Petőfi Népe, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
1972. április 16, vasárnap 3. oldal Dr. Tímár Mátyás, a Minisztertanács elnökhelyettese a Parlamentben fogadta Wolfgang Rauchfussl, az NDK Minisztertanácsának elnökhelyettesét. fogalmazott meg közös követeléseket. Innen volt a nevük: a „77-ek” ... Most már 96-an vannak a „77- ek ”, akik Santiagóban is megkísérlik a tőkés nagyhatalmakkal szembeni vádjaik, panaszaik előterjesztését. Latin-amerikai országok is vannak a „77- ek” között, akik például most azt vetik fel — és joggal — hogy a dollár devalválása őket sújtotta a legjobban. Minden latin- amerikai ország devizatartaléka — bármily csekély is — dollárban van, hiszen elsősorban az USA- ba exportálnak. Az Európából vagy Japánból importált árukért most nagyobb árat kell fizetnök. Államadósságaik a 60-as években megduplázódtak, meghaladják már a 20 milliárd dollárt: kamat és törlesztés fejében például 1968-ban 4 milliárd dollárt „gomboltak le” róluk a tőkés nagyhatalmak. Ez a szomorú helyzet cselekvésük korlátáit is megadja, ugyanekkor azonban az Egyesült Államokkal szembeni fellépésnek, az antiimperialista magatartásnak a lehetőségeit is magában rejti. Valószínű, hogy az UNCTAD santiagói világértekezlete elsősorban az USA és a latin— amerikai államok vitájának jegyében zajlik le. Arra, hogy milyen cinikusan elemzik tőkés körökben a harmadik világ és általában a Föld lakosságának mai és holnapi gondjait, beszédes példát szolgáltatott Sicco Mansholt holland szociáldemokrata politikus, a Közös Piac elnöke. Most nyilvánosságra került, de eredetileg bizalmasnak szánt memorandumában Mansholt a népszaporodás megállítását ajánlja, szerinte a Közös Piac országainak „példát kell mutatniok”: meg kell Az amerikai szövetségi nyomozóiroda emberei letartóztatták azt a 29 éves fiatalembert, aki a múlt hét végén eltérítette az United Aiiíines légitársaság Boeing 727-es repülőgépét, majd az 500 ezer dolláros váltságdíj átvétele után az Utah állambeli Provo fölött ejtőernyővel kiugrott a gépből. szüntetni a sok gyermekes családoknak nyújtott szociális segítséget, az adópolitikában úgy kell eljárni, hogy az adóteher egyformán sújtson mindenkit, a sok gyermekes munkavállalót is... A Közös Piac első embere szerint „az európai politika” egyik célja legyen éppen „az egy főre eső anyagi jólét egyértelmű visszaszorítása”. Mindez persze nem a „szegény országok” népeinek javára történnék, itt csak arról van szó, hogy a Közös Piac mai hat, holnapi tíz országának tőkései csökkenteni akarják a termelésüket drágító, a profiljukat érintő szociális terheket! A Közös Piac ma elsősorban Franciaországban és Angliában a fő beszédtéma. Párizsban már megkezdődött a népszavazási kampány: április 23-án szavaznak „igen”-nel vagy „nem”-mel a franciák a Pompidou-kormány „európai politikájáról” és arról, hogy Anglia meg a másik három csatlakozó ország Írország, Norvégia, Dánia szívesen látott-e a Közös Piac határain belül? A népszavazás furcsa dolog, általában mindig az „igen” -nek van többsége minden „referendum”, illetve „ple- biscitum” (ez utóbbi az egy személyre szóló népszavazás) esetében. A francia forradalom utáni első népszavazáson, 1973rban, . egy és háromnegyed millió „igen”-nel szemben csak 12 000 volt a „nem” szavazat, amikor a második alkotmányról dönthettek a polgárok. Azóta is majd mindig az „igen” diadalmaskodott : a legnagyobb arányban 1958-ban, amikor a gaulleista alkotmányt 17 és fél millió francia igen- lette, 4 és fél millió „nem” szavazattal szemben. A francia közvéleménykutatások azd jelzik, hogy most is fölényesen győz az „igen” . Angliában nem lenne ilyen biztos a csatlakozásról megrendezendő népszavazás sikere, ezért aztán a Keath-kormány letudta a dolgot azzal, hogy a parlamentben egyszer már keresztülvitte az erről szóló törvényjavaslatot. Néhány képviselő még a kormányfő saját pártjában is ellene szavazott a Közös Piacnak, ezek most népszavazást kezdenek sürgetni. A munkáspárt is csatlakozott az ötlethez. (Igaz, a labour honatyái alaposan megoszlanak, amikor most erről szavaztak, 129-en voltak a népszavazás gondolata mellett, 96-an ellene.) A Közös Piac ellen most csak taktikai okokból fordul Harold Wilson pártja, mégis elég volt ez arra hogy néhány ismert vezető személyiség megsértődjék és a párton belül ellenzékbe vonuljon. Ezt tette Roy Jenkins, a párt „alvezére”. A munkáspárti „árnyékkormányban” a gazdasági ügyek felelőse példáját többen követték. Az amerikai külügyminisztérium dísztermében hétfőn Nixon jelenlétében, Moszkvával és Londonnal párhuzamosan az Egyesült Államokban is aláírták a baktériumfegyverek tilalmáról szóló egyezményt. Amerika részéről Rogers külügyminiszter, szovje., illetve brit részről pedig Dobrinyin (bal szélen) és Lord Cromer nagykövet (középen) látta el kézjegyével a megállapodást. i A Hazafias Népfront V. Országos Kongresszusáról tartottak sajtótájékoztatót. A konferenciát Lakatos Ernő (bal oldalt) a kormány Tájékoztatási Hivatalának elnökhelyettese nyitotta meg, majd Bencsik István, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főilkára ismertette a kongresszus előkészületeit és programját. Az Irakban járt Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök Bagdadban megkoszorúzta az Ismeretlen Katona sírját. A bonni Schaumburg-palotában Brandt szövetségi kancellár találkozott az ellenzék vezetőivel. A megbeszélésen a „keleti szerződésekről” volt szó. Képünkön: Brandt kancellár (jobbra), dr. Rainer Barzel, a kereszténydemokrata unió vezetője (középen) és Richard Stücklen, a keresztény szocialista unió vezetője. Londonderryben tovább robbanak a bombák. Az észak-írországi helyzet a legutóbbi angol kormány- intézkedések nyomán sem csillapodott. Képünkön eltakarítják a legutóbbi bombarobbanás okozta romokat. A rongyrázás alkonya Találékony a magyar nyelv, néha meglepően bonyolult dolgokat tömörít egyetlen szóba. S milyen képgazdagon, gunyorosan, úgy, hogy mindjárt ítéletet is formál. A rongyrázás szó is ilyen találó kifejezés. Eleinte csak egyes személyekre mondták, amúgy maszek használatra, hogy „rázza a rongyot”. Vagyis jobban ékeskedik, mint kellene, többet akar mutatni, mint amire valójában képes, vagy amire telik neki. Aztán a szó átvonult a közélet területére is. Ha egy vállalat vagy tsz jobban reprezentált, költekezett, az illendőség határain is túlment, hogy kedvező helyzetét fitogtassa, és másoknál előnyösebb helyzetbe jusson, jogosan nevezték ezt is rongyrázásnak. A közelmúltban született kormányrendelet mintha csak az ilyen magatartás ellen állítaná sorompóba a szigorú jogszabályokat. A közületi személygépkocsik használatáról hozott új rendelkezés egyrészt a vállalati kocsik szaporodásának áll útjába, csökkenti az állami személygépkocsi-parkot, illetve járműállományt. De azzal az intézkedésével is az elevenjére tapintott a kormány egyes „rongyrázóknak”, hogy július 1-e után a vállalatok, intézmények, szövetkezetek csak szocialista országokban gyártott személyautókat vásárolhatnak, s azt is csak a napi munkájukhoz szükséges mennyiségben. Aki nem értené egészen világosan az intézkedés lét- jogosultságát, annak hadd áruljuk el, hogy az utóbbi időben tűrhetetlen méreteket öltött a méregdrága nyugati márkájú kocsik vásárlása, különösen egyes szövetkezetek részéről. De „volvoizmusnak” elkeresztelt kocsiimádat még a vállalatokat és intézményeket sem kerülte el. Főleg magánszemélyek foglalkoztak a legkülönbözőbb márkájú nyugati kocsik közvetítésével. A behozott használt autókat természetesen busás haszonnal adták tovább. S mivel a közületi szerveknek a korábbi rendelkezés is megtiltotta, hogy magán- személyektől gépjárművet vásároljanak — s ugyanez a tsz-ekre nem vonatkozott —, megtalálták a „kiskaput”, vagyis a továbbadás lehetőségét. Akadt tsz, mint például a harkakötönyi Egyesülés, amelyik kedvezőtlen adottságai miatt évek óta támogatásra szorult, s vezetői mégis három év alatt mintegy négyszázezer forintot költöttek gépkocsivásárlásra. Vettek a MERKUR-tól Ford Zodiacot 113 ezerért, Opel Rekordot — magánszemélytől — 210 ezerért, s a kocsikra javítás címén is sokat áldoztak. Az ilyen nagyvonalúságban nem voltak egyedül. Sorolhatnánk a NEB erről szóló és a megyei párt-vb napirendjén is szerepelt megállapításait, de úgy hisszük, felesleges. Az indokolatlan pénzköltőknek, a tsz-tagság megkárosítóinak s az állami vagyon herdálóinak úgyis el kell számolniuk cselekedeteikkel. Felmerül azonban a kérdés, miféle közegben burjá- nozhat az ilyenfajta szemlélet? Hogy nem tűnt fel ez a felügyeleti szerveknek, akik a gazdasági ellenőrzést végezték? Törvénytelenség látszólag nem történt, nem sértették meg kifejezetten a rendeletet, de hűtlenül sáfárkodtak a tagság, az állam vagyonival, az emberek személyes jövedelmével. Lehet, hogy „csak” morálisan vétkeztek, de vétkeztek. A rongyrázásnak számtalan válfaja van, most egy ilyennel kormányszinten számoltak le. Érdemes volna megvizsgálni — kormányhatározat nélkül is —, hátha akad még a környezetünkben néhány fajtája ennek a fertőző „népbetegségnek”, melyek megszüntetéséhez a saját elhatározásunk, s a kisebb kollektívák ereje is elegendő. F. TÖTH PÁL Három fotel és az ára Egyik olvasónk — felbátorodva Mibe kerül egy pelikán című cikkünkön — egy apró kis történetet írt meg levelében, íme az eset, amely vele történt: Három foteljának huzata még elég tűrhető állapotban volt, azonban rugói leszakadtak. Naivan — de a logikától indíttatva — elment a Kecskeméti Vegyes Ktsz kárpitos részlegéhez, s elmondta kívánságát: szeretné a fotelok rugóit felköttetni. A részleg vezetője gyors számítást végzett, s kijelentette: egy-egy fotel átdolgozásának munkadíja 5—600 forint, plusz az anyagköltség. A tulajdonosnak mindent felszámítva, mintegy kétezer forintjába kerül a munka. Ezt az árat elfogadhatónak tartotta, s elvitte a fotelokat a kárpitosrészleghez. A bonyodalom ezután következett. Olvasónk a fotelok átvételekor kénytelen volt megtagadni a 7200 forintos számla kifizetését, hivatkozva a korábban közölt irányárra. Ekkor derült ki, hogy a műhely kilenc szakmunkása nem vállalta el a javítást normára, s ezért a részlegvezető egy nyugdíjast alkalmazott, aki órabérben elkészítette a javítást. (A nyugdíjas 150 órát dolgozott, óránként 8 forintért, ugyanakkor olvasónknak óránként 27 forint költséget számoltak fel.) Sok-sok utánajárás következett ezután, végülis olvasónk megegyezett (?) a ktsz elnökével, s 3500 forintot fizetett ki. Igaz, amikor a foteljait elhozta. le kellett nyelnie a követ-. kező megjegyzést, amelyet a részlegvezető tett: „Azt hittjik úriemberrel van dolgunk...” Eddig a történet. Olvasónk végtére is elégtételt kapott a ktsz elnökétől, azaz ha nem is kétezer, de 3500 forintból meg- i úszta a foteljavítás költségeit. | Ehhez azonban szeretnénk néhány megjegyzést fűzni. Nem í egészen érthető, hogy a ktsz 1 kárpitos részlegének vezetője ! miért vezeti félre — az irányár közlésére gondolunk — a szolgáltatásokat igénybe vevő, tehát a pénzt oda vivő javíttatót? Az sem egészen érthető — még ! ha ktsz-ről is van szó —, hogy ! a szakmunkások miért nem j vállalják a lakossági szolgáltatást normára? Végül, hogyan lehetséges a ktsz által megszabott árból — 7200 forintról szólt a számla, s végülis 3500 forintot fizetett olvasónk — lealkudni több mint a felét? Ezek a tények arra engednek következtetni, hogy a Kecskeméti Vegyes Ktsz-nél nincs minden rendben a számlázás és a kalkuláció körül. A lakossági szolgáltatásokkal kapcsolatosan nagyon sok kifogás merül fel, s lám itt a példa: nem jogtalanul. Távoláll- jon tőlünk, hogy ennek az esetnek a kapcsán általánosítsunk* azonban helyesnek tartanánk* ha a kisipari szövetkezetek vezetői felülvizsgálnák milyen módon dolgoznak, mit tesznek azért, ami elsődleges céljuk: a lakosság szolgáltatási igényének kielégítése! Gémes Gábor
