Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
Buda Ferenc: Sújtok tavaszi ággal Rügy-csöcseiket az eleven ágak kidugják, varasodik a kéreg, a nyúlrágta, harapott sebek fakón beszáradnak, mint a tegnapi fájdalom, a víz-hideg, a vas-hideg, a friss hideg éjszakák fölött ropogós csillag-máglya izzik, szétrugdalt fehér parázs. Elejti ragyogó üvegfogait az eresz, a pléhcsatorna csordít sótalan könnyet, cinegék teli torkából a nikkel-csipogás kipendül. Eled a tél-tarka mező, e penészes Jézus-arc, hórongyai alól ütköznek zöld szakálltüskék: végtelen vetés-sorok. Tél, tél! Nyomhatod már ónos dühödet mellünknek, mint süket az ajtót, erőd szétfoszlik, megereszkedik, mint a szigorúságukba belepusztuló vének kóckötél-inai, emeli fejét ellened virágok, füvek felkelő serege, csak te veszíthetsz e fegyvertelen néma-hitűek ellen, repedezett rög-arcodat sújtom én is aranysebhelyes tavaszi ággal! Hatvani Dánielt Ébredés után Amint a hajnal fátylát leveted magadról melled kitárul mint éjszakából a nap és ahogy öltözködöl még egy kicsit alszol a tárgyak körötted bújósdit játszanak S hogy koccan a pohár a mosdóviz is ébred tárt karral ősszefon a vízi ölelés hajad a fésű alatt mint a széthulló ének hullám-mosolyba fut össze sok pici rés Elmúlt Ölelések tétova láza repked míg tested emlékétől kisimul az ágy Siámon egy közönséges furcsa szó szeretlek s a reggelek dala nyitja ránk ablakát Gál Farkas: Piros ököllel ügy verdes a szivem, mint • foglyul ejtett vadmadarak, riadva figyelem a dOrömbólétt az ingem alatt. Ügy hallgatom, mintha magam lennék bezárva, , de én vagyok az is, aki nézi a vergődőt a rács előtt állva. Milyen lehet ez as örökké zuhogó gyermek-ököl, amit cigaretta, szesz, buta szerelem naponta öl, milyen lehet, amikor átüti az öröm laser-sugara s ha rázúdul a keservek, gondok zavaros áradata, ha ismét felbukik, mint a delfinek, milyen lehet, hány fokot bír W és mi izzítja fel ezt a szívet? Miféle parancsra hull e rubin-ököl kimért ütése, be nem tört csikók dobogása, éneklő pacsirták • lépegetése; micsoda kötelesség hajszolja e csillagot, milyen ítélet, hogy dolgozzon pihenés, megtorpanás nélkül, mint a befalazott gépek rejtve robbanjon pillanatonként és soha meg ne lássa a kinti tájat, amelyet éltet és virágba borit elfojtott robbanása? Fehérlő homlokkal terelje az ösztön hordáit hajtsa, mint rabok a gályát, nem figyelve a fenti csörömpölést, a fedélzet szeszgőzös lakomáját! Piros bogyó-ököllel verni a csönd mellkasát akkor is, ha az este lefújta a támadást és a nyugalom tornyait felépítette. 0 Nem akarni, nem tudni mást, csak amit tenni örökös kötelesség, rázni a zúzmarás ágakat, hogy a béna ág egyszer kirügyezzék. Ügy élni, mint egyetlen piros ököl, dolgozni szépen s ott lüktetni az idő bordái alatt a zuhogó dörömbölésben. A magyar képzőművészet száz éve Bács-Kiskun megye múzeumaiban A fővárosban rendezett Bács-Kiskun megyei képző- és népművészeti kiállítások közül egyértelműen a bajai, kecskeméti, kiskunfélegyházi és kiskunhalasi múzeumok „kincseit” bemutató tárlat kapta a „legjobb sajtót”. A látogatók is elégedetten távoznak a Magyar Nemzeti Galériában rendezett és április közepéig megtekinthető kiállításról. Miért ez a nagy érdeklődés, az élénk visszhang? Mivel nincs a megyében állandó képtár — a félegyházi Holló László-term et kivéve — a most közönség elé kerülő festmények többsége a raktárak polcain rejtőzött évek, évtizedek óta. Még a szakmabeliek is csodálkoznak; milyen nagyszerű gyűjteményekkel rendelkeznek az alföldi megye múzeumai. Persze elmaradnak a debreceni, szegedi, pécsi, székesfehérvári képtárak mögött, az állomány változatosságát és értékét tekintve egyaránt, de — hogyan is mondjam — erre se számítottak. Most kétszeres örömmel, izgalommal tallóznak az átmenetileg a hozzáférhetővé vált anyagban és jellemző módon azon tanakodnak, hogy a Galéria falaira került képek mennyiben módosíthatják az elmúlt száz esztendő egyes művészeti irányzatairól kialakult véleményeket. A kritikusok, esztéták közül többen e kiállítás láttán úgy vélekednek, hogy „korrekcióra szorul a megye művészetének képe”. Bojár Iván — például így ír; „A kecskeméti művésztelep jelentősége, fontossága, előremutató példája ugyancsak feledésbe merült... újra felfedezzük a századeleji kecskeméti művészet országos jelentőségét”. Szól arról, hogy itt Nagybányánál korszerűbb szemléletű, „progresszív, előremutató magyar képzőművészet körvonalai bontakoztak ki”. Ügy érezzük, hogy helyben is nagyobb figyelmet érdemel a kecskeméti telep első évtizede, mint a két világháború közötti korszaka, amikor „nemzeti irány” címmel többnyire a konzervatív törekvéseket támbgatták. A fővárosi tárlaton 86 művész 159 alkotása látható, korszakok szerint csoportosítva. A gondosan rendezett kiállításon nézelődve sokakban felmerül a kérdés: miként kerültek Aba Novak Vilmos, Barabás Miklós, Dési Huber István, Hincz Gyula, Lotz Károly, Szőnyi István, Tornyai János és mások festményei Bács-Kiskun megyébe? Az itteni múzeumokat a századforduló táján, a két világháború között alapították és szűkösen látták el beszerzési, állománygyarapítási kerettel. A Budapesten látható alkotásoknak csak egy töredéke jutott a közintézmények birtokába vásárlás útján. Tudatos gyűjtésről szó sem lehetett A jánoshalmi származású Nemes Marcell és a Bácsalmáson született Oltványi Imre adományai gyarapították elsősorban a megye múzeumait. Mindketten viszonylag hamar elkerültek innen, de az idekötődő szálakat nem szakították el. Lokálpatrióta buz- gdságból és a vidéki képzőművészeti élet fellendítésére vagyont érő gyűjteményeket adtak át a kecskeméti, illetve a bajai múzeumnak. Nemes Marcell inkább a XIX. században élt, vagy az első világháború előtt működő mesterek képeit vásárolta, míg Oltványi Imre a kortárs művészet mecénása volt. Példájukat többen követték: elsősorban a Muraközy családra és Nagy István özvegyére hivatkozhatunk. Napjainkban is többen hagyományoznák a tulajdonukban levő műalkotásokat a közgyűjteményeknek, ha egy kis biztatást kapnának, ha látnák a mflz kincsek megbecsülését, az ajándékozó nevének megőrzését, és — ez a legfontosabb — tapasztalnák az így közönség elé kerülő festmények, rajzok, szobrok, érmek stb., ízlésfejlesztő, műveltséget terjesztő hatását. A mieinknél jóval gazdagabb francia múzeumokban megkülönböztetett figyelemmel gondozzák, népszerűsítik a mecénásoktól kapott műtárgyakat. A Louvre — magam láttam — évről évre kiállításon mutatja be az ajándékozás révén szerzett alkotásokat. Tördőnek azzal, hogy az így létrejött gyűjteményeket célszerűen, rendszeresen fejlesszék, kiegészítsék. Nálunk e téren még sok a tennivaló. Nemes Marcell például ahhoz a feltételhez kötötte a 80 képből álló kollekció átadását, ha a város képtárat létesít és bizonyos összeggel ezt folyamatosan támogatja. A háborúk, gondolt, bajok megakadályozták e vállalt kötelezettség teljesítését. Az idő sürget. A mi nemzedékünknek kell e vonatkozásban is jóvá tenni az elődök mulasztásait. Ha állandó képtárat nyitnak legalább — egyelőre — Kecskeméten és Baján, akkor nemcsak ilyen ünnepi alkalmakkor gyönyörködhetnek az emberek a múzeumok már meglevő értékeiben, hanem ezek a gyűjtemények mintegy a napi kulturális élet tényezőivé válnak. Ezek a gondolatok jártak a fejemben a dr. Telepy Katalin szakértelmét dicsérő „A magyar képzőművészet 100 éve Bács-Kiskun megye múzeumaiban” című remek tárlaton szemlélődve. Sütő András: Kig ó és apóst®! Illyés Gyula Hajszálgyökerek című kötetében a nemzeti érzés, gondolat tapogatózását kutatja, azokat a gyökereket, melyek a valóság talajába kapaszkodnak. Életműve a hajszálgyökerek erejét és szükségességét példázza. Bárki csak így, csak innen, az Értől juthat el az Óceánig. Sütő András sem tud a hajszálgyökerek tápláló nedvei nélkül élni. „Mi ugyanis — mármint akinek szülőfalut adott a sors — nem kitörni akartunk valamerre, hanem betörni mondandónkkal a paraszti világba” vallotta. Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve 1970-ben, az év igazi sikere lett. Pedig magas mércével mérték: Illyéssel, Móriczcal, Tamásival, Sánta Ferenccel. Üjabb kötete, a Rigó és apostol „úti tűnődéseit" adja kezünkbe. Sütő András nem útirajzot ír, nem a hagyományos-konzervatív úti leírások nyomán halad, ő szinte új műfajt teremt: a látottak ürügyén ébredt gondolatait jegyzi le. A lényeges különbség az útirajz és Sütő úti tűnődései között az, hogy míg a korábbi a forma esetleg az „útikönyv”, a „beade- ker” adatszerűségével terheli az olvasót, addig Sütő neve egy látott élmény kapcsán bennünket is elgondolkoztat. S ez minden igaz mű értéke. Sütőé is. Szülőföldje az erdélyi Pusztakamarás. Ezt a kis falut nemcsak Kemény Zsigmond, az önmagát emésztő, fáklyasorsú író tette halhatatlanná, hanem Sütő András remekműve, az Anyám könnyű álmot ígér is. S ebben az új kötetben is az első írás, a Sírkövek Pusztakamarásra visz el minket. Az író „Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve” számba veszi az utókor fájó tartozásait: életműve kiadatlan, egész nemzedékek számára ismeretlenné vált a kitűnő regényíró. Sütő szellemi öncsonkításról szól elkeseredve. A feledhetetlen Sütő-regényt asszociálja a mezőségi családi emlékeket idéző fejezet is, melyben arról a népi-paraszti tulajdonságról vall, hogy miként tudott és tud várni a paraszt: vonatot, gólyát, embert. Ez a tulajdonság tette lehetővé, hogy kivárja a török hódoltság végét Ezt a leckét a saját bőrén tanulta meg a nép. Öccse kimegy a falu végére, ha nem is ígérte az író, hogy hazalátogat, mégis újra és újra leül a „sánc” martjára, lesi az útkanyart, hátha megjön. „Hónapok múlnak el, és ha egyszer megérkezem, ő az első, aki a nyakamba borul: Ejnye, mióta várlak!” S ezt a családi kötöttséget, a Németh László-i nagy család melegének szép példáját is sugallja Sütő ebben a kötetében is. A messzi vidékeket bejáró, előkelő Hilton hotelekbe bejutó író sohasem felejti el, hogy honnan jött. ö is — mint Ady — föl-földobott kő. Visszajön, hazahúz, csak népében tud gondolkozni, mint Veres Péter. Amikor Teheránban jár, egy kivándorolt székely híre jut el hozzá. Ez a hír mindennél többet jelent. Mi lett a Gyergyó környékéről idekerült székellyel? Sütő elgondolkozik a messzire került földin, majd Körösi Csorna jut eszébe, aztán az is, ijiogy Berzenczey László, Kossuth helyettese itt ment el az ősmagyarokat kutatni. „Elhányódottságunk” vátlozatain mereng. Benedek Elek kisbaconi házában ünnepséget rendeztek. Balogh Edgárékkal megy Sütő is az ünnepségre, s közben visszaemlékezik a kényszerű feledés időszakára, a „hagyománytiprásra”, s I arra, hogy miként „nyitott ablakot” aztán Balogh Edgár tanulmánya. Azóta Benedek Elek kilenc kötete jelent meg. „Könnyítés a lelkiismeretünkön.” S az ünnep szép pillanatait á szónoklat tartalma is emeli, és Sütő elmerengve Illyés verssorait idézi, melyben a népi mersz, a köznapi, percnyi courage jelentőségét emelte ki. A közös gondolkodás nagyszerű élményét adja Sütő könyve. S ehhez járul pompás magyar nyelve. Ízlelgetjük, s alig tudunk betelni vele. Kosztolányival együtt vallja Sütő: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom és írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható ..Az Anyám könnyű álmot ígéjr című könyve után a Rigó és apostol is erről győzött meg bennünket. Szekér Endre
