Petőfi Népe, 1972. január (27. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 19. szám
Petőfi Sándor: Éjjel Kinézek én, benéz a hold Szobámnak ablakán: Sugárait szerelmesen Mosolyogva hinti rám, Szegény bohó! mit kandikálsz Olyan szerelmesen? Avvagy tán azt gondolod, Hogy képedet lesem? Eszem ágába sincs biz a, Hogy téged nézzelek. Isten hírével elmehetsz — Mit gondolok veled! > Ott általellenben lakik Az én kedves babám; Azt várom én, ha valahogy Még megpillantanám. Dunavecse, 1844, április—május Sokoldalú ember A Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermében dolgozik Bala- nyi Károly. Kitűnően rajzol (több grafikáját már közöltük lapunkban) — és ismeri a rajzfilmkészítéshez nélkülözhetetlen trükkasztal fortélyait. Képünkön éppen erős lámpával megvilágítja a síkban elhelyezett rajzokat, hogy jó minőségű felvételeket készíthessen ezekről elsősorban a mozgás folyamatosságának az ellenőrzésére. Balanyi Károly kisplasztikái — mint képünkön látható — erős tehetségről tanúskodnak. Erről a képzőművészetek iránt érdeklődő kecskemétiek is meggyőződhetnek. Január 17-én nyitotta meg a Városi moziban a rajzfilmes fiatal grafikusok, szobrászok, festők kiállítását. H. M. Munkácsi Miklós: Mentés titokban* A z az! Bele neki! Csak a fejét!... Jól van asszonyság! Eképp lelkesítjük a derék BKV-s hölgyet, bár, hogy úgy mondjam, nincs rászorulva túl sok biztatásra. Vad megszállottsággal veri az apró cigánykölyköt, s a szemében nemes lángok égnek. Erős baljával, melyen ott feszül az aranyszegélyes, autóbuszjegy-kék ellenőri karszalag, pedánsan, keményen tartja a kis vacakot, a jobbjában összemarkolt kötélcsomóval pedig pusztítja, dolgozza, becsülettel, szivvel-szentséggel, mintha maga az igazságosztó sors ütött volna szállást hővérű, . szilaj porhüvelyében, hogy a Mosdatlan Faj Gyermekét a teljes élet élményében fürössze. Ah, Justitia, minő lázakat szít fényességed! Nyugi, francia! — figyelmeztetem Jean-Pierre-t, aki, mint minden nyelvtanár, dugig van imperativ emberiességgel; a magyar kegyetlenség, vagy ahogy ő mondja, „Intellektuális cinizmus” iránti féktelen érdeklődése még tartja benne a lelket, úgy, ahogy, de a szája rándulásán már látom, hogy kezdi sokallani a látványt. — Ha ki mer bukni belőled a humanista, szíjat hasítok a hátadból! Váriunk. E s van mire. A nő éppoly lankadatlan, mint a délutáni verőfény, ami bearanyozza a Gerbaud teraszát, a Vörösmarty tér körül tolongó kocsik feje- búbja-zománcát, s a változatosan fésült, emberpatakokat, a kettő és három közti előcsúcs kezdetén — hogy közlekedési szakszóval éljek — es mellettünk, a terasz mentén csak terebélyesedik a szájtáti munkacsapat, amihez épp most csatlakoztunk, hogy egy ütemre fogjuk lélegzetünket az alkalmi korbács surrogásával. A rendjén levő dolgoknak kijáró elégedettség fénylik az arcokon, meg némi irigység, hogy a munka dandárján nem osztozhat. A poronty már csak vinnyog, s a szemét takarja praktikusan. A kötél forró hurkákat szánt vékony bőrén, füle mellől olajfekete vér szivárog. Jean-Pierre hallgat. Én sem erőlködöm tovább a buzdítással, hanem csak megszólítom a dolgos személyt, csöndes hangon. — Jó munkát, asszonyság!... Nem fáradunk? Nem fáradunk? Nem a! Rám veti ihlettől eltorzult pillantását, aztán, megolvasva szelíd tekintetemről a Köztudat egyetértését, új hördüléssel vág a közepibe. — Csak a szemit neki, hogy megösmerje! — mondom, mire egy diplomatatáskás, ösztövér pasas rábólogat, mint plebejus az ádventi igére. S közben egyesek megunják, odébb lépnek, mások viszont épp erre igyekeznek a parkoló autók felől, s tétova bőrjakós mandarinok is előtekeregnek a