Petőfi Népe, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-30 / 25. szám
Bernáth Aurél: 1 e aranyos Lélek... A ugusztus húsz Bada- csonyban. IBUSZ-vo- natok Pestről, hajók Fonyódról öntik a népet. „Borhét” is van. Szekerek a szomszéd hegyközségekből, hordókkal megrakottan, az országút mellett, egy-egy nyárfa tövében álldogálnak. A lovak fél istrángtól szabad ítoHan hersegte- tik a szénát. A gazdák mérik a bort. Részeg mindenki az úton. Egy házaspár és esy alacsony, könyörgős tekintetű harmonikás ember igyekezett az úton a hajóállomás felé. Az asszony fáradtan vitte a batyut, túl volt már a nap örömein. Most már csak egy gondja lehetett: férjét, ezt a hatalmas szál kövér embert, valahogy hazavinni. A férj kegyetlenül el volt ázva, bök- dösött is szaporán mutatóujjával az ég felé, aho*?v a harmonikásnak mondta: — Hát Pistukám idefigyelj, .... hogyaszongya ... Kikelt már a kis gilice... A harmonikás húzta. A férj dülöngélt, s így alig haladtak. — Lemaradunk az istenért, hogy az a... — szólt hátra urának az asszony, ki pár lépésre előbbre járt a gyorsítás miatt. A mólón nagy tömeg, a hajó dugig volt és készen az indulásra. Dudált. A matrózok éppen oldani készültek a köteleket. Ahogy az asszony a hajó pallójára ért és beszállt, a férj búcsúzott a harmo- nikástól. Pénzt adott neki. — Köszönöm édes Pistukám, jól húztad, azany- ja ... ejh ... hogy is volt?... — S megint bök- dösött az ég felé — ... kikelt már a kis gilice —... majd rádőlt a harmonikás- ra és még egyszer mondta: — Köszönöm édes Pistukám, nagyon köszönöm. — Szálljon már bé, a hét szents ... ordított rá a kapitány a parancsnoki hídról. — Jövök már — mondta a férj — egyébként kuss! ILI ént is már a pallón, fogódzkodva vaskorlátjaiba. S ekkor a harmonikás, hogy a jól fizető vendégnek a hajóindulás tényét hűen aláfestő utolsó dallal szolgáljon, meg aztán — gondolhatta — szép, az ha egy ilyen hajó az ő harmonikája szavára indul, rázendített: Midőn Havannában hajóra szállottam én ... A férj, ahogy hallotta a melódiát, mintha égi jelt kapott volna: — hej, Pistukám, hát látod, ez az! — s fejvesztve rohant vissza a harmonikáshoz. Már éppen a palló végéről fordult — Látod, Pistukám, ez az... midőn Havannában hajóra szállottam én ... Visongás, hahota a nézők között. A harmonikás leállt. A kapitányban pedig eldőlt a borjú: — Indulás! A feleség a hajó f-rábó kinyújtott két karral: — Lacikám ... küldjék fel.. ne hagyják ott azt a szerencsétlent ... n°m hallják? ... . Lökjék fel a hajóra! A férj nem zavartatta magát, s így szólt a harmonikáshoz: — Kis pajtás... te is énekeli! Hogy is van a folytatás? Nem tudom a szöv°get! A harmonikás azonban riadtan, ■ hogy bai lesz, vonakodott: — Szállj fel. egykomám ... lemaradsz ... — Ne pofázz, azt mondtam, énekelj! Hogy is van? No, mondd a szöveget! A harmonikás felmérve az erőt. nyekeregte, énekelte egyben: Búcsúzni akkor ... — Ez az! Állj — ordít rá a férj, — kezdjük elölről és együtt! No! Kezdték. Midőn Havannában hajóra szállottam én, Búcsúzni akkor senki s jött fnlém. — Ez az látod..., s itt a szívére tette kezét — búcsúzni akkor senki se jöt* felém... ez az igazság, kis komám! — Lökjék föl,... — ordított az asszony, — Rendőr! A tömegből, mely a bog'án hajóra várt, páran próbálkoztak beavatkozni. — Kuss, ha mondom, le- söpröm a vízbe az egész bandát... No, hogy is van tovább Pistukám? Megint elfelejtette a folytatást A harmonikás pislogva, félve, de adta: P yere velem te ara- nyos lélek. — Jaj — mondta a férj — ez az... látod — ÍS ekkor a hajó a férj nélkül lassan elindult Buda Ferenc: Füvef csillagot virágzik* Földet szórtunk koporsódra Lefeküdtél Berda Jóska Véredért száll füst-jutalom Dús nem lettél dalaidon Szidjon aki szégyen-rühös Szíve belsejéig büdös Tisztességre tör a kenyér Zöld a halál zöld a remény Sírod feketére ázik Füvet csillagot virágzik Féreg rághat nem gyalázat Örök fényesség a házad Igyunk az elment gólyákért Az itthon maradt szarkákért Vígkedvű feltámadásért Igyunk feleim egymásért! (•Hetven esztendeje, 1S02. február 1-én született Berda József.) Pilinszky János: Felelet Ellátogatsz a legbelső szobába, hallgatsz és hallgatod a szürke falak lobogását, mintás csöndjét, susogását, parancsé4 Letérdelsz egy szigorú szózatra és beleolvadsz a figyelembe, mely mindenünnen az ünnepély egyetlen csukott ajtajára irányul. Holott veled vagyunk továbbra, változatlanul. Fiatal írók önmagukról — és Petőíiről •.yr»wy • •• .• ... ... fi — Kérjük, szóljon néhány szót pályakezdéséről, első kötetéről, ahogyan mondani szokás: indulásáról. 1970 decemberében jelent meg első kötetem, a Gazdátlan évszak. A benne levő verseket 1962—63-tól írtam, nem egyet sokszorosan át- meg átdolgozva, s olyan dühödt energiával, hogy azon legalább egy másik kötet úszott el. A Sakknovella hősének szituációja jut eszembe, akit a börtönben összezár, vagyis megajándékoz a sorsa egy sakk- könyvvel, és kínjában, naponta újrajátszva a már ezerszer lejátszott partikat, végül megtanul sakkozni. Nem olcsón: nagyon is sokba kerül majd neki ez a világbajnokot verő tudás! Amitől én félek: a forma metafizikájának börtöne, ami körém kövesedett, s ami már itt is több durva „időtévesztésre”, stilizálttá gra vezetett. Börtönudvaron: ismert kombinációk kockakövein körbe- körbe — de hát mért nem előre? Igen, ha vereséget hoz is, önállóbb játszmákba kell bonyolódni... Első kötetemet két antológiában való részvétel előzte meg. Ebből az Elérhetetlen föld, amit kilencen benne szereplők, közösen szerkesztettünk, és magunk verekedtük ki Juhász Ferenc, Nagy László, Kormos István és Váci Mihály jóleső támogatásával megjelenését is. Azután a Költők egymást közt, ahol Juhász Ferenc vezetett be. Nagyon örültem neki — és zavarba is jöttem tőle. Addig megélt életem ugyanis azidőtájt érett — a képnél maradva — hullani kész gyümölccsé, amiből ugyan főzhető szesz is, de a hullás állapota és szétplöttyenés fájdalmas és ijesztő. Más szavakkal: külső és belső kényszerek differenciálművei akkor kanyarítottak valamiféle alagútba, egy depressziószerű, sokkíro- zott, rugalmasságát vesztő, reménytelen és dermedt állapotba. Azóta írt verseim egyre felismerhetőbben ezt a homályt és bénultságot próbálják kitapogatni. Magam már sejtettem akkor, tudtam, hogy ez következik, ennek kell következnie, hogy hiába a sötétség farkas-szagától riadtan ágaskodó lónyerítés; az viszont, amiről Juhász Ferenc írhatott, ennek előtte való versek: az éjszaka felé sodródó út, még napvilágon. — Szeretném hinni, hogy van kijárat, vagy legalább magamból, magam néhány járulékos szervét kitépve és elégetve nyerhetek annyi fényt és biztonságot, hogy idő előtt nyakam ne szegjem, S, hogy meddig jutottam éjszakában és alagútban? Tudom: a galambot kígyószájnak kiszolgáltató áju- látot kigyóbűvöléssé kellene átváltani. A halál Óperenciás tengerén, a szánunkra adott egyetlen otthonos kon- linumban kell tudni kivirágzanunk, korallként szigetet építenünk halálba tenyésző életünkből. És nem firtatni, elhessegetni a kérdést, mint korallt zabáié halat: mi végre? Általánosabban sok szó esett már annak , nemzedéknek, amelyhez én is tarto- om, nehéz, sőt — előttünk indultak őzül többen mondják: — talán minden eddiginél nehezebb kibontakozá- -áról. Ennek hervasztó élményét, mint bélyeget, sok más dérverte élmény között valamennyien viseljük. Van, ami közvetlen környezetünkön múlik, van ami Kiss Benedek nem. Egy atomháború lehetőségének szorongató élménye például független tőlünk, hiszen totális. A fiatalok problémáinak, elmérgesedett vagy mérgesedhető sérelmeinek azonban sokkal esetlegesebb, kisszerűbb okai vannak, és ezek felderítéséhez nem kellenek szociológiai felmérések dokumentumai sem, mert nyilvánvalóak. Bátorság, igaz szándék és erő kellenék inkább a velük való szembenézéshez, bár mindenkor fölös számban kelnek ki struccmadarak, s homok is elegendő találtatik ahhoz, hogy fejüket beledugják. (S mit tehet erről a szegény homok, hiszen különben édes dinnyét és jó szőlőt terem?) Talán nem kell külön hangsúlyoznom, mennyire elégedetlen vagyok. Magammal és mással is. Amit csináltam, s méginkább, amit nem. Azzal, hogy kötelességszerűen, s azért eszem már évek óta, mert kell, különben legyengül a szervezet. S hogy napokig csak ülök, nézek, holott tele vagyok dologgal, s legfontosabb munkáimhoz sincs mozdulni erőm. — Tervei? Mikor egyetemista korunkban barátom és költőtársam, Győri László végre rászánta magát, hogy egy gátlástalanul indokolható szociális segélykérvényt írjon, a bevezető után szemérmes lakonizmussal csak ennyi állt: „Indokaim: vannak.” — Terveim nekem is: vannak. Szeretném például fölnevelni és jól nevelni két gyermekemet. Akarok és szeretnék újra csodálkozni valamin. Prózaiabbak: prózát is kellene írni; tanulmányt, esszét, jegyzetet, publicisztikát. Riportot, szociográfiát. Buda Ferenc és Mándoky István felkeltették érdeklődésemet a török népek belátha- tatlanul gazdag és velünk is rokon folklórja iránt: fordítani. Régi tervem a dráma is, de még nincs erőm hozzá. Ami majdnem kész: a második verseskönyvem és egy gyerekverskötet.,. Szóval, csinálom, mint mindenkinek, lenne mit. Ám tervek nem menthetik azt, ami meg nem valósul. Alihoz, hogy bármit megvalósíthassak, túl kell jutnom valahogy azon a kietlen állapoton, ami elfoglalt magának, gyarmatosított és mint ilyet, meghatároz. — Mit jelent ma önnek Petőfi? — Nagyon sokat: az emberség és emberi teljesség legtöbbjét. Örökös nosztalgiát, mint ahogy a korlátok és megszorítások közt vergődő, súlyosabb szavait elharapó vagy eleve elvetélő férfi gondol törhetetlen, nyers és zöld örömét, örömös hitét, hites erejét viharban is harsogva lobogtató jegenye-ifjúságára Mint ahogy csonka gúla a gúla teljességére, körcikk a körre. Erősítsen bennünket a tudat, hogy a gondokba tört, meggyötört szemű (mert Ady Endre-szemű, József Attila-szemű, Bartók Béla-szemű) magyar XX. századnak olyan csillámló- villámló és tág pupillás ifjúkora volt, mint Petőfi Sándor, Petőfi: az újkori Magyarország okos, megvesztegethetetlen ifjúsága, a magát szabadságért (világszabadságért!) és szerelméért ajánló-ál- dozó cselekvőkészség és cselekvési lehetőség. Ma már, sajnos, a gyerekek is vénebbek: felnőttebbek: megcsonkító ttabbak, mint Petőfi volt, lehetett, mert a tudományos és technikai forradalmak fer- mentumaival serkentett, azok eredményeinek közbeiktatásával szerveződő társadalmi élet mindennapjai így munkálnak, mert „a történelem futószalagára szerelve így készül a világ”. Hol itt, hol ott ■ tépődik i le rólunk egy-egy darab („áramvonalasabbak” és sivárabbak leszünk), s úgy tűnik, mintha nagyobb fájdalommal járna, ha egészünk megvan, s különösebb fájdalmasabb szándék, ami védené, megtartaná, mint az a cinkos lemondás, mely önként feladja részeit, s magát. És még jó képet is tud vágni hozzá. örök nosztalgiánk, emberi teljességünk ■ álma, szigorú, okos, teremtő ifjúság képe; dobogj fel beírnunk, Petőfi Sándor! Lehel István; Lendület
