Petőfi Népe, 1971. november (26. évfolyam, 259-283. szám)

1971-11-07 / 264. szám

A

z útvonal nem volt kellemes. Február, dűlőutak.

— kacskaringósak — és ezeken járná éjjel, egyedül, nehéz és veszélyes is.

A gépkocsioszlop vezetője így szólt Vologyka Kap- szinhoz:

— Téged választottunk, mert bízunk benned. Leterhelt géppel most könnyebb is menni. A legfontosabb, hogy eljuss a műútig.

— Hát van mitől félni? Éjjel nagyobbak a csillagok — felelte mosolyogva Vologyka.

— Eh, ezek az utak... hol énekelve, hol csak egyszerű szavakkal ismételgette a gépkocsioszlop vezetője, majd hirtelen, mintha eszébe jutott volna valami, odakiáltotta Vologykának a vezetőfülkébe :

— El ne késs l Ezért indítalak éjjel. Ott várnak.

— Reméljük a legjobbakat, Szer- gej Petrovics, — szólt vissza Vologyka — igyekezni fogok. Rajtam nem múlik.

Vologyka szerencsés az életben. Nem is olyan régen érkezett az oszlophoz és máris az egyik legjobb gépkocsivezetőnek számít. Valaki az „öregebbek” közül a fogai között szűrve a szót „vakmerőnek” nevezte, de ennek ellenére mindannyian tisztelettel intettek felé, ha Vologyka ZIL-je biztosan feküdte az utat a meredek hegyi kanyarokban — szinte függve a szakadék szélén —, s mintha csak lámpájának fénye siklana a fehér kerékvető kövek során. Vologykának sikerült összegyűjteni a „királyokat” — így nevezték tréfásan egymás között az útközben összeszedett utasokat. A „királyok” hozták Vologykának a második fizetést.

Az igazság az, hogy ezt a szót Vologykától örökölte az országúti közlekedés, de mintha erről megfeledkeztek volna, és maga Vologyka sem tartott igényt a feltaláló elsőbbségére. Nem szerette a megszokott, sablonos szavakat, mint „útvonal”, „utazás”, „szállítás”; ez utóbbit magára vonatkoztatva így használta: „Elmentem kocsikázni”.

Sovány, nap- és szélcserzett az arca, nyugtalanságról tanúskodtak szürke, hideg szemei.

Vologyka beindította a motort.

Az utat befújta a hó. A hatalmas hópelyhek, mint könnyű kis lepkék úgy ütődtek a vezetőfülke üvegéhez. A hóvihar percről-percre erősödött, valóságos orkánná vált. A szél vágott, mint a kard. Ferdén kapta a kocsit és csak úgy döngette a vezetőfülke vastag szélvédő üvegjét.

Vologyka látta, hogy a hópelyhek a reflektor fényében hogy felgyorsítják esésüket, áttörhetetlen függönyt alkottak a kocsi elé- Mintha körös-körül mindent maga alá akarna temetni ez az őrületes hóferge- teg. Az útra hóbuckák telepedtek, és az erős szélben egyre nőttek, néhol meredek falát építve. A nehéz kocsi is csak erőlködve mászott át rajtuk. A vezetőfülkében erős olajszag ,terj,epgi:tt..

E

lgy éles kanyarhoz érkezett és bekapcsolta a reflektort. Tudta, — hogy azonnal a kanyar után egy meredek emelkedő következik. A reflektor vakító fényében egy asszonyt pillantott meg, aki' felemelt kézzel várta a kocsi közeledését. Egészen az út szélén állt, háttal a szélnek. Másik kezével egy nagy pctvafélét szorított a melléhez.

Csökkentve a sebességet, Vologyka elment mellette. ..Nem messze van a város, eléri. Ha ilyen emelkedőn ilyen hóban megállsz,. akkor utána legfeljebb imát mondhatsz a haldoklóért, de el nem indulsz. Különben is, ml az ördögnek mászkál Ilyen időben éjjel?

Lakodalomból, vagy...?”

Ilyen gondolatok futottak át Vologyka agyán, de mint a szitán, ki is hullottak belőle.

Egy gondolat azonban mégis csak ott tolakodott a fejében. Esetleg az asszony rosszul, lett az úton, és meglátta a gépkocsi fényét, elhatározta, hogy megállítja. