Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
MTE. április 2, vasárnap 5. oldal , Kecskemét dolgozó népének első szolgája akarok 1enniü Jó napot, főispán elvtársi Kilenc órakor csengettem egy szép, modem óbudai ház első emeletén levő lakás ajtaján. Jeleztem előre jövetelemet. A házigada — mint mondá — kecskemétinek kijáró barátsággal fogadott. Hosszan beszélgettünk a tavaszi napfénytől derűs szobában. Témánk: egy munkásember életének 75 esztendeje. A legtöbb szó természetesen arról a 28 hónapról esett, amit vendéglátóm a mai Bács-Kiskun megye székhelyén töltött Delet kongattak, amikor búcsúztunk. Jegyzeteimet rendezgetve azon töprengek: a találkozóról tudósító cikkemben mit hagyjak el? A bőség zavarával küszködök, de azzal vígasztalom magam, hogy még találkozunk Czagány Ferenccel. öt kérdezgettem küzdelmes ifjúságáról, munkájáról, ő merítette le az emlékezés vödreit a háborús évek iszaposfekete hínárjába, ő idézte föl az újjáépítés lelkesítő mozzanatait, ő sorolta egy nyugdíjas közéleti ember elfoglaltságait. Czagány Ferenc, az egykori asztalossegéd, majd művezető, Kecskemét első kommunista főispánja, jelenleg budapesti, pontosabban óbudai lakos. És ez a megjegyzés lényeges, mert eddig 63 évet élt — lakott, tanult, dolgozott — ebben a kerületben. A Magyar Kommunista Párt központjában tartózkodott az 1947-es őszi választások utáni napokban. Az egyik titkár magához hívja és közli, hogy új megbízatást kap. Reméli, hogy olyan jól megállja majd, a helyét ott is, mint a III. kerületi pártszervezet élén és negyedszázadig a szakszervezeti mozgalomban, de az új munkakört nem árulja el. Rejtélyesen mosolyog. Czagány Ferenc végül is a rádió híreiből tudta meg, hogy vidéken fog dolgozni, Kecskeméten, főispánként kell bizonyítani tehetségét. Kicsit húzódozott, ő nem ismeri a közigazgatást. És a fásokat, a szakmáját sem szívesen hagyta .ott, Budapesthez kötötték régi munkásmozgalmi emlékei. „Mire beértem az üzembe, már feldíszítették elvtársaim, szaktársaim munkahelyemet és ott volt már a Szabad Néptől egy újságíró. Kinevezésemig ugyanis mindvégig a Hamala féle gyárban kerestem kenyeremet. Dinnyés Lajos miniszterelnöknél tettem fogadalmat (akkor meg választani lehett eskü és fogadalom között). Kérdeztem, ki kísér le. Mert én addig életemben nem jártam arrafelé. ’Letalálsz magad is’, — válaszolt. • — Másnap összecsomagoltam néhány ruhadara-, bot és felszálltam a legkorábban Kecskemétre induló vonatra. Lajosmizse felé jöttem, mit tudtam én akkor, hogy két út vezet a hírős városba. A korábban érkező ceglédi vonatnál vártak — hiába. Ezt is a vasúti borbélytól tudtam meg, aki addig kérdezgetett, míg nagynehezen kisütötte, hogy mi járatban vagyok. Rettenetesen megijedt, hogy fesztelenül csevegett 'a kommunista főispánnal. Ajánlkozott, hogy elkísér a tanácsházára. Megköszöntem a szívességét: magam is odatalálok mondtam. Október 26-án foglaltam el hivatalomat, * 1847. december 8-án iktatták hivatalosan új tisztségébe. „Kecskemét dolgozó népének első szolgája akarok lenni... nem a közjogi méltóságot, munkahelyet látok hivatalomban” — mondotta bemutatkozó beszédében. Szeretettel fogadták, hiszen a rövid és a betegségtől kurtított itteni tartózkodása során már sokan megismerhették. Sűrűn járt a tanyákra, az üzemekbe, az iskolákba. Már tapasztalataira hivatkozott az avató ünnepségen, a város első kommunista főispánja, amikor a tanyai iskolák korszerűsítését, a kollégiumok fejlesztését és az egészségügyi intézmények támogatását az elsőrendű feladatok közé sorolta. • — A