Petőfi Népe, 1971. december (26. évfolyam, 284-308. szám)
1971-12-24 / 303. szám
4M 9r*f még ■ti akart a melletti ülőknek, de már nem figyelt rá senki. Javában állt a lagzi a művelődési otthon — errefelé csak „kultúr”-nak mondták — nagytermében. Igazi lagzi volt, ahogy tu a nagykönyvben meg van írva. Olyan, amilyet mostanság Ismét gyakran rendeznek megyeszer-U. Hivatalos rá a falu apraja-nagyja. Levágnak vagy száz tyúkot, kactfát, pulykát, libát, amit még élőállapotában az előző héten összehordanak a rokonok ismerősök. A birkát a tsz adja; a félhízott sertést a vőlegény szülei, s rendszerint egy borjú lábát is elütik valahol a környéken erre az alkalomra. Ez a mostani lakodalom is ilyen héthatárra szóló volt Az autók- ott sorakoztak a „kultur” előtt és a környező mellékutcákban. Volt belőlük vagy harminc darab — lovas kocsi egy sem — és mindenféle gyártmány. Régi öreg Skoda és modem Ford Capri. Az iskolaigazgató Trabantja mellett büszkén terpeszkedett a főmezőgazdász ringó Chevroletje. Egy szegény idegenbe szakadt hazánkfia egy rakétaformájú Cadillackel vonult idáig, megmutatni, hogy Európa nyugati felében is ér még a magyar valamit. A falusi ■srácok — jórészük a fővárosba eljáró munkás — unalmukban meg is bámulták, de aztán inkább egy 1932-es veterán Adlert álltak körül, s nézték. £gyszőval trafó autó hátán, ez ma a divat, meg sokaknál létszükséglet, mert próbálja valaki bejárni a sokezer holdas határt biciklin vagy homokfutóval! De itt a gépkocsi mégis csak inkább jelkép. Rang is persze. Ezzel illik menni a tanácsházára a. lányosháztól, legyen az csak párszáz méterre a főtértől. Ügy dukál, hogy berregjenek, duruzsoljanak a motorok, csapódjanak az' ajtók, s amikor a násznép az újaszszonyka egészségére üríti a poharat, legalább tizen-tizenöten diszkréten tolják félre a szeszes italt ém pyütmtncsWvel Coca-Colával koccintanak, jelezve: Nem ihatok, vezetek! Es nem is isznak, legfeljebb éjfél felé, amikor már úgyis mindegy, senki sem tudja vagy látja, mit kortyolgat és vedel a másik. Ilyenkor már ki figyel oda! Még a rendőrszem sem, aki időnként F. Tóth Páli Iaj \z megjelenik a lakodalmas terem ajtajában. Pável bácsi, az öreg kertész is csak nézi ezt a zsibongó forgatagot, hogy szinte szédül bele. Gyakorlott lakodalmas vendég pedig, mert meghívják Kmindenhova, s el nem maradna semmi pénzért az ilyen alkalmakról. Most különösen, amikor a kis Marinka esküdött örök hűséget a nagy lapaj legénnyel, Misával. Marika mindig a kedvence volt. A négy Tomics lány közül ez nőtt a szívéhez legközelebb. Amíg kicsi volt, a térdén lovagoltatta, tavasszal, nyáron engedte, hogy ott bóklq,szszon az ágyások között, néha ölbekapta és mesélt neki, mintha a saját unokája volna. De amióta Marinlca eladó lánnyá serdült, bizony elfelejtette, meg tán szégyellte is az öreg Pávelt. Az elnök lánya csak nem ül le a kertész nádgunyhójához a farönkre! Az esküvőre azért őt is meghívták. Jó ember az elnök, ha rátarti is egy kicsit. Ügy feszít most is az asztalfőn, mintha a saját lagzija lenne, pedig már felette is eljárt az idő, túl jván az ötvénen. Valaki úgy látszik megunhatta a zsivajt, mert elkiáltja magát, hogy „Tisina!” — és mindjárt, hogy mindenki megértse: — Csendet kérünk! ijnnepi szónoklatok, ** jókívánságok következnek. Se vége, se hossza. Az öreg elbóbiskol egy-egy pillanatra. Ügy érzi, hogy nagyon meleg van odabent. Becsukva ajtó, ablak. Odakint hó szállingál, de itt bent olyan, mintha gőz- ' fürdőben lenne az ember. Pára lepi a falakat, s a füstöt szinte vágni lehet. Pedig még éjfél sincs. Csak éppen vége a vacsorának, s fújják a füstöt mindenfelé. A klubdohány illata keveredik a sokféle filteres cigaretta fanyar füstjével. Pável bácsi messzi távolból hallja a tósztokat és csak a hangos tussra riad fel, amit a cigányzenét és modern táncszámokat is játszó zenekar egetverő dobpergéssel fűszerez. Szóval a tánc következik, ez a félreérthetetlen jele, ismeri az öreg a szokásokat. Már tolják is félre az asztalokat, kompániák alakulnak, kártyapartik szerveződnek, lányos mamák dugják össze a fejüket izgatottan, hogy ki kéri fel elsőnek az eladónakvalót. 4z öreg is feláll, húzódna odébb, szeretne letelepedni valahova az ajtó közelében, hogy egy kis levegőhöz jusson időnként, de máris elvitték mellőle a széket. Nézdegél körül, de az asztaloknál nincs üres hely sehol. Elindul az ajtó irányába, s ahogy halad a vendégsereg mellett, el-elkap egy-egy mondatot. Néha úgy érzi, mintha hozzá beszélnének. Most valaki azt kérdezi hangosan: — Kaka ste? — Már dünynyögne is rá mosolyogva: — Köszönöm, egészen tűrhetően érzem magam!... De aztán feleszmél, hogy nem hozzá szóltak, s el is szégyenli magát. Megáll egy kicsit még az ajtó közelében, mintha várna valamit, talán azt, hogy szóljanak hozzá, aztán megfogja a kilincset és kinyitja az ajtót. * • — Becsukni! — ordítanak a közelben mérgesen, de a szó végét már alig hallja, kibotorkál az előcsarnokba, elkéri a ruhatárból a kabátját és kilép az utcai ajtón. Elindul hóesésben hazafelé. A sápadt villanyok megvilágítják a finom fehér pelyheket, s azok is mintha táncolnának tisztán és kedvesen. Egy kicsit összerázkódik, hideg van idekinn. S olyan kihalt most a falu, mintha elhagyatott temetőben járna az ember. Együtt játszani a közönséggel Beszélgetés Pathó Istvánnal A vonal másik végén vékony gyermekhang: — Apu színházban van. Apu: Pathó István. És ifjabb Pathó Pisti még azt is hozzáteszi túláradó örömmel, hogy „Apu nemsokára hazajön és itthon is marad.” Vele. A gyerek számára kivételesen ritka, szép ünnepek ezek a délutánok. A „nagy” Pista szintén ajándéknak tekinti ezeket az órákat, mert szereti a fiát, a szép, ízléssel berendezett otthonát, a nyugodtan elfogyasztott ételek jó ízeit, a csendes, töprengő, vagy felszabadultan sokfelé kanyarodó beszélgetéseket. Nem tartozik a nagy lármával élő, önmagukat a magánéletben is hivalkodva mutogató színészek közé. Láthatóan zavarja az is, hogy arra kérem, meséljen magáról. Hat éve, hogy feljött Kecskemétről Budapestre, azóta rendszeresen játszik a Nemzetiben. Nem kiugró, nagy lámpával bevilágított szerepeket, de emiatt még egyszer sem keseredett meg a szájaíze. A színpad nem ugródeszka: játéktér, amelyet sok játékosnak kell élettel megtöltenie. Egyik legnagyobb pesti sikerét például olyan szereppel aratta; — Csehov Ivanovjának Jegoruskájaként — amelyben meg sem szólalt. De ott volt, helyén volt a színpadon. Jegoruska volt, színész, aki pontosan megértette és teljesítette feladatát. Ha úgy tetszik, küldetését. Egy másik nagy, átütő siker, a félszeg kis vasutas. Örkény: Sötét galambjában. Csimma Tivadar reménytelenül szürkére mázolt élete elől olyan , avatott kézzel húzta el a függönyt, hogy egyszerre volt megmosolyognivalóan drámai és szívszorítóan nevetséges. — Ebben a szerepben éreztem Budapesten először azt az örömöt, amit keretben fakó tükör, néhány kopott szék, a sarokban gyermek járóka. A tanuló — mint a főnöktől megtudjuk — „éppen elment valahová”. — A kislányt a nagyanyja neveli, ö találta ki az egészet. En hiába mondtam neki, hogy nincsen szükségem tanulóra, de hát annyira kérlelt, meg sajnáltam is, így végül mégis felvettem. Munka az nemigen akad, inkább csak séom bat-vasárnap jönnek el többen, miből fizessem én azt a sok mindent, amire a törvény kötelez...? A nagyanyja azt mondta, mindent vállal, az összes költségeket, csakhogy szakmája legyen az unokájának. Így hát ráálltam, pedig csak gondot okoz. Festi a körmét, * a szemét, nem képes begyújtani, felmosni... Pedig csak őmiatta nem adom vissza az ipart. Két kisgyermekem van, elképzelhetik, hogy nem könnyű mellettük dolgoznom. Csak az adóm 900 forint. A férjem pincemester, jól keres, könnyebb lenne, /neg rosszabbul sem járnánk, ha felhagynék ezzel a foglalkozással... GÉPLAKATOS AUTÓSZERELŐ? Benkovszki, Ferenc soltszentimrel géplakatos új, szép háza előu hosszú vaskerítés. Téglalap alakú, bonyolult mini ázató rácsozatába megszámlálhatatlan sok elemet illesztettek. A hegesztés nagy részét Gelencsér András i-őri tanuló végezte. Ez legalább a szakmájába vá; munka, mert egyébként mással foglalkozik. A vasai mögött eltűnő betonút ugyanis autójavító műhelyt visz. Szerelőaknák, esztergagép, köszörű, fúró, al emulátortöltő szerkezet sorakozik egymás mellett. ' nd és tisztaság mindenütt. A tágas helyiséget cs épkályha fűti, világítása előírásszerű. And,rás lakatos szakmunkás-bizonyítvánvt kap majd, hiszen mesterének is erről „szól a papírja”. Hogy közben motorok, gépkocsik szerelésében tesz szert nagyobb jártasságra — ezért nem panaszkodik, ösztöndíja havi 300 forirk de ezt gyakran még megduplázza a borravaló. V<" • :c rn-rint sincs túlzott jelentősége a ' papíroknak, a teheiség és az ügyesség az érvényesülés alapja. AZ ALAPISMERETEK PÖTLASA — Igen sok munkáltató — akár kisiparos, akár vállalat — az ipari tanulókban azonnal hasznosítható munkaerőt lát csupán — és egyáltalán nem ügyelnek arra, hogy a szerszámok helyes használatára, a legegyszerűbb, de leglényegesebb alapműveletekre megtanítsák a fiatalokat. Ennek ellensúlyozására hoztuk létre ezt a tanműhelyt — magyarázza Szemkeő Péter, a MEZŐGÉP kiskőrösi üzemegységében. — Heti egy alkalommal kiegészítő foglalkozáson vesznek részt itt a járás üzemeiben, szövetkezeteinél foglalkoztatott fiatal „vasasok”. A fehérfalú, nagyablakos helyiségben asztalokra szerelt satupadok sorakoznak. Munkaruhás tanulók szorgoskodnak mindenütt; reszelnek, csiszolnak, menetet vágnak, köszörűgép szór szikrát, fémcsikorgás, gépzúgás tölti be a teret. A háttérben tanári asztal, tábla, a falipolcon műszaki rajzok, mérőeszközök, a nagy faliszekrény szerszámsorokat rejt. Nem munkahelyi környezetre emlékeztet ez a terem. A fiatalok arcán a természetes érdeklődésből származó figyelem. MI VÄRKATÖ? A cikkem elején szereplő Jcérdésre őszintén szólva nem tudok választ adni. A kilátások nem túlságosan biztatóak. Érthető a szakoktatók dilemmájává modern gépek, automaták kezelésének megtanítását helyezzék előtérbe, avagy a fogó, kalapács ügyes használatát. Más szavakkal: a vidéki nagyipar avagy a lakosság „háztáji” érdekeit. A követelmények eltérőek, de — úgy gondolom, hogy — nem ellentétesek. Keresni kell továbbra is a megoldás lehetőségeit, hogy korszerűen termeljenek a jövendő szakmunkások a falusi gyárakban, telephelyeken és legyen ember, aki megjavítja az elromlott kerékpárokat, rádiót, ajtózárat. Pavlovils Miklós valamikor Kecskeméten, hogy a közönség megért, hogy együtt játszom vele, percek alatt fordítva őket a nevetésből a mégha tódásba. — Ha lehet Ilyet kérdezni; melyik a jobb közönség? A pesti, vagy a vidéki? sokat Jő vele dolgozni, mert szereti a színészeket. bízik bennük és hozzásegíti őket ahhoz, a ritka