Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-02 / 79. szám

Tamócalnét sokáig ■ csak hírből ismer­tem. Zsóüka réni, akinek a házában laktunk, s aki nagyanyánk testvére volt, mesélt róla vasárnapon­ként, amikor szabadnap­ját, délutánját odahaza, vagyis a saját hajlékában töltötte. Egyébként ott la­kott Tarnócai úréknál, ahol a házvezetőnői tisz­tet töltötte be. Húsz éve szolgált már különböző úri házaknál, férjhez sem ment, a pénzt élére rakta, így szerzett ott­hont öreg napjaira. Ezt a városszéli kis házat őriztük, laktuk mi szíves pártfogását élvezve. Tőle tudtuk, hogy a Tarnócainé nagyságos asz- szony nem éppen minden­napi nőszemély. A férje rokkant, semmire sem ké­pes ember, akiből csak annyi haszna van, hogy a nevét — mégis jól hang­zik: doktor Tarnócainé — birtokolja. A férj egyéb­ként mérnök, de mivel tehetetlen beteg, már ré­gen nem folytatja a mes­terségét. Megélhetésük alapja a dohányelosztás­ból származó nem túl nagy, de állandó havi fi­zetéssel felérő jövedelem. Az asszony biztosítási ügyekkel is foglalkozik, de ezzel a pénzzel nem számol el az urának. Kü­lönben is, mindent az asszony intéz, vagyis 6 az úr a háznál. A férj csak amolyan csendes és meg­tűrt személy. Zsófi néni sokféle tör­ténetet tudott Tarnócainé- ról, de csak a legjavát mondta el vasárnapon­ként. amikor kiült a ve­randa elé. Legtöbbször azonban ezeket is lehal­kított, seppegő hangon mondta, s nekünk, gye­rekeknek ugyancsak fü­lelni kellett az eperfa te­tején, hogy elkapjunk egy-egy szót belőle. Még szerencse, hogy csak eny- nyit, mert így Tarnócainé megmaradt előttem egy életvidám, de azért még­sem megvetendő hölgy­nek, s az iránta érzett tá­voli tiszteletembe nem vegyült az ellenőrizhetet­len — bár hitelesnek tű­nő — történeteknek kö­dös árnyéka. Akkor még nem is sejtettem, hogy neki köszönhetem majd első kereseti forrásomat, és egyúttal a kenyéri? _re- sőnek kijáró tiszteletet az egész utca népe előtt. Á dolog pedig úgy kezdődött, hogy be­fejezve a szegények gim­náziumának csúfolt pol­gári iskolát, amely apám­ra nézve száz pengő bankadósságot jelentett — ennyit vett fel Zsófika néni kezességével tandíj­ra. ruházatra végső meg- szorultságában —, mun­ka után kellett néznem. — Nézd fiam — kezdte atyám velem szemben az első férfias tárgyalást —, úgy lenne jó, ha most már te is tudnál segíte­ni rajtunk. Többet aztán nem is beszéltünk erről, értettem a szóból, sőt a tekintetek­ből is. S ezek azt jelez­ték számomra, hogy az aranyéletnek vége. Most már komolyan kell gon­dolkoznom. Az ábrándok­kal is le kell számolni. Nem lesz belőlem se pos­tatiszt. se távirász, de még kerékpárszerelő sem. Továbbtanulásra nincs pénz. Papp úr, a mecha­nikus pedig csak akkor venne fel inasnak, ha jó­atyám fizetne neki havi tíz pengőt. Marad tehát valami szabad pálya, hor­dár, vagy helypénzszedő, a Jó ég tudja micsoda, a lényeg, hogy pénzt lehes­sen keresni. Az ötletek nem hagytak cserben. Egyik nap a baromfiex- port-telepen akartam be­szélni a cégtulajdonossal, Benedek úrral. Iskolai bi­zonyítványomat is ma­gammal vittem, de be sem jutottam hozzá. Már a kapuőr eltanácsolt F. TÓTH PÁL: Protekció — Nézd. fiacskám, ha nincs jó ajánlód, kár a benzinért Akit itt látsz, az mind rokon, meg is­merős, vagy legalább az ismerős ismerőse. Keress valami pártfogót aztán gyere vissza. Lázadozva gondoltam erre az erkölcstelen vi­lágra, melyről már Ber­zsenyi megírta; „Róma ledől...” — de beláttam, én ezt egyelőre nehezen tudom kivárni. Másnap elmentem a ládagyárba, mely szintén Benedek úré volt de tudtam, hogy Je­linek úr az egyik vezető­je, akinek csemegebolt­ja is van a főtéren, ahol , én iskolába menet min­dig krumplicukrot vásá­roltam kettő fillérért Ez a tudat erőt adott a vele való találkozásra. És jó jel, itt már bentebb ju­tottam. Egészen az iro­dáig. A felvételeket inté­ző tisztviselő éppen a reg­gelijét tolta félre. Végig­mért, meglátta a zsebem­ből kikandikáló kalapá­csot s nevetni kezdett — Szóval szögezőnek jelentkeznél? Hát van ne­ked fogalmad, mi az egy­általán? Óránként tizenöt láda, négypercenként egy, ez a legkevesebb, ennél csak többet lehet Még a doktor úr is alig bírja, pedig már egy fél éve csináljál — mutatott az udvaron álló fészer felé, ahol veszett ütemben csattogtak a kalapácsok, n a sor legszélén ugyancsak izzadt egy sovány, sze­müveges fiatalember. Ez lehetett a doktor úr. C sak hápogni, hebeg­ni tudtam, aztán szó nélkül oldalogtam eL A kapun túlról lestem megilletődötten befelé. A kapuőr megsajnálha­tott mert szóba elegye­dett velem. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. — Ki az a sovány, szemüveges? — bátorkod­tam a kérdéssel. — Egyetemista, csak csú­folják doktornak, mert­hogy annak készül. De van ilyen több is. Diplo­mások, érettségizettek. El­veszik a kenyeret az iga­zi munkásember elől — dünnyögött a kapuőr. Az­tán rámnézett a szemüve­ge mögül. — Elküldték? Bólintottam. —r Egyél sok bablevest meg krumplisgiölödint, at­tól majd megerősödöl — mondta vígasztalóan, s tovább nem törődött ve­lem, mert egy teherautó dudált a kapu előtt. Feladtam a terveket Egész nap csak ponyva- regényeket bújtam a kert végében, s csak ebédel­ni mentem be a házba. Nekikeseredve faltam, amit leltem a sparhelten, vagy az asztalon vászon­nal letakarva. Ebből a ködös álla- ™ pótból rángatott vissza a való világba jó­apám az egyik késő nyá­ri napon, — Volna Itt valami, fiam — kezdte óvatosan, s egy újságlapot húzott elő a zsebéből —, nézd csak! Néztem, néztem a hir­detést mert az volt amire apám mutatott, s abban az állt hogy a Nagyhomoki Népbank ügyes fiút keres kifutó­nak, megbízható aján­lással és garanciákkal. — Aztán ki adná az ajánlást és garanciát? — néztem apámra csen­des megütközéssel. El­mosolyodott — Bízd csak rám, majd én szerzek. Beszé­lek TarnócainévaL Az ám, Tarnócainé! De ismeri-e vajon az igazga­tó? Apám, mint aki töb­bet tud, csak bólogatott és zsebregyűrte az újsá­got U át így kerültem 1 * másnap vitéz Pe- terdi Pál igazgató úr szí­ne elé. Apám is elkísért, * nekem csak annyi volt a dolgom, hogy kint vá­rakozzam a pádon, az üvegfal előtt, amely mö­gött ott láthattam az igazgatói irodát széles bőrfotelekkel, a hosszú tárgyalóasztallal, telefo­nokkal, a jövő-menő igaz­gatóval. az előtt» álldo­gáló atyámmal, s még egy testes úrral, akiről később megtudtam, hogy az osz­tályvezetői. Mellettem a pádon csak egy izgága fiatalember ül­dögélt s kérés nélkül is részleteket mesélt az éle­téből. Állástalan kereske­dősegéd, csak a végső megszorultságában jött el ide, de ha pojácának né­zik és negyven pengőnél kevesebbet ígérnek, nem vállalja ezt a lealázó munkát kinőtt már az Ilyesmiből. Apám jött ki aztán, hogy betuszkoljon az igazgatóhoz. Ijedtemben a sapkámat ia a fejemen fe­lejtettem, csak kőnyék- billentésre jutott eszembe az illendőség. — Nagyon dicsér téged a nagyságos asszony — nézett le rám a sudár ter­metű, Javakorabeli igaz­gató. Szavait megnyugod­va vettem tudomásuk mert arra gondoltam, hogy Tarnócainé nem is­merhet annyira, hogy még dicsérjen is, de ha ezt teszi, azt most csak a ja­vamra szolgál. — Apáddal már megegyeztünk — folytatta az igazgató. Húsz pengőt kapsz ha­vonta, de megbecsüld ma­gad. Aztán ne felejtsd el megköszönni a nagyságos asszonynak! — szólt még utánam, amikor távozó­ban voltunk. Mégy év múltán ki­öregedtem a kifu­tó mesterségből, és újabb foglalkozás után kellett néznem. Csak akkor ju­tott eszembe, hogy — is­ten ne vegye bűnül — Tarnócainé nagyságos asz- szonynak még mindig tartozom a köszönettel. Valahogy nem vitt rá a lélek, hogy felkeressem és kezet csókoljak neki. Akkor ugyanis már töb­bet tudtam a Zsófi néni féle történetekből... Évek múltán pedig azt is megtanultam, hogy nem rossz dolog a megszorult embernek a protekció, de valahogy mindig édesebb az a kenyér, amit maga harcol ki magának. Petőfi Sándor: Én A világ az isten kertje; Gyom, s virág vagytok ti benne, Emberek! En a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek. Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. Es a lángok szűzen égnek Szent oltárul az erénynek El nem romlott szív alatt. Nem építek sors kegyére, Tűrök, mint fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, a mit elkap — Jellemképe változat. Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes; Szavaimmal egy az érzet, Célra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres. Es az ég szivem földébe Drága fádat ülteté be, Szereleml Koszorúba fűzőm ágit. Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem. Szeberényt Lajos barátjához egyik Kecskemétről kül­dött levelében írja Petőfi: „Noha igen parányi lény még a színpadon, de re­ményű, hogy egy­kor nem lesz utol­só; mert nem hiszi, hogy az ég segéd­keze ne lenne azzal, ki oly szent célok­kal, oly eltökélés- sel, annyit áldozva lépett a színpadra, mint ő!..Eltö­kélten hitt elhiva­tottságában. Még nem döntött a szín­pad és a költészet között, de vallotta a jellem tisztasá­gát, a szavak és tet­tek azonosságát. 1843 áprilisának első napjaiban hagyta el Kecske­métet. Egy polgár­ember szánta meg: egy ürücombbal és kenyérrel ajándé­kozta meg az útra. UßTtßtttit. Szappanos István: Táj (tosrajg Vlagyimir Krivcov — Egy szeretet forrásai meglehetősen homályosak és nehezen deríthetők fel teljesen — kezdi a beszél­getést, szinte hangosan gondolkodva a Duna—Ti­sza közi írócsoport és a Forrás vendégeként né­hány napig Bács-Kiskun megyében tartózkodó Vla­gyimir Krivcov, a Lityera- tura Rosszija munkatársa —, mert mindig rokon­szenveztem a magyarok­kal. Húszesztendős ko­romban került először a kezembe Petőfi kötete. Ez volt a magyar költő mű­veinek második kiadása. Az elsőt még Luna- csarszkij kezdeményezte néhány esztendővel a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után Ügy tervezték, hogy ezzel a kötettel emlékeznek meg a magyar költő születésé­nek századik évfordulójá­ról. Sajnos, a nehéz gazda­sági viszonyok miatt két évet késett a munka; 1925- ben kerüjt az olvasókhoz. Petőfi pusztája hatott rám elsősorban. Szimfero- pol környékén születtem és a csodás leírások gye­rekkoromat idézték, a Krím-f élsziget északi ré­szének sztyeppéit. — Figyeremmel kísérem a XX. századi, a kortán magyar irodalmat is. Ady Endre, József Attila a leg­nagyobbak közül való. Kezdő újságíró koromban sokat gyakoroltam a tav- ridai síkságon. Így ismerkedtem az em­berekkel, a falvakkal. Azt mondogattam barátaim­nak, hogy „gyalogolni jó”. Később tudtam meg, hogy Móricz Zsigmond még kö­tetet is adott ki ezen a címen. — Zalka Máté életútja is foglalkoztat. Ifjúságom élményei ahhoz a vidék­hez kötnek, ahol az embe­rek sokáig töltényhüvelye­ket szántottak ki az inter­venció utáni és a második világháborút követő évek­ben a földből. Perekop körzetében neves szovjet írók társaságában fölke­restem a hajdani csatate­reket. Mit tudnak a hősi erő­feszítésekről a mai fiata­lok, mire emlékeznek az öregek; ezt kutattuk. Föl­hívták a figyelmemet Zal­ka Máténak, a spanyol szabadságharc Lukács tá­bornokának ifjúkori, vi­déki lanokban rejtőző cik­keire, elbeszéléseire. Hosz- szú évekig ezen a vidéken élt. — Magamról mit mond­hatnék? Első kötetemet 1953-ban adták ki. Kedv- telenül gondolok felhőtlen lírájára- Mellesleg meg­jegyezve Kecskemét test­vérvárosában, Szimfero- polban jelent meg. A má­sodik és harmadik köny­vemre már szívesebben emlékezem. Éppen mosta-„ nában került a könyves­boltokba negyedik köte­tem. Moszkvában nyom­ták, ott élek már jó ideje. — örülök, hogy meg­ismerkedhettem Petőfi or­szágával, Kecskeméttel, a Forrással, kedves embe­rekkel, láthattam azt a házat Kiskőrösön, a Pető- fi-múzeumot, nagyszerű gyümölcsösöket, jókedvű embereket; azt az orszá­got, amelyről oly sokat ol­vastam. örülök, hogy vég­re eljöhettem. • Visszavárjuk a rokon­szenves Vlagyimir Krivco- vot. Ha megint személye­sen ellátogat hozzánk, el­beszélgetünk magyarul megjelent kötetének fo­gadtatásáról. A tehetséges író legszebb elbeszéléseit jövőre uvvanis kötetbe gvűjtve nálunk is kiad­ják. H. N.

Next

/
Thumbnails
Contents