Petőfi Népe, 1971. december (26. évfolyam, 284-308. szám)

1971-12-24 / 303. szám

Ikiftor aztán már mlndenhová

Szakonyl Károly:

benyitottam, láttam, senki sincs abban a házban. Nem olyanforma ház volt, mint a mieink, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg volt veranda is, a verandán virágok, nem tudom, milyenek, a vastag zöld levelükre emlékszem, meg arra is, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a térítőn morzsák voltak, egy cserép hamutartóban pedig cigarettavégek, olyan hoszszú szopókájúak: ahogy úgy el voltak nyomva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha sparheldjéből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogattam az ajtókat, hogv majd csak találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de nem jöhettek, ha egyszer nem voltak ott. Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restelltem járkálni abban az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, azt lestem, nem nyitnak-e rám mögülem, biz’ nem nyitottak, hát egy idő múltán kimentem az udvarra, onnan meg az utcára. A többiek, a mieink ott jöttek a kerítések mellett vánszorogva, mert igen fáradtak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab k'olbász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itóka, amannál lábasban valami eleség. Csak azt lehetett hallani, ahogy jöttek; a léptüket lehetett hallani, meg a csöndes beszédjüket, mert amúgy akkora süketség volt, hogy ahhoz foghatór^ nem- is emlékezem azelőttről. Nekem még a fülem is csengett belé.

Tudatom, jól vagyok'

•AKözpont! Sajtószolgálat 1971. évi tárca-novella pályázatén megosztott második díjat nyert elbeszélés.

Csohány Kálmán: Karácsony.

Néztem a mieinket, amint ballagdálnak szerteszét, és lesték a kerteket, meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehettek az itteniek? Tekingettünk ide-oda. Az birizgálta legjobban az embert, hogy figyelnek-e valahonnan? Padlásról? Toronyról? Egyéb menedékről? Pedig nem moccant semmi. Se egy ember, se egy kutya, macska, ló, más marha, vagy szárnyas jószág. Tán még légy se volt. Semmi. Aniúgy minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kutakon; a fákon az őszi levelek, egy kis gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő dió... Le is csippentettem egy jókora szőlőfürtöt, aztán ballagtam le az utcán a folyóhoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy víz kivetette fatörzsre, szemeltem a szőlőt, a lábam kinyújtottam; ej, de fájt a lábam! Gondoltam, levetem a bakancsot, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan hideg a víz, de aztán csak nem buzdultam neki, elég volt, hogy jól kinyújtóztam, s lestem a vizet.

* hogy így ülök, odajön mellém az egyik fiú, muTM tatja, hogy leülne a fatörzsre, arrább húzódtam; letelepedett, sóhajtott, s nyomkodta a csuklóját, azt, amelyik annyira fájt neki. Bontogatta rajta a kötést, hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb úgy harmadnapon, hát elég csúf volt, nem csoda, hogy fájt neki. — Az anyjuk istenit — azt mondja —, oszt mégsem küldenek hátra.

— Hát nem olyan az, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet — mondom neki. — Kell az ember, na! — Csak azért mondtam, Jiogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek' eméssze magát még ezzel is?

Legyintett, aztán a jobbik kezével elővett a zsebéből egy marék olyanféle cigarettát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat láttam elnyomkodva a hamutartóban. — Az ember! — azt mondja. — Mi az ember? — És megkínált.

— No, no! — mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. — Azért az nem legyintgetni való! — Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, mint a horgászok.

— Hát — azt mondja egyszercsak az a fiú — hát, talán már megvan a gyerek.

— Miféle gyerek?

— Az asszonynak — azt mondja. -— Irta, hogy ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi?

— Mi volna fura abban, hogy születik egy gyerek? — kérdem.

Rám nézett, aztán előrelökte a sapkáját a szemére,

a jobbik kezével meg vakargatta az üstökét. — Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne.

— Mi történne másvalakivel? — kérdem.

— Ami történik. Másvalakivel, nem pedig velem.

Meg velünk. Hogy itt vagyunk, az asszony meg ott van. És merre van egyáltalán az ott? Erre? Arra? Amarra? Valahol ott születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e, vagy mi van? Vagy hogy milyen? Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e? ,

em mondtam én erre semmit, mert olyan igen fáradt voltam. Azon járt az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, aztán belemártani a lábam a folyóba! — De nem szántam rá magam.

— Egye a rosseb! — mondta a fiú. — Csak nem fér a fejembe, hogy hogyan van ez!

— Hogyan lenne? — mondom neki. — Így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd elengednek, aztán meglátod a gyerekedet.

Elfogyott a cigarettám, a hosszú szopókát belepöccintettem a folyóba.

— Kell másik? — kérdezte a fiú.

N

Szerelőaknák — esztergagépek — tanműhelyek

Vélemények a falusi iparitanuló-képzésről

Évek óta sokat beszélünk a szolgáltatásokról. A panaszok azonban — úgy látszik — nem csökkennek; városban, falun egyaránt gondot okoz a csöpögő vízcsap, elromlott ajtózár, eltört székláb, valamint újabban az üzemképtelen gépkocsi megjavíttatása.

SZOLGÁLTATÁS VAGY BARKÁCSOLÁS?

Megindult ugyan a „csináld magad mozgalom”, azzal a céllal, hogy mindenkit képessé tegyen az egyszerűbb munkák elvégzésére. A szükséges szerszámok, felszerelések azonban drágák, nem is mindenütt kaphatók, s ugyancsak döcögő az ellátás a fa-, fém- és más alkatrészekben, megmunkálható alapanyagokban.

A helyzet változatlan; heteken át könyörgünk egyegy mesternek — legyen az ktsz-dolgozó vagy „maszek” kisiparos — míg borsos áron elvégzi néhány tízperces, de számunkra csaknem létkérdéssé váló munkáját...

A SZAKMUNKÁSTANULOK ÉS A KÖRNYEZET

Az utóbbi időben sok szó esik a szakmunkásképző intézetek munkájáról. A pályaalkalmassági vizsgálatok, az elsajátítandó, egyre növekvő ismeretanyag az emelt szintű oktatás, mind magasabb követelményeket támaszt az ipari tanulókkal szemben. Az iskolában a fiatalok azonban csupán heti két napot töltenek, a hét többi négy napján munkahelyük, családi környezetük alakítja a fiatalok személyiségét. A ráhatások döntő többsége így nem tudatosan megtervezett „pedagógiai szituáció”, hanem valami kevésbé ellenőrizhető kapcsolat,

VÁLLALAT VAGY KISIPAROS? ,

A szakmunkásképző intézetek növendékeinek döntő többsége vállalatok, termelőszövetkezetek által szerződtetett tanuló — kisebb hányaduk áll csupán kisiparos alkalmazásában. Számuk évről évre egyenletesen csökken. Ez a jelenség többféleképp ítélhető meg.

A falusi mesteremberek műhelyeiben a fiatalok sok esetben összetettebb, változatosabb munkát végeznek, mint valamelyik vállalat telephelyén, ahol történetesen nagyszárhú munkadarab sorozatos és egyhangú részmegmunkálását bízzák rájuk. A mester és a tanítvány — ne mondjuk, inas — emberi viszonya is hagyományos, nem egy helyütt „fél-családtaggá” válik a tanuló —, s ennek ismét csak megtalálható jó és rossz gyakorlata.

Egy éve járom rendszeresen a kiskőrösi járás községeit az ipari tanulók munkakörülményeinek ellenőrzése céljából. Tapasztalataim? Ellentmondásosak. Van vállalati műhely, ahol a korszerű termelés minimális alapfeltételei is hiányoznak, s a körülmények élénk cáfolatai mindannak, amit az iskolában tanítunk, és van kisiparos, akinél mintaszerű körülmények között dolgoznak. De ellenpéldákkal is szolgálhatok mindkét vonatkozásban. A munkaruha, az ebédpénz, az ösztöndíj és a munkaidő jogszabályokban rögzített követelményeit a magánosok kevésbé tartják be — úgy érzem —, viszont alapos, sokoldalú ismereteket szereznek náluk a fiatalok.

(Részlet Szemkeő Péterrel, a kiskőrösi szakmunkásképző intézet tanárával folytatott beszélgetésből.)

AZ UTOLSÓ NÖVENDÉK

Rátkai Gyula géplakatos akasztói műhelye olyan „sosincs időnk, hogy ezt rendbe tegyük” környezetre vall. Lemezek, alkatrészek, szerszámok zűrzavara fogadja a látogatót.

— Hagyd — mondtam neki. — Nem tesz Jót H

egészségnek, ha egyiket ä másik után szívod.

De ő csak rágyújtott, s láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert azt mondja: — Neked van családod?

— Van.

— Egy?

— Három.

— Az szép — mondja erre. — Nekem még csak ez az egy van, ezt sem láttam.

— Ha van.

— Van. Irta az asszony, hogy Itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük!

— Nem a te hibád — mondom. — Ne törd" magad.

— Tán fényképed is van a tieidről? — kérdi aztán.

