Petőfi Népe, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
Petőfi Sándor: Hazámban Megyénk folyóiratáról, a negyedik évfolyamába lépett Forrásról elég sok méltatást olvashattunk az elmúlt évben. A hat alkalommal — kéthavonta — és összesen 576 oldalon megjelent folyóirat értékelése azonban még így sem könnyű. Az egyes művekről, vagy műfajok színvonaláról szólni nem is lehet egy ilyen összegező írás feladata. Annyit azonban elöljáróban meg kell állapítani, hogy a példányok újraol- vasása a felfedezés izgalmával hat. Sok olyan írásmű jelent meg 1971-ben is a Forrásban, mely több figyelmet, esetleg vitát is érdemelt volna. Nem az egyes lapszámokról adott recenziók, hanem a polémiák fokozhatták volna mégin- kább az érdeklődést az átlag 2500 példányban ter- _ j esztett folyóirat iránt. S ez adhatna idehaza is nagyobb tekintélyt, s rangot is neki. A BŐSÉG ZAVARA Sok a vers a folyóiratban, ez mindjárt szembetűnő. A hat lapszámban mintegy százhúsz vers jelent meg, nem valami egyenletes elosztásban — néha csak tíz, máskor harminc, némelyik költőtől — például Kiss Benedektől — 16, másoktól csak kettő-három, esetleg négy (Raffai, Hatvani, Gál, Goór, Buda.) De nem is ez a számszerűség a bántó — hibás lenne bármilyen statisztikázás —, hanem az, hogy az ismert, itt élő szerzők csak egyszer-egyszer szerepeltek a folyóiratban. Nem lehet tudni, hogy ennek a mellőzésnek mi az oka, s miféle szerkesztői, rendezői elV alakítja ki ezeket az arányokat. A leközölt több mint száz vers a megszólaltatott 27 szerző soknak tűnik, de mégis kevés, ha arról az oldaláról nézzük: mennyiben megyénk folyóirata ez a folyóirat, ha a megyebelieket alig-alig foglalkoztatja? KIHALÓ SZÉPPRÓZA Meglepően kevés a Forrás szépirodalmi összeállításaiban az elbeszélés, a széppróza. Ha elosztjuk az év során megjelent írásokat, alig jut lapszámonként egy- egy. Ezek némelyike is inkább csak amolyan elbeszéléssé „előléptetett” írás, valójában más rovatban volna a helye. Máskor portrék pótolják a szépirodalmat. Már csak az olvasmányosság miatt is nélkülözzük ezeket, de tartalmi szempontból is. Hiszen a mai élet bemutatása nemcsak a „non-fiction” műfaj feladata, bár kétségtelen, hogy világszerte nagyon előretört a tényközlő irodalom. Az érzelmekre hatás egyik fontos eszköze azonban — remélhetőleg — továbbra is a novella, elbeszélés, s a dráma műfaja marad. Érdemes lenne követni az Üj írás példáját, mely pályázattal igyekszik lendületet és kedvet adni a prózaíróknak. Talán itt is felbukkannának új tehetségek. ÉLET ÉS VÁLÖSAG Többféle rovata is van a Forrásnak a mai valóság és a múlt értékes hagyományainak megmutatására (Hazai tükör — Élő múlt — Horizont — Jegyzetek — Nép, táj, hagyomány — Művészet.) Kár, hogy nem viszi végig következetesen ezeket a rovatokat. Az Élő múlt című rovattal például csak a tavalyi első, a Nép, táj, hagyomány cíművel csak a harmadikban találkoztunk. Egyszer jelent meg a Művészet is. Mindez persze nem jelenti, hogy hasonló zsánerű, s e rovatokba illő cikkeket máskor nem közölt a folyóirat, de valahogy „átfedések” vannak az egyes rovatok közt, mintha csak az anyaghiány és bőség szabályozná, mikor milyen rovatcím alatt jönnek ezek a témák. Egyébként a Hazai tükör a leggazdagabb rovata a Forrásnak. Kiváló szociológiai indítású cikkek je lentek meg e rovatban, melyek országos figyelmet is keltettek. Ezeknél éreztük leginkább a hozzászólások és viták hiányát, melyek az itthoni — mármint megyebeli — olvasóközönség figyelmét is jobban ráirányították volna a folyóiratra. SZÉLES HORIZONT