piac kitelepítésének a terve nagy ellenállást váltott ki. Kecskemét biztosan tartotta vezető helyét a járványokat nyilvántartó statisztikában. Csodálható? A déli órákban a piac kiürülése után portengerben úszott a Rákóczi út, a Kossuth tér. Ez nem maradhat így, gondoltam. Küldöttségek igyekeztek lebeszélni. A kofák delegációja volt a legnépesebb. Megkérdeztem tőlük, kinek van a legnagyobb családja. Megmondták. Én fölkerestem az elárusító helyén. A gyerekeiről kérdezgettem. Kiderült, hogy ketten is tbc- sek... A végén maga is belátta, hogy egészsége s, tisztán tartható piac nélkül hiába küzdünk a betegségekkel. • — örömmel olvasom a város fejlődéséről tudósító híreket. Hallottám a modern vízmű vállalatról is. Amikor Budapesten a Tervhivatalban támogatást kértem, ők sem hitték először, hogy ilyen súlyos gondokat örökölt a hírős város. Sohasem felejtem azt a lelkesedést, amit a vízmű fejlesztése keltett. En talán jobban örültem, mint akiket közvetlenül érintett. • Házigazdám többesszámot használ leginkább. Mi hoztuk létre, mi csináltuk — így fogalmaz. Ma is dicséri kitűnő munkatársait, a város akkori vezetőit. Vadász Ferenc párttitkár szíves, elvtársi támogatását, Tóth László polgármester, Fehér Sándor, dr. Kákonyi József, Szappanos Jenő és mások lelkiismeretes munkáját. Öröm volt velük dolgozni — hangoztatja. • Ha egy-egy név nem jut eszébe — hiába, öregszik az ember, mentegetődzik — „kiszól” a konyhában tevékenykedő feleségének. Ö kisegíti. Annak idején ő is részt vett a közéletben. Napköziket, óvodákat szervezett és a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége helyi szervezetének egyik mozgatója volt. • Tartottak először a kommunista főispántól a köz- tisztviselők. Én ezért szinte naponta felkerestem valamelyik ügyosztályt. A legkisebb beosztásúak véleményére is kíváncsi voltam. Sok kitűnő ötletet kaptam tőlük. Kerekes bácsi mindig fölpattant, amikor indulni akartam és szélesre tárta az ajtót. Ki tudom nyitni magam is — magyaráztam. Megbecsülésük attól iügg, hogy a közösség ügyeit milyen odaadással intézik és nem a „főnök” kegyétől. • A kultúra támogatását szívügyének érezte. Ha tehette, maga is elkísérte a pusztákra, az üzemekbe, vidékre a színjátszókat, a zenekart. Ezt politikai feladatnak tekintette. A meggyőzés fontosságára beszélgetésünk során újra és újra visszatért. Ügy érzi, hogy a személyes példa- mutatásnak és a jó köz- igazgatásnak is része volt abban, hogy a parasztvárosnak nyilvántartott Kecskeméten napról napra erősödött a párt. • Igen, 1960 februárjában helyeztek a minisztériumba. Előbb, még itt más munkakörbe kerültem. Én voltam, 1948. június elsejétől a város első, nem helyi születésű polgármestere. Azóta különféle munkakörökben igyekeztem hasznára lenni a társadalomnak. Ha kérdezte, elmondhatom, hogy húsznál több kitüntetéssel méltányoltak azt az örömet, hogy ifjúkori álmaim valóra váltásán dolgozhattam évtizedekig, felelős munkakörben. Kétszer kaptam meg a Munka Érdemrend arany fokozatát. A Szocialista Munkáért jelvény, a Szabadság Érdemrend tulajdonosa vagyok ..., de minek soroljuk. 