— Már hogyne vóna! — Ezzel elővettem a tárcámat, ott voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam neki a képeket a két kisfiúról, meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könnybe lábadt mielőtt visszaadta.

— Nekem is ilyen nagy fiam lesz — modta. — A neve György. Mint az enyém. Azt írtam, György legyen.

Nyújtotta, hogy tegyem el, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet azok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, pedig éppen csak kilesett a bokrok mögül. Még csak annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a! Semennyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda neki! Pedig fáradt voltam, de nem hiába gyakoroltam anynyi ideig, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, aztán megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, mint az imént, s azt mondta;

— Tán többen is vannak!

Lj allgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? De

1 • több nem jött. Ez valahogy elkóborolt, vagy mit akarhatott erre, a fene tudja. ®da kellett volna menni megnézni, hogy mi, meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam, s a fiúnak sem akaródzott felállni a fatörzsről. Nem volt semmi nesz, hát nem is mozdultunk.

— Tedd el — mondta a fiú:

Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s b&í tettem a tárcámba a képeket, szépes lesimítgatva mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a gyerekeket egyenként, s legfelül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, és a térdemen nekifogtam az írásnak.

— Haza? — kérdezte a fiú.

— Hát! — mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót és szívta a cigarettáját.

Éti meg írtam:

Édes kati

tudatom., hogy soraidat megkaptam, melyből értem, hogy neme tört össze a sütemény és az üveg Édes kati nem tört össze semmi, a sütemény finom volt és a rum is és értem a soraidból, hogy a gyerekek gondolnak rám, én is, és tudatom, jól vagyok, melyet nektek is kívánok tiszta szívből Édes kati most csak légy nyugodt még nem tudom mikor mehetek haza, itt nincs semmi újság, édesanyám■ menjen csak el orvoshoz mert a legfontosabb az egészség, csókolom is, meg a gyerekeket, fogadjanak szót, tiszteltetem Sámson urat, kicsit fáj a lábam, de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön erre a tábori posta számra szívből szerető férjed

János

Aztán még néztem a folyót; a fiú elalüdt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt. Üldögéltem ott, mert még volt időnk, de afzért nem vettem le a bakancsomat, hogy megáztassam a vízben a lábam.

— Tudja, a pénz a lényeg ma. nem a „papiros bizonyítvány” — magyarázza. — Ezért nem is érdekli a szakma a fiatalságot. Nekem 'eddig öt tanulóm volt, de azt hiszem, ez a János lesz az utolsó. Nem kifizetődő már szerződtetni senkit. Heti két nap iskola, meg a szombat, mely amúgy sem munkanap — alig van itt a műhelyben. Mindez pedig több mint havi négyszáz forintomba kerül. A 20 százalékos adókedvezmény sincs szerintem arányban a többletkiadásokkal. Pedig itt sok mindent megtanulhat még a legsutább gyerek is. Akad itt csatorna-, vaskapu-, kerítéskészítés, fürdőszoba-szerelés, mezőgazdasági kisgépek javítása, lemezmunkák ... A vállalatoknál 20— 30 tanulóval egy oktató foglalkozik, itt meg csak magam magyarázom el a fogásokat. Hát nem ez lenne a jobb ...?

KETTEN A TELEFONOS SÖRRŐL

A csengődi Aranyhomok Szakszövetkezet műhelyében egy szétszedett traktor és egy festés előtt álló Trabant társaságában találkoztam velük. Takács Kálmán és Kuruc András, a gépszerelő szakmával ismerkednek. Munkaruhájuk egyelőre otthon, van, nem akarják ezeket mindjárt összepiszkolni, ezért viselnek inkább régi, elnyűtt, öreg kabátot, nadrágot. Elmondják, hogy kombájnokat, erőgépeket, autókat javítanak, különböző szerelési munkákat végeznek. Sok egyéb javítási, szerelési munka található még itt a telepen.

Hatan dolgoznak a szép, világos és tiszta helyiségekben,, de kétszer ennyi embernek akadna munka. Béla bácsi, a mester, és a többi „szaki” szívesen megmagyarázzák a munkafogásokat. Mindketten külterületről, a „telefonos sori” tanyákról járnak be kerékpárral. Munkaidejük hattól kettőig tart, 194 forint ebédpénztérítést és ösztöndíjat kapnák ■ havonta. Foglalkozásukkal, munkahelyükkel elégedettek.

„KEGYELEM” TANULÓ

S. község egyik mellékutcai házának falán alig olvasható a „Féri-női fodrász” feliratú táblácska. Az eredeti kw”-'hahelyiségben hajmosó állványok, fehéfl