cukrászdából, csodálkozó, manézsba-bávult szemekkel. _ Jean-Piérre meg szótlanul áll ott mellettem, és rágja azt a hülye szája szélét, meglett, családos tanárember létére. Vibráló filantróp szemekkel mered a már-már eszméletlenre vert, négyéves forma (habár az Isten se tudja ezeknél a romáknál!) vakarcsra — és hirtelen . átlátom, hogy ki kell találni valamit, mert még bajt Csinál! A purdé már pem védekezik. Az ideérkezésünk ^ óta eltelt nem egész 60 másodperc alatt végig- járta-mutatta a bűnhődő lélek megannyi reakcióját: a vad szabadulni akarástól, az alattomos védekezőiken át, a zsibbadt megadásig. Most már csak kilóg a nő kezéből, vézna, egérhangon csuklik és piciny, mocskos lábafejét furcsán befelé ficamítja. — Tetteti! — nyugtatja meg bizonytalankodó lelkünket egy alacsony, ősz úriember, aki nyitott újságot fog, s a mutatóujját dugja közé, hogy be ne.csukódjon, ahol tart. Való igaz: kiráffinált, korán vénülő fajta ez, bár én annak ellenére nem hiszem, hogy tettetné! Ügy nézem, alapos tisztességgel megkapta a járandóságát, meg hát az a vér is. '.. És ekkor halálosan megirigy- lem a szutykos legénykét. Engem sohasem vertek meg ilyen végtelen, körültekintő egyértelműséggel. Hébe- korba elrántották ugyan a számat, de mi volt az, kérdem jó szívvel, ehhez az egyhangú pontozásos, köz- felkiáltásos ronggyáveréshez képest? Miből maradtam én ki, te jó isten! És attól függetlenül, hogy az embert nap mint nap érik különfajta fenyítékek a Dolgok részéről, miféle tükör előtt mondhatnám el, hogy vége-sincs kegyetlenségének ilyen osztatlan súlyával szakadt volna rám a sors, mint most erre az 55—60 centiméteres, húszkilós emberre! — Egyébként válogassa meg a-szavait! — mondja heves megbántottsággal a karszalagos nő, miközben a purdé, aki ott csüng kettejük között, fájdalmasan nyüszíteni kezd. — Tessék! — mondja az ősz szivar, és felém indul az újságjával, majd visszafordul, csípőre tett kézzel. — Mondom, hogy tetteti! — Fantasztikus! — hápog a hegedűtanárnő, mint aki nem hisz a fülének. — Hát nem értik, elvtársak... hogy ez embertelenség? — Micsoda? — hördül fel egy kerek fejű muki. — Kegyed csak ne éljen vissza ezzel a megszólítással! Ismerjük a kegyedféle elvtársakat! Tudja, mi az, hogy idegenforgalom? Ügy látszik, nemcsak az ilyen semmiházi kölköket kell megtanítani rá!... Nohát, ne üsse az orrát mások dolgába! — Az. Minek üti bele? — mondja a diplomata- táskás ... J ean-Pierre-t már fogni kelL Viaszszínű arccal bámulja a nőt. — Igen! Mit üti bele! Mit üti!..-. — hallatszanak a hangok. — Mit üti bele! — mondom én is, gépiesen. És abban a pillanatban, ahogy kimondtam. mintha sugallat ért volna, eszembe jut, mivel menthetem meg Jean- Pierre-t. Gyorsan suttogni kezdek a fülébe. Atszelle- mülten néz rám, majd villámként rohan a cukrászda felé. i A hegedfltanárnő döbbenten körülnéz. Szeme találkozik egy rövidre nyírt szőke hajú, kemény arcélű fiatal pasas tekintetével, aki alig észrevehetően elmosolyodik. — Ez álhumanizmus! — mondja és lassan karba fonja a kezét. Á nő eszelősen villogtatja hat-nyolc dioptriáját, de a cigánygyerek kezét nem engedi el, sőt újabb mondathoz készül. — Az, az! Álhumanizmus — mondja az ősz szivar, és ki tudja, miért, nevetni kezd, de bele egyenesén az arcomba. Rokonszenves lehetek neki. vagy valami. Visszanevetek rá, utánozva a képét. Egy ideig röhögünk egymásra, aztán ráfagy a vigyor. Zavartan elfordul, hóna alá veszi az újságját. — A dohány náluk van, a külföldieknél, és annyi! — mondja a kerek fejű, kötbe-körbe pislogva. —Nem kő itten elvtársozni! Mire való az?... Nem? A nő szinte már sokkos állapotban motyogja: „Embertelenek... őrültek!”, de