele­píti át a gépet, ahol — legalábbis pillanatnyilag — jobban kihasználják. A megrendelő kereskedelem az­óta jobb belátásra tért, a háziasszonyok bevásárlását megkönnyítő tasakos tej népszerűvé vált. Olyannyira, hogy különösen szombat délutánonként vagy vasárnap délelőtt gyakran nem is lehet kapni az üzletekben, áruházakban. Csupán Kecskeméten 12—13 ezer tasak tej kel el naponta, s Kiskunfélegyházára, Izsákra, Ke­rekegyházára, valamint több Pest megyei helységbe ugyancsak szállít a gyár. A zacskós csomagolás ked­vezően hatott a fogyasztásra is, az utóbbi hónapokban 15—20 százalékkal több tejet iszunk, mint korábban. Az értékes svájci töltő és csomagoló berendezés tehát végül is itt marad. Óránként 3 ezer műanyagtasakot tölt meg tejjel, illetve kakaóval a képen látható modern gép. (Halász—Pásztor) F ertelmes következ­ményei lettek annak az egyszerű kis háztáji ese­ménynek, hogy Cseppentő Gergely gazda éhesen és ettől mérgesen ért haza azon a végzetes hétfő dél­utánon. Pillanatnyi felger- jedésében a baromfiak kö­zé csapott ostorával, amely­nek szíja úgy rátekergőzött tgy szép piros jérce nyá­kára, hogy kés alá kellett venni, mielőtt... így lett Cseppentőéknél jércepapri- kás hetfün este! Vacsorára. Ami pedig parasztiknál — nem létezik. Tegnap va­sárnap volt. húsos ebéd, s talán vacsora is. Hetfün már pazarlás lenne. De mit csináljanak, ha így megjárta a jérce? Jóízűn csemegézik hát rajta, falja az öttagú csa­lád. Épp a nagy cuppogás stádiumában éri őket szomszédasszony. Tárnok Andrásné. aki pont egy el­veszett jércéjét keresi. Majd kigúvad a szeme, mikor észleli, hogy ezek meg pap­rikáscsirkét esznek. Hetfün! Holtbiztos, hogy az ő jér­céjét zabái ják! Persze, hogy nem hiszi a valót, persze, hogy tele- kürtöli a falut, amiből rop­pant bonyodalmak kelet­keznek Cseppentőék becsü­letére nézve. Szájára veszi őket a nén, s antul ádázab- bul. minél inkább bizony­kodnak. hogy s mint esett a piros jérce halála. No, viszont tudni kell. hogy ak- kpr volt ez nagy szenzáció, midőn a kisbíró efféle szö­veget adott tudtul minden­kinek. dobszó kíséretében: — Senki se merjen beje­lentés nélkül disznót vágni. Az első disznó után zsírbe­adás né.gv kila, a második disznó után nyolc kila ... Miután úgyis keresztül- csnotak a hullámok Csep­pentőék feje felett, nincs mit veszíteni, ha valami csínvt eszelnek ki a locsogó szájú Tárnokék mesleckéz- tetésére. Olvant. amivel az egész falu előtt ..lekádere- zik”, s egvúttal nevetséges­sé is teszik őket. A csel a disznóvágási ti­lalommal. illetőleg a zsfr- beszolgáltatási kötelezett- sá<7»el függ össze. S olvan jól bevág, hogy a falu ap­raja. nagyja Tárnokékon kacag... már maid két tucatnyi helységnevet, amelynek — tanyai iskolájában Pali bá­csi ízes-zamatos nyelveze­tén hallják a történetet, ve­lünk együtt nagyot néznek. Micsoda színjátékot „dra­matizált” belőle négy ör- döngős kecskeméti színmű­vész. Bende Ildikó, Köl- gyesi György. Major Pál és Takács László! E ljátsszák a csirke­paprikás körül tá­madt konfliktus változatos hangulatú epizódjait. Ve­lük izgul, restelkedik, ra- vaszkodik, kajánkodik, s hahotázik végül az a nyolc­van-száz, vagy ennél is több tanyai ember, aki minden várakozást felül­múlóan hálás közönsége produkciójuknak. Együtt játszik a nézőtér a színé­szekkel. Hogyan? Ez már szinte a szereposztásból is követke­zik. Mert az aztán igazán színészt kívánó. Nevezete­sen ezért: Cseppentőné és Tárnokné, Bende Ildikó; a többi szerepet, tehát Csep- pentőt. Tárnokot, a kisbí- rót, tanácselnököt, az öreg szomszédot, rendőrt, s tán még több is van — Major | Pál és Kölgyesi György alakítja. Takács László, aki mai nyelven nevezve nar­rátor, a helyzeteket, fordu­latokat. összekötő mozza­natokat ecseteli, meséli, játssza. Kellék? Hát olvan nincs. S milyen jól kell mókázni ahhoz, hogy ezt észre se vegye a közönség, amely talán ezért is — civil-civil — tud annvira azonosulni a színészek játékával... z a „dramatizált”, derűs színjáték csu­pán egy szám abból a jó érzékkel komponált műsor­ból, amellyel a Katona Jó­zsef Színház négy művésze március eleje óta szórakoz­tatja, műveli, neveli a Kecskemét környéki irdat­lan tanya világ népét. „Visz­nek” népköltészetet, dalol­nak virágéneket, előadnak Csokonai-. Petőfi-verset, Simon