A Forrás figyelmet keltő munkát végez a hazánk határain túli magyar nyelvű irodalom, illetve irodalmi élet megismertetésében. Különösen a romániai magyar irodalom kapott bő teret a Horizont és a Szemle rovatban. A július—augusztusi számot szinte teljesen román, lengyel, jugoszláv szerzőknek és ott élő magyaroknak szentelte. A könyvszemlében néhol túlzott is ■az arány, de akad hiányérzetünk is, mert például — közvetlen szomszédainkról van szó! — a vajdasági magyar irodalommal aljg találkoztunk a folyóirat hasábjain. Igen jelentős különösen Buda Ferenc fordítói tevékenysége, aki az elmúlt évben a mordvin népköltészettel, s török népballadákkal ismertetett meg bennünket. AMIT MÉG HIÁNYOLTUNK Az elmondottakból is látszik, hogy helyenként akadt aránytévesztés, de ez érthető is egy ilyen induló irodalmi folyóiratnál. Az okos, célszerű gazdálkodás viszonylag nem nagy oldalterjedelemmel annál is inkább indokolt, mert nagyon bántóak voltak azok a hiányok, melyek nyomon kísérték az elmúlt esztendő lapszámait. Nagyszerű hagyományaink közül alig jutott hely és figyelem Petőfire, s még annyi sem Móra Ferencre, Nagy Lajosra, szinte semmi a meglevő és működő irodalmi társaságokra, írói, művészeti csoportokra, iskolai és más irodalmi klubokra. Nagyon kevés szó esett a falusi művelődés helyzetéről, a művelődés városi „fehér foltjairól”, egyáltalán a városiasodás, az új társadalmi rétegződés szociológiájáról. Sokat tehetne a Forrás a helytörténeti munkák felkarolásáért — nemcsak közléssel, hanem még- inkább a méltatással! Alig használja ki a folyóirat a megye tudományos életének lehetőségeit, s kevés a népszerű tudományos ismeretterjesztő mű a Forrásban. Jók voltak a portrék, írókról, művészekül, némelyik azonban adós maradt az alkotó bemutatásával, s megmaradt a létrehozott művészeti értékek leírásánál, értékelésénél. A Forrásnak nem feladata a napi aktualitás keresése, de azért furcsa, hogy a jelentős országos társadalmi és egyéb események — a választásoktól kezdve a negyedszázados és félévszázados évfordulókig — nyomtalanul múlnak el fölötte. Megfelelő előretekintéssel és szervezéssel meg lehetne szüntetni ezeket a nehezen magyarázható hiányosságokat. Mindent egybevetve: nagy öröm számunkra a folyóirat, léte és tevékenysége, melyet semmi mással nem lehetne pótolni. A nem csekély anyagi áldozat, amit ezért hoz a tanácsi költségvetés, s a megye népe — feltétlenül gyümölcsöző befektetés. De csak akkor, ha méginkább törekszik a szerkesztő bizottság valóban a megye fórumává, a megye társadalmi életét, gazdasági és kulturális törekvéseit segítő forrássá tenni a lapot. F. Tóth Pál Arany kalásszal ékes rónaság, Melynek fölötte lenge délibáb Enyelgve űz tündér játékokat, Ismersz-e még, oh ismerd meg fiad! Rég volt, igaz, midőn e jegenyék Árnyékain utószor pihenek, Fejem fölött míg őszi légen át Vándor daruid V-betűje szállt; Midőn az ősi háznak küszöbén A búcsú tördelt hangját rebegém; S a jó anyának áldó végszavát A szellők már régen széthordozák. Azóta hosszú évsor született, És hosszú évsor veszte életet, S a változó szerencse szekerén A nagy világot összejártam én. A nagy világ az életiskola; Verítékemből ott sok elfolya, Mert oly göröngyös, oly kemény az út, Az ember annyi sivatagra jut, Ezt én tudom — mikép nem tudja más — Kit ürömével a tapasztalás Sötét pohárból annyiszor kínált, Hogy ittam volna inkább a halált! De most a bút, a hosszú kínokat, Melyekből szívem oly gyakran dagad! És minden szenvedés emlékezetét Egy szent öröm könyűje mossa szét; Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén Az anyatejnek mézét ízlelém: Vidám napod mosolyg ismét réám, Hű gyermekedre, édes szép hazám! ifVÜ 5* ... .... 'I ÜfcW A költő első kötetének az élén szerepel ez a vers, amelyben úgy beszél a tájról, mintha önmagáról szólna. Büszke erre a remekére, hiszen — Illyés Gyula szavaival — „költészetének ez a nyitánya, ez az első lélegzetvétel az újvilágból, a népi és magyar levegőből”». Petőfi 1842 őszén Debrecenből tér haza a „jó öreg kocs- mároshoz”. Az út Cegléden, Szabadszálláson vezet Dunave- i cséré. A pápai kollégium jó hírű diákja elszegényedett szülei ' házában, szomorú körülmények között írta ezt a verset. Ezekben a hetekben határozta el végkéop, hogy a szó művésze lesz. A Hazámban az 'Athenaeum 1843. januári számában, a 383. oldalon jelent meg. Nyomtatásban először használta a Petőfi nevet. A Forrás egy éve „...Egy része hamis illúziókat táplál...' Az MSZMP ifjúságpolitikai határozatában olvassuk: „A magyar ifjúságban a kapitalizmusról, mint kizsákmányoló társadalmi rendszerről, elítélő felfogás alakult ki. Mivel azonban saját élménye nincs, ismeretei pedig ellentmondásosak, ezért egy része hamis illúziókat táplál a világ vezető kapitalista országaival kapcsolatban, s valamiféle jóléti államnak, fogyasztói társadalomnak tekinti őket. Az olykor megfigyelhető kritikátlán Nyugat-rajongás nem egyszer ennek a hamis szemléletnek a vetülete. Művelődésben, életstílusban az ifjúság elég széles rétege érzékeny az ellenséges „nyugati” hatásokra.” Körültekintően, tárgyilagosan A kérdés körülbelül negyedszázados. A közvélemény főként külső megnyilvánulásait tartja számon — farmernadrág stb. — a párthatározatban viszont inkább tartalmi, politikai vonatkozásokról esik szó. Mi az a „nyugat”, amely a fiatalság „elég széles rétegé”-nek rokonszenvét vagy legalábbis érdeklődését magára vonja? Megkérdeztem egyszer közép- iskolás tanítványaimat (III. és IV. osztályosok); írásban feleltek rá. A többség világosan megírta: a gazdaságilag, technikailag fejlett országokra gondolnak — tehát: azokra, amelyeket a párthatározat vezető kapitalista országoknak nevez. Természetes is. Miféle rokonszenvet ébreszthetne Görögország szegénysége, vagy a durva spanyolországi diktatúra? A „nyugat” fogalma tehát a tudatokban nem egészen azonos a kapitalizmussal. Másként nehéz is lenne megmagyarázni, hogy a „kapitalizmusról... elítélő felfogás alakult ki”, mégis imponál nekik sok minden, aminek a hire Nyugatról érkezik. Formah on tás ? Szóra hozás ? Ezt igazolták' a további kérdésekre adott válaszok., Tetszik nekik a fejlett nyugati országok modernsége, mozgalm- -a.. A nyugati fiatalság egy részének erkölcsi lazr ' szabadságnak értelmezik. De legtöbbjük _ féle' v ; ,nek érzi a létbizonytalanságot, a túlzót* urbar. •-íót, taszítónak a pénz hatalmát, az emberi kapcsolatok ridegségét. Jó részük, kérdezettedül, szembeállítja vele a szocialista társadalom szolidságát, viszonylagos kiég1- júlyozottságát S bár azt sem kérdeztem tőlük, hogy szívesen élnének-e ott, az előnyös és hátrányos jelenségek csoportosítása eléggé egyértelműen jelezte a nemleges véleményt. A társadalmi, politikai életnél jóval kedvezőbben ítélik meg a vezető kapitalista országok kulturális helyzetét. A kritika ugyan ebben a tekintetben sem hiányzik, sőt találtam teljesen elutasító választ is, de a mérleg itt a Nyugat javára billen. Imponál nekik a szellemi alkotás világnézeti többfélesége, főleg pedig a formák lázadása, amely szerintük felszabadítja az alkotó egyént a társadalom és a hagyományok kötöttségei alól. A megkérdezett tanulók többsége az átlagnál többet olvas, tárlatokra jár. Valószínű, hogy a kevésbé művelt fiatalokat nem érdekli ennyire a formabontás, de jobban sok más, például a szórakozás alkalmai. Ha az iskola ésszerű útbaigazítást akar adni diákjainak, meg kell szabadulnia a saját illúzióitól — az ellenillúzióktól, az egyszerű agitáció dogmatizmusá- tól — és alkalmazkodnia kell a hetvenes évek bonyolult valóságához. Először is azt döntse el: mi ellen harcol? Mert értelmetlenség a fejlett termelést, a racionalitást, a modernséget kárhoztatni, hiszen ebből inkább tanulni kell! És bűn tudományos eredményeket, irodalmi alkotásokat pellengérre állítani. Másodszor: ki harcoljon? Az ifjúságnak, mint a párthatározat mondja, nincs saját élménye, ez az illúziók fő oka. De, ha a pedagógus sem rendelkezik saját élményekkel? A nyelvkönyvek és az osztályfőnök S itt a helyzet pedagógiai kulcsa. Eljutottunk a harmadik kérdéshez, a hogyanhoz. Minden tanár, minden osztályfőnök maga tudja eldönteni, hogyan érthet szót tanítványaival. Ha ilyen kérdésben elvi tanácsot adunk a nevelőknek, az meglehetősen negatív jellegű. Ne mondjanak semmi olyat, amit a tanító nem hisz el, amit az élet megcáfol, mert csak ártanak vele, minél nagyobb a buzgalmuk, annál inkább. Az angol és a francia nyelvkönyvek tárgyilagosan bemutatják a nyelvország életének rokonszenves vonásait Is — milyen pedagógiai eredménye lehet annak ha az osztályfőnök sommásan ítélkezik róluk, mint kapitalista országokról? így prédikáltuk el, jórészt felsőbb irányítással, a tanulók tájékoztatását az ötvenes években, s a következmények még most is kísértenek. A tények sokoldalú bemutatása, higgadt csoportosítása ebben a tekintetben is a legjobb pedagógia. A nevelés minden részterületén érvényes szabály, hogy a hiányos tájékozottságú pedagógus csak árthat a szocialista nevelés érdekeinek — ezen a területen különösen sokat árthat, sőt: lejárathatja. A giccs kábítószere Ha a tanároknak ilyen negatív jellegű tanácsot adunk, nagyon is pozitív igénnyel kell a művelődéspolitikához fordulnunk. A művelődéspolitika vessen számot azzal a szereppel, amelyet a fiatalok nevelésében — vagy nevelésük megnehezítésében — játszik, ha akarja, ha fiem, ha jövedelmező, ha nem. Ésszerűtlenség a fiatalokat félteni emberi értékektől, bármilyen ideológiai talajon keletkeztek is. Annál inkább aggódnunk kell a szellemi mellék- termékek miatt, mert ezeknek álmodernsége — meg a giccs kábítószere — szemlátomást egyik komoly oka annak, hogy a fiatalok egy része kritikátlan a nyugattal szemben, hajlandó bármit elfogadni, ami onnan jön. De hát mi is jön? Jóval több krimi a moziba, a televíziónak, mint művészi film. Alig valami a kortárs külföldi zene kísérleteiből, s a korábbi idők zeneműveinek nyugati felvételeiből is kevesebb, mint amennyi beat és szirupzene. A Nicolais mozdulatművészeti együttest egyszer láthattuk Budapesten, a nyugati revünek és hazai utánzatainak jóval több alkalmuk van a bemutatkozásra. Az irodalomban jobbnak látszik a helyzet. Számos modtern — igazán modem! — nyugati írás jelenik mesj magyarul. De eljut-e a Nagyvilág akkora tömegekhez, mint a szórakoztató irodalom? Az országos szervezetekkel, intjézm »nyekkel ren- ’elkező művelődéspolitikai apparátus okkal nagyobb írületen van jelen, mint a korlátozott ;''?kÖrű iskola. Bbben a tekintetben is sarkalatos ina7 --mcsak az iskola nevel, hanem az egész társadat?"' környező egész élet, és a pedagógiai hatásoknak nem szabad megcáfolniuk egymást Dr. Bán Ervin