hangját elnyomja a túlerő. A karszalagos fölényesen vár és mintha azt latolgatná, nem tenne-e jót ennek is egy kis kötél. S ebben a pillanatban befut Jean-Pierre. Kezében ott a fagylalt, alattomosan megdicsőült pofával kerüli meg a csoportot. Leguggol a gyerek elé, megfogja a derekát és mosolyogva próbálja kezébe tenni a tölcsért. Odafészkelem magam, szinte a BKV-s nő karjába. — Álümánizmö! Álümánizmö! Álümániz- mö... — nyekergem, és zsebkendőmmel törlőm a gyerek arcát. Hulla csend. A purdé óvatosan átveszi a fagylaltot, s ugyanabban a másodpercben a szemüveges nő hisztériásán sírni kezd, A diplomatatáskás Jean-Pierre- hez hajol és sovány feíét ingatva, elképedve suttogja. — De értse meg: ez álhumanizmus! Jean-Pierre felnéz, feláll, csúnya francia pofáját az égnek fordítja, s észvesztő sebességgel hadarni kezd az anyanyelvén. — Külföldiek! — jajong fel áhítattal a pasas. — Külföldiek! — jön rá körös-körül a visszhang. És már veregetik a vállunkat és nevető szemék dédelgetnek. Jean-Pierre azon buzgólkodik, hogy a hegedűtanárnőt és kis védencét kivezesse a bolvból, én pedig kutatni kezdek a tömegben. Azt a rövidre nvírt, szörnyű mo- solyú embert keresem, azt a fakó szőke pasast — hogy egv csöndes, testvéri szót váltsak a markáns fejével. D e eltűnt, mintha felszívta volna az élet. És a teraszra pillantva meglátom a két megtört tekintetű, minden időkre vigasztalhatatlanná tett angol turistát, akiknek — ó, mondhatatlan gazság! — be-le-et- tek a fagylaltjába. Megmaradtok-e. édes urak?... S a BKV-alkalmazott nem lanyhul. Jean-Pierre lehunyt szemmel, sápadtan áll és kicsiket bólint, amivel azt adja tudtomra: „Tudom, mit mondasz, nem szólok: ismerjük csak meg kissé az életet!” Súgom: — Krisztusra, türtőzzél még! — s az agyam 8000/sec fordulattal dolgozik, hogyan menthetném meg Jean-Pierret! A nő ütései lassúdnak, nehezednek, azt hörgi tompán: — Állj fel, rohadék, állj fel! — s úgy rémlik, mintha kékes habot vetne a szája. S elfog az a képtelen érzés, ami olyankor feszül a tarkómnak, ha nem tudom, nem álmodom-e. amit látok. Ekkor ér oda a szemüveges nő. Lihegve elrántja a gyereket, arcán világos foltokat vet a düh. — Maga barom! — fuldokolja sípoló zenetanárnő-hangon. — Maga barom, mit művel; miféle állat maga! — Hegedűtanárnő — világosítom fel Jean-Pierre-t. — Fogadsz velem?... A BKV-s nő szeméről tüstént eloszlik a vérgőz. — Ez a szemét beleevett egy külföldinek a fagylaltjába! — nyelvel hidegen, s úgy néz a másikra, mint aki biztos benne, hogy erre a közlésre azonnali hatállyal megáll a szívverése. A hegedűtanárnő azonban, hogy, hogy nem, életben marad, sőt: egészen meglepő álláspontra helyezkedik.' — És ez magának ok arra. hogy véresre verje, maga szadista? — Igen, ez ok! — oktatja ki élesen a diplomata- táskás. — Mit gondol — szól közbe az ősz úr —. milyen fényt vetnek ránk ezek a dolgok a külföld előtt? •A Központi Sajtószolgálat 1971. évi tár»anovella pályázatán megosztott első dijat nyert elbeszélés. Antalfy István: Kell ez a l<i.s b'ztaiás Bukdácsolok a dombra fel, hajamat tépdesi a szél, ügyefogyott érveivel bármerre járok, elkísér. Túlnan a város erre int, a csatornabűz ideér, primitív játék a világ, de mégis minden belefér. Ha majd a dombra feljutok,: mint akinek nincs gondja inás, önmagámnak integetek, — mert kell ez a kis biztatás ... Harkányi János: Elfutok Rámzuhannák már az éjszakák kietlen szobámban kapkodok ördögszemű testvérem messze jár elhagynak a meghajszolt napok fogadkozásaim pora rágja a falakat akaratom széthullik mint eltalált voeg anyám sem küldi már csomagban \a szívét és ellenem élesednek tavaszi füvek \