1917 óta veszek részt a mozgalomban, párttagságom 1927-es keltezésű. Jelenleg is tagja vagyok az óbudai pártbizottságnak és a kerületi szakmaközi bizottság elnökéként is dolgozom ... A múltkoriban Kecskeméten járt és nézte az új építkezéseket. Az SZTK előtt — annak idején jelképesen ő végezte az első kapavágást — valaki megszólította. Ránézett. Mosolygott. „Jó napot, főispán elvtárs, polgármester úr.” Hamarosan többen is körülvették, örültek, hogy beszélhetnek a tevékeny, népszerű közéleti kommunista vezetővel, Czagány Ferenccel. Az idősebbek ma is szeretettel, megbecsüléssel gondolnak rá. Beváltotta beköszöntő beszédében tett ígéreteket. A szó és a tett nála mindig egyezett. licitál Nándor Alkotó — észrevétlenül Valahányszor Kecskemét központjában, az első szalagház mellett visz el az utam, s az épület bejárata melletti vörös mozaikburkolásra pillantok, Csehov egyik elbeszélésének hőse: Az első osztályú utas jut eszembe. Újra meg újra felidéződik bennem a csehovi történet a mérnökről, aki bár sok nagyszerűt, maradandót alkotott életében, megderesedett fejjel arról elmélkedik, mi is szükséges a hírnévhez, a dicsőséghez. Beszédeskedvűen, mintegy hangosan gondolkodva tesz vallomást a vele egy fülkében utazó, ugyancsak idős ‘úrnak az általa tervezett egyik híd avatásáról. Az avató ünnepség közönségének figyelme ugyanis a mérnök csinos, de üres fejű, kis kórista barátnőjére összpontosult. S amikor, mintegy próbaként többeket megkérdezett a jelenlevők közül, ki is tervezte a kecses hidat, senki nem tudta megmondani. Amikor viszont a mester a kis művésznőt hozta szóba, annál tájékozottabbak voltak a megkérdezettek. „ ... valami Krikulov nevű mérnök a barátja...” — felelték. Alighanem a történet önkéntelen hatása alatt tettem próbát már magam is a szalagházban élő ismerőseim körében. Szomorú, de nem akadt közöttük, aki meg tudta volna mondani az épületet tervező mérnök nevét. Legfeljebb, ha annyi derengett némelyiküknek, hogy a ház terve nívódíjas. Nos e fájó párhuzam miatt kísért a csehovi elbeszélés. A szalagház tervezőjének, Peschka Alfrédnak alkotása elismert a szakmai berkekben. Szeretik a benne élők és méltán büszkék az épületre a kecskemétiek általában. De vajon az alkotója annyit nem érdemelne meg, hogy a városképileg újszerű, jellegzetes, szép művét akár csak egy szerény táblácskával jelöljék? A bejárat melletti piros mozaikborítású falon kínálkozik rá hely bőven. Sőt, ha csakugyan becsüljük az alkotó munkát, oda kívánkozna a táblára az építő kollektíva megjelölése, például a szocialista brigádok és az építésvezető név szerint is. Nagyon elgondolkoztató, hogy az erről vallott nézeteinktől, sajnos, messze áll még az alkotó munka valós közmegbecsülése. Pedig csak buta divat, sekélyes „sikk”, hogy például bármely településünk ÁFÉSZ-presszójában a dobot harsányan verő, bozontos ifjonc ismertebb a községben, mint teszem azt, a legtehetségesebb traktoros, vagy éppen a legjobb szocialista brigád ... Bizony, összhangbahozásra szorulnak az alkotó, s benne a kétkezi munka megbecsüléséről vallott nézeteink és azok gyakorlati tükröződése. P.L Ujmődi stafírung — Bírják még? — Fiatalok vagyunk. Mikor csináljuk, ha nem most? — Meddig akarják folytatni? — Amíg valamennyien föl nem építünk és be nem rendezünk egy-egy házat. Mondhatni, hogy mi ezt adjuk egymásnak stafírung- ként. Közülünk soknak már kész a lakása, most Káposzta András van soron, a 600 öles telkén — ami 30 ezer forintba kerül — ott az építőanyag. Legközelebb a Balogh Lénárd következik. Igaz a legenda A nem mindennapi brigáddal — Szalai Józseffel és munkacsportjával — végül is nem mindennapi helyen futottunk össze. Az otthonukban, Mélykúton találkoztunk. ök ugyanis a legkevesebb időt éppen ott töltik el. a családnál, ahova az ember — főleg úgy huszonöt éves kor után — mind erősebben vágyódik. A többségük ennél fiatalabb, de akadnak idősebbek is, asszonnyal, gyerekkel. Ahogy ezen a vasárnap délelőttön a nagyközség öreg, olajos padlójú művelődési házában gyülekeznek, első pillantásra majdnem olyanok, mint a hétközben városban dolgozó, szombatonként hazaruccanó ifjak, akik olyan kabátban és nadrágban feszítenek, amelyeket ritkán lehet megvásárolni a, helyi ÁFÉSZ- üzletekben, s előszerettel ejtenek ki a szájukon néhány divatos, az idősebbeknek mást jelentő kifejezést. A zakó hasított bőr, a szőrmegalléros felöltő 2700 forintot ér. Csakhogy nekik a város, ahol dolgoznak — Budapest, Szeged, Nagykanizsa, vagy Kazincbarcika — elsősorban munkát ad. A fővárosban, a Kun Béla téren, amikor a metró készítőinek egy felvonulási épületet állítottak össze# odafordították a világító higanygőzlámpákat, hogy éjfélkor is lássanak szerelni. Szombatonként hazahozzák magukkal azokat az újságokat és hetilapokat, amelyeknek az elolvasására nem jutott idő. Igaz, például ez a legenda, amelyik szintén róluk hírlik?. Szalai József és a mindent tudó brigádnotesz. — Nagyjából igaz — mondják. — De akad még több is. Nincs olyan, hogy nem — Azt is halljuk a faluban, hogy barbárok lennénk. Tény, hogy két-há- rom centis karcolással, vagy egy kisebb vágással nem futunk a körzeti orvoshoz, hogy vegyen táppénzre. Ott a kötszeres láda, a fájdalom hajnalra elmúlik. amikor újra kezdünk. Hajtós és kemény fiúk: — Reggel, vagy este, nem számít. — Az első a munkahely. — Itt az alkalom, hétközben inkább lemondok mindenről. — Addig nem szabad eldobni a kanalat, amíg nem muszáj. — Lehetetlen nincs, csak tehetetlen van. — Ha nincs anyag, és emiatt állni kellene, akkor megkeresem, hogy mit lehet csinálni, és valamit mindig lehet. — A minőségre vigyázni kell, mert ha nem veszi át a megrendelő az épületet, mehetünk vissza kijavítani. — de már a saját kontónkra. Csupa tagadás és állítás. Az ilyen határozott, közmondásszerűen tömör fogalmazások keményebb fajta munkaerkölcsről tanúskodnak, ami össze is fogja a kis csoportot. Valamilyen kitérő, harmadik út eszükbe sem jut Itt az alkalom — Minden rendben — jegyzi meg egyikük — Jön a jó idő, elővesszük a térképet, felpattanunk a Jáwa és Pannónia motorokra, gyorsan odaérünk a munkahelyre, Pestre, vagy a Balaton mellé. Nyáron felfújjuk a matracokat, fűben alszunk, vödörből mosakszunk téglából tűzhelyet rakunk és bográcsban főzünk Mintha egy nagy-nagy, sok évszázados éhséget csillapítanának most önmagukat sem kímélő mohósággal. Ügy érezhetik, hogy a szülők nagy-, déd- és ükapák sorsa után eljött az alkalom, amit meg kell ragadni, s egetverő ostobaság lenne kihasználatlanul hagyni. És addig kell vállalni mindent amíg futja az erőbőt egészségből. Ötödik éve dolgoznak együtt munkájukkal, ösz- szetartásukkal háromszor szerezték meg a szocialista cím rangját. A brigádvezető családi neve után úgy ismerik őket, hogy a Sza- laiék. Szalai József egyben annak a mélykúti ipari szövetkezetnek a vezetőségi tagja is, amelynek a faházait alapozzák és szerelik össze az ország legkülönbözőbb helyein. Közöttük a betanított segédmunkás 54 ezer forintot keres egy évben. a szakmunkás 66 ezret. A brigádvezető kapta — ráadásként — a legtöbb nyereségrészesedést: 13 ezer forintot. Eddig hármójuknak építettek fel közösen családi házat. Kilencen vannak, ketten családosak. Az otthontól mindig távoli munkahelyeken a késő estébe nyúló műszakoknál előveszik a hosszabbító zsinórra szerelt, világító stok-lámpát, ha a kelleténél halványabban pislákolnak az égbolt csillárjának égői, a csillagok. — A végtelenségig mi sem bírjuk ezt a tempót. Csak épp mindenkinek föl akarunk építeni egy házat. Halász Ferenc