nagy élményhez, hogy a felvevőgép előtt is önmaguk tudnak lenni. A forgatásokon mindenki pontosan tudia, hogy mit akarnak tőle és — A színésznek az a jő közönség, akivel együtt tud játszani, ez pedig1 nincs helyhez kötve. Ez a darabhoz és a színész képességeihez kötődik. A közönség itt is, Kecskeméten is igényes játszótárs. A különbség inkább személyes jellegű. A fővárosban például nem úgy találkozik az ember a közönséggel, ahogyan vidéken. Kecskeméten még a kanyarban is megállt az autóbusz, hogy felvegyen, nehogy lekéssem a próbáról. Aki belelapoz a műsorfüzetbe, láthatja: majd mindegyik darabban játszik. Az igazi, nagy főszerep ugyan még várat magára, de minden színpadi megnyilvánulását kimunkált,, szép játék, árnyaltságra törekvés jellemzi. — A legjobb barátaim bizalmasan megkérdezték: érdemes volt-e, megérte-e felcserélnem egykori sikereim, színhelyét a mostanival? Hiszen Kecskeméten Rómeót is eljátszhattam! Érré csak azt tudom válaszolni, hogy mindenképpen tovább kell lépni annál, amit az ember már elért. Igaz, hogy a továbbjutás itt sem teljesen zavartalan, de az általam elképzelt hoszszútávon, hogy sportnvelven éljek, a részidőim megnyugtatóak. — Ebben a szakmában, talán nem túlzás, ha azt mondom, a rendezők élet-halál urai. Nem élnek vissza a helyzetükkel? Nem fordul elő, hogy a kockáztatás helyett, a biztos sikernevet választják? — Minden a rendező szemén és képességén múlik. Fábri Zoltán például színházban látott először, a Marat halálában, és gondolkodás nélkül rámosztotta az Utószezon című filmjének pap szerepét. Ügy látszik, nem bánta meg a választást, mert a Hangyabolyban is velem játszatta az egyetlen férfi. szerepet. — Fábri nem egyszerűen rendező. Munkássága, jelenléte az egész magyar filmmüv*,'ze+b’?n érezteti rendkívüli kedvező hatását. A színésznek mit jelent vele dolgozni? — Elmondhatatlanul a bizalom sokszorosan felerősíti a színészi ambíciót és felelősségérzetet — Közérdekű téma ez, órákig beszélgethetnénk róla. Ami a bizalmat illeti, ebből — úgy tűnik — különösen a Rádió részéről nincs hiány. — A színpad után a rádiózást szeretem a legjobban. A rádió mikrofonja sok mindenre lehetőséget ad, amire színpadon még. nincs módom. A legnagyobb öröm természetesen a versmondás. Az élet legtisztább és talán legzavartalanabbul boldog percei, amikor a mikrofon előtt verset mondhatok. A hirtelen „belelkesedésnsk” nevetéssel vet véget. A nevetés oka egyben példabeszédnek is beillenék, hogy menynyi minden múlik ezen a pályán — a véletlenen. — Ugyanis a rádióhoz egészen «véletlenül kerültem. A feleségem az Irodalmi Színpadon játszott, s egyik délután — más dolgom nem lévén — elkísértem a próbára. Eey kollégája akinek a rádióban lett volna felvétele, megkért, hogy segítsek rajta: „Mondd meg a rendezőnek, hogy nem tudok elmenni, de téged küldtelek magam helyett.” Bemegyek, mondom a rendezőnek, hogy az illető színész nem ér rá. Rámnézett: — „És maga?” Hát így kezdődött. Mikor arról kérdezem, hogyan került 'be a közkedvelt Turpi úrfi -tvrajzfilmsorozat aranyos macskagalerijébe. mint Pepi, a legkisebb macska. nevetve vonja fel a vállát: „Valószínűleg megint nem ért rá valaki”. Most egyébként a változatosság kedvéért egy aranyos kis medve leszek, Bubu, a Maci Laci című tv-sorozatban. Ezzel el is köszön. Siet a Katona József Színházba, ahol egv kétbalkezes szolgát ~ látszik a leguiabb dar-’t^ban A Gyilko? tümös, dráma. lódi-TT-visel Pathó bot1'' a ködben knsz«> VI. századbeli amelyben az Ig•váth oáros k épharsány humort, nedig a eseti őísemberi méretű komikumot... . Vadas Zsuzsa