István-költeményt, Móricz-, vagy Szabó-prózát, s játszanak jelenetet. És hogy mégse lódítsunk kel­lékek dolgában; síp, furu­lya, gitár, sőt egy fejkendő is van a tárban. (Azt mon­dani se kell, hogy nem az említett „Szabó-darabhoz” kellenek.) — Hogy indult ez a — ne sajnáljuk a szót — kis misszó? — érdeklődöm Major Páltól, aki lelke volt a kezdeményezésnek — Horváth Ignác járási párttitkár cikkei ébresztet­ték fel a lelkiismeretemet — hangzik a mosolyosan szerény, de halkságábán is meglepő válasz. — Olyan szívközeibe tudta hozni a tanyai művelődési gondo- ksi» • • Aztán a „lelkiismeret- ébresztés”-től indulva visz- szafelé. kiderül, hogy 25 esztendős színészi pályafu­tása során mindig is szív­ügye volt Major Pálnak ez a színházon kívüli színház, kezdve a hazai, vásárosna- ményi kultúrcsoport szer­vezésétől a debreceni, bé­késcsabai. pécsi — s ki győzné sorolni, annyi volt — csoportok patrcnálásáig, munkás és parasztfiatalok, diákok tanításáig... Szín­játszók és szaval ók, dalo­sok és „prózások” kaptak kedvet a nívós önművelés- -e szolid, tapintatos ráve­zetése mellett... Nem is ‘■nóták a borbási fiatalok, milyen őrömet okoztak mesterüknek az első erő­próbára készüléskor azzal, I hogy alaposan korholták l A egymást, ha valamelyikük nem tanulta meg jól a sze­repet. Hja, a „művészi fe­gyelem” ! Aztán szállásnak vették el a kultúrtermet, s lassan abbamaradt a szép kezdeményezés... Itt, s előző helyeken, közömbös­ség, vagy rosszul értelme­zett „takarékosság” miatt — sokadikszor. De most Horváth Ignác cikkeiből kiérzett: párt és tanács minden segítséget megadna, ha volna ötlet, koncepció. Major Pál — úgy is mint a Hazafias Népfront megyei bizottsá­gának tagja — felkereste a járási pártbizottság első titkárát. — Volna egy régi ál­mom ... — kezdte. terv pezsdítő való­ság azóta. A négy kedves színészt szíves is­ten hoztával fogadják a ta­nyaiak. s előadás végén közrefogják őket, hogy ke­zet szorítsanak. Meghívják őket vendégségbe, egy kis beszélgetésre hűs borocska mellett. Parasztemberek, tanítók a lelkesebbnél lel­kesebb közönségszervezők. No mert volt már hely — — egyetlenegy —, ahol csak „hivatalból” intézte valaki a szervezést. Megér­keznek a művészek, s csak tíz-tizenkét néző várja őket, jobbára gyerekek. Kisült, hogy még a szomszéd ta­nyában sem értesültek az előadásról. „Tudnak várni egy kicsit a kezdéssel?” — így egy parasztasszony, mi­után összedugta a fejét majdnem véletlenül odake­rült harmad-negyedmagá- val. A művészek vártak. Háromnegyed óra múlva mindenki egv-egy kis cso­porttal tért vissza. Körül­szaladták a tanyákat. Volt közönség, s meleg siker. Lehet elfelejteni a sza­badszállási határban tanító idős pedagógust — 38 éve dolgozik odakint —, aki 16 kilométerről, este bicikli­zett el az előadásra. Ha egykori tanítványai szín­házba mennek, ő se ma­radhat otthon. Színház? K is földes tanyai szo­bában üldögélnek a színészek az öreg házigaz- dáékkal. meg a KISZ-tit- kárral. Idogálnak. Feljön a szó a tv-ről, hogy milyen nehezen szánták el magu­kat. Féltek a nagy kiadás­tól. „Most már semmiért nem adnánk oda. Ágyból nézzük anyjukommal, mi folyik a nagyvilágban ... Meg a színielőadásokat...” — Akkor látták már, mi­lyen az igazi színház, a nagyvárosokban ... Miért jöttek el mégis olyan nagy kedvvel a mi szerény elő­adásunkra. — mert maga mondta, bátyám, hogy alig vártak bennünket? — fog­ja szaván hirtelen ötlettel a házigazdát az egvik ven­dég. Megérezte, hogy az „ösztönös” válasz a szín­ház-televízió viszony forró kérdéséhez is „hozzászólás” lesz. Az öregember szelíd meghökkenéssel kapta hát­ra a fejét. — Ez a maguké azért más. mint a televízió. Ez élő színház. ... Erre célozva vallja most nagy-nagv meggyőző déssel Major Pál: — Iga­zunk volt. amikor vállaltuk ezt a küldetést... Azt már rafinériával, a kását kerülgetve szedtem ki a szerény művészből hogy egv-egy tanyai elő­adásért 150 forint a hono­rárium — fejenként. Tóth István B izonyára sokan rá­ismertek a szto- ryból, hogy ez nem más, mint Szabó Pál egyik ked­ves kis elbeszélésének, a Falusi történet-nek a kivo­nata. De ha annak idején jelen vannak mondjuk az orgo- ványi, ágasegyházi, ladány- benei — de sorolhatnánk

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents