Petőfi Népe, 1972. február (27. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-23 / 45. szám

1972, február 23, szerda 5. oldal Shakespeare tragédiája a kecskeméti színpadon Hamlet, dán királyfi Hamlet, dán királyfi tör- mete az egyik legtalányo- ibb, legtöbb színt mutató i az emberi személyiség tkaiba talán legmélyéb­en belelátó műve az an- >1 költőóriásnak, Minden _>rszak színpada megte- ;mti a maga Hamletiét, s ez a csoda oly módon jön itre, hogy a szavak, a dia- ■gusok megcsonkítása, át- »rmálása nélkül újul meg drámai mondanivaló, a or emberéhez szóló költői :azság, emberi tartás. Ez dia az előadás, a min­ithelia bevallja szerelmét ójának. (Faluhelyi Magda és Fekete Tibor) enkori felújítás szépségét, íe a nehézségét is, ez te- zi problematikussá a szí- ész számára ennek a döb- enetosen teljes képmás­ak: Hamletnek a korszín- onalán álló életre ébresz- isét. A darab eljátszása, gyszerű történelmi szomo- újátékként való rendezé- e, tulajdonképpen nem is ehéz. A kétségek, a szerep­megformálás közben nem a felszínen, hanem bizonyos elmélyülés után bukkannak fel, ezért vállalkoznak el­játszására olyan nehezen még a legnagyobbak is. Is­merjük Lawrence Olivier Hamlet-filmje születésének előzményeit, a nagyszerű angol művész gondjait, ön­emésztő kétségeit. A leg­emlékezetesebb és legérde­kesebb hazai Hamlet-fel- újítás gondolati konfliktu­sai pedig éppenséggel az egész ország nyilvánossága előtt zajlottak le, hiszen a jól ismert Madách színház­beli előadás ürügyén, Gá­bor Miklós tollából könyv született. Voltak egészen szélsősé­ges megközelítési módok is. Emlékezzünk Moissi sa­játos arculatú Hamletjére! Gondoljunk arra, hogy a régebbi magyar előadások­nak az volt a jellegzetes­sége, hogy szinte csak a történelmi hitelre töreked­tek a mindenkori játszók. És kinek ne jutna az eszé­be, hogy volt — nálunk is, külföldön is — egy frak- kos Hamlet-előadás. Volt rá példa tehát, amikor csak ezt a külsődleges igazodást a felújítás korához — illet­ve pontosabban a történel­mi miliőtől való teljes, el­szakadást — tartották a legfontosabbnak. Ez termé­szetesen nem elegendő Csakis a lélektani módsze­rű szerepelemzés hozhat eredményt, nem pedig a kosztümváltás történetiről- maira. De még ebben a megfogalmazásban is ott bújik a hit, hogy Hamlet minden korban önmagától megújul és szinte minden stílus számára kínálja a korszerűvé válás alkalmát. A kecskeméti előadás is erre a meggyőződésre épül, bár, enyhén és ízlésesen kosztümökkel is érzékelte­ti a dráma eredeti törté­nelmi (inkább fiktív-törté­nelmi) helyszínét. Ruszt József, a fiatal vendég­rendező is korszerű Ham­letot akar színpadra vinni. Láthatóan a kora gondola­tait leghaladóbb módon képviselő. felelősségteljes embert akarja életre kelte­ni, aki tudatosan — intel­lektuális síkon csakúgy, mint tettekben és érzel­mekben — fellázad a kor­divat, a társadalmi visz- szásságok, az egész hiva­talos életvitel ellen..Hamlet küldetését csak nehezíti, hogy ugyanakkor az atyja által reáruházott bosszú kötelezettsége még az ál­tala is támadott társadal­mi konvenciók részét ké­pezi. Ebből a kettősségből fakad egyrészt pesszimiz­musa, befelé fordulása, másrészt a teljesebb embe­ri értékekbe vetett hitéből táplálkozó optimizmusa. Hiszen a töprengő Hamlet mellett mindig ott áll az életben bízó. A habozó ki­rályfi vonásaiban felismer­hető. a filozófus ember ko­molysága, a cselekvés ere­je és vágya, a lázadó és be- lenyugvó, az erős és a meg­töretett, gyenge. Ruszt József gondolatait fejezi ki minden bizony­kannak fel egymás mellett és mindenik • megállapítás az általa teljesnek vélt Hamletet formálja meg. Ruszt József nagy érde­me, hogy az előadás felépí­tése közben tekintetbe vet­te, a felújítás jelentős ele­mévé avatta a rendelkezé­sére álló színészgárda ösz- szes erényeit, életkori és mesterségbeli sajátosságait, így született meg a Hamlet szerepét játszó Székhelyi József megfogalmazásában a lázongó — majdnem azt mondom, hogy beatnik — Hamlet alakja. A kora tár­sadalmi közegében élni nem tudó, rossz közérzeté­vel is lázadó Hamlet így néha mintha önnön legbelső gondolatait játszaná meg őrületet színlelve, a színle­lés közben maga is egy kissé betegesen torzzá vá­lik. Egy-egy pillanatában pedig félelmetesen nagyra nő. Székhelyi József nagy energiával készült erre a csodálatos szerepe és di­csérendő szép teljesítmé­nyével valóban magával ra­gadta a közönséget. Meg­van az a ritka erénye, hogy tudatosan törekszik a töké­letesen érthető, nemesen Claudius meg akarja nyerni Hamletet (Piróth Gyula és Székhelyi József) Laertes és Polonius (Ács Gyula és Fekete Tibor) ta annak, hogy tiszteletben tartja Arany János csodá­latosan modern fordításá­nak szépségeit.) Székhelyi József szerepformálásán nem érzik semmi nehézkes­ség, könnyedén és mutató­sán oldja meg a proble­matikus részeket, így Ophe- liával való találkozásait, vagy vitáját anyjával. Emellett tisztán és egysze­rűen tolmácsolja a darab legszebb monológjait. Sajnos, a szereplőgárda egy része nem tudta kö­vetni a szárnyalásban a rendezőt és a főszereplőt. Piróth Gyula, mint Claudi­us, szimplábban intrikus és jóval kisszerűbb, mint a Shakespeare megformálta vérfertőző dán király. Tró­feán Péter is halványabb Horatio, mint kellene. Fe­kete Tibor Polonius, a ra­vasz, öreg udvaronc, a lel­kiismeretlen bajkeverő alakját tompította, böl- csebbnek és erőteljesebb­nek mutatja, mint szerepe szerint kellene. Ophelia szerepében Faluhelyi Mag­da láthatóan alig tudja le­küzdeni meghatódottságát, nehezen viseli a nehéz sze­rep súlyát. (Ráadásul egyes fontos jelenetekben alig lehet érteni a szövegét.) Stefanik Irén ízléssel, mér­téktartással játssza Gertru- dot, harmadik felvonásbeli nagyjelenete kitűnően si­került. Sajátosan érdekes Rosencrantz és Guildens- tern-alakítást nyújt Major Pál és Hetényi Pál. Ács Gyula energikus Laertest visz színpadra. Az epizódis­ták népes gárdájából ki­emelkedik Kölgyesi György, az első sírásó szerepében. Igen szépen formált jelene­tekkel gazdagította az elő­adást a színészek szerepé­ben Baranyi László és Jab- lonkai Mária. Ez a jelenet egyébként az előadás talán legszebben megformált ré­sze. A jól mozgatható, jelzés­szerű díszletekért elismerés illeti Csányi Árpádot, han- gulatteremtőek Poós Éva és Mialkovszky Erzsébet jel­mezei. A Hamlet felújítása nagy vállalkozása a kecskeméti színháznak. Elismerést ér­demlő komolysággal és lel­kiismeretességgel szólaltat­ták Shakespeare halhatat­lan remekművét. Örömmel újságolhatjuk el mindenki­nek, hogy Shakespeare is­mét meghódította a kecs­keméti közönséget, amely eddig is érzékenyen reagált minden drámájának, víg­játékának előadására. Ér­demes az évtizeddel koráb­ban megindított Shekes- peare-ciklus folytatása. Csáky Lajos Az első, szinte általános elfogadott rendszer Alphonse Bertillon módszere — a törvényszéki antropometria — volt. Alphonse Bertillon, a párizsi rendőrprefektűra se­gédjegyzője, 1879 júliusában jelentést terjesztett a rendőrfőnök elé. Ebben javasolta, hogy a gonoszte­vők személyazonosságának megállapítása céljából al­kalmazzanak bizonyos antropológiai méréseket. Ber­tillon elmélete arra a feltevésre épült, hogy nem lé­tezhet azonos testrészekkel rendelkező két ember, hogy az emberi csontváz, méreteit tekintve, a változatok végtelen sokaságát mutatja. Bertillon módszerének alapját a test méreteinek megállapítása képezte. Te­hát: a test és a fej méretei, a bal láb hossza, a bal kéz középső ujjának hossza, a bal alkar és a karok kiterjesztett hossza, a felső test méretei stb. Mint láthatjuk, Bertillon a test bal oldalán végezte el a méréseket, mivel ez kevésbé van kitéve a fizikai mun­ka okozta elváltozásoknak, torzulásoknak. Bertillon ötlete a főkapitányság kicsiny és poros szobájában született, ahol munkáját végezte: karto­tékokra, törzslapokra vezette rá a gonosztevők ismer­tető jeleit. Hamar rájött, hogy a személyazonosság megállapításának ez a módszere sztereotip megfogal­mazásokra épül (orr — kicsi, nagy, rendes; száj — mint előbb; szem — fekete, kék, zöld; áll — borot­vált és így tovább), s mint ilyen szinte teljesen ér­téktelen, használhatatlan, hiszen ezer és ezer em­ber ismertető jelei teljességgel azonosak. Bertillon antropometriája olyan időpontban született, amikor a bűnözők száma — nemzetközi vonatkozásban is — szüntelenül emelkedett. A rendőrségek nyilvántar­tása, amely szerte a világon elavult személyazonosí­tási rendszerekre épült, túl volt zsúfolva gyakorlatilag alig használható kartonokkal, bűnügyi nyilvántartó la­pokkal, kartotékokkal. A visszaeső bűnözésre és a száműzetésre vonatkozó törvények következtében Franciaországban és egyebütt is nagy számú gonosz­tevő élt álnév alatt, kilétét el palástolva. Bertillon 1879-ben nyújtotta be javaslatát, ámde ke­rek két esztendeig kellett várnia, amikor is a régi rendőrfőnököt leváltották. Utódja megértőbbnek mu­tatkozott, s így Bertillon elkezdhette a munkát. Rövid idő alatt számottevően megszaporodtak a kar­totékok, s a személyazonosítások is. 1884-ben Bertillonnak sikerült felderítenie 300 olyan büntetett előéletű személyt, akik a régi személyazo­nosítási módszerek rostáján egyszer sem akadtak fenn. A rendőrnyomozók azonban korlátozottaknak tekintet­ték az elért eredményeket. Jogosan tették fel a kér­dést: „A rendszer jó, ha már lefüleltünk egy go­nosztevőt. De hogyan alkalmazzuk a letartóztatás előtt, amikor a bűnözőt keressük, de még nem kap­tuk el?” Bertillon, mint buzgó feltaláló nem csüggedt, s csakhamar kibővítette rendszerét a bűnözők fény­képeivel (szemből és oldalnézetből), majd olyan ismertető jeleket írt a kartonlapra, mint például az arcbőr színe, az arckifejezés, esetleges hegek, a haj színe, az orr formája stb. És így a rendőröknek a gonosztevők olyan pontos és részletes leírása állt rendelkezésükre, amilyen még spha azelőtt. Ebben a diadalmas pillanatban úgy tűnt, hogy Ber­tillon módszere végérvényes győzelmet aratott. Valójá­ban éppen akkor állt a legközelebb a bukáshoz. Bertillon megkísérelte egy tudományos alapokra he­lyezett, használható nyilvántartási rendszer kidolgo­zását. És ezt vitathatatlan érdemének tudjuk be. De gyakorlati szempontból a törvényszéki antropometria tudománytalannak és használhatatlannak bizonyult. Tekintettel arra, hogy az egyének közötti eltérések rendkívül változatosak, az antropometriai mérések jegyzéke nem kevesebb mint 61-re szaporodott. Még ez sem tette azonban lehetővé, hogy kiküszöböl iék a bertillonálás tévedéseit és hibáit, amelveknek fő for­rása annak a tételnek az elfogadása, hogy a csonto­zat fejlődése a 20. életév betöltése után megáll. Ér­dekes viszont az, hogy az Interpol ma átvette Ber­tillon rendszerének néhány gondolatát és — valahány­szor nem áll rendelkezésre valamely nemzetközi go­nosztevő ujjlenyomata — alkalmazza is azokat. (Folytatása következik) Másodsorban azt kell felderíteni, hogy nem visszá­sé bűnözőről van-e szó, akit már elítéltek, s aki ál- lév mögé rejtőzve ismét bűnözik. A tüzes vassal való negbélyegzés, amelyet a múlt században még alkal- naztak, éppen e célt szolgálta. A tüzes bélyeg azt je- ezte^ hogy az illető előzőleg már büntetett, visszaeső lűnöző. A tüzes bélyeg — a személyazonosság meg- llapításának megkönnyítése mellett — mintegy tetőz- e, kiegészítette a gonosztevőre mért ítéletet. Franciaországban a tolvajokra V-betűt (Voleur), a tanúsítókra F-betűt (Faux), a visszaeső bűnösökre tedig W-betűt sütöttek. Jeremy Bentham. a neves an- ;ol filozófus és jogtudós javasolta, hogy a személy- izonosság megállapítása érdekében ne csak a gonosz­evőket tetoválják, hanem az egész lakosságot. Az an- ;ol közvélemény azonban elutasította Bentham indít­ványát. mint emberi méltósággal össze nem egyeztet- íetőt. Bentham rendszere különben sem oldotta volna neg a törvényszéki azonosítás kérdését. A tetoválást ji ranis módosítani is. eltávolítani is lehet. Egyik si- rertelen kísérlet a másikat követte. A kísérletezők ar- ■a törekedtek, hogy a visszaeső bűnösök azonosságá­lak megáiiaoítására hatékony rendszer'' dolgozzalak ki. nyal az a válogatás, me­lyet a műsorfüzetben tár a néző elé a színház. Korok íróinak, színházi szakem­bereinek gondolatai buk­formált színpadi dikcióra, a szép és érzelmektől fűtött szövegmondásra. (Sajnos, jó néhány szereplőtársa a legkisebb jelét sem mutat­

Next

/
Thumbnails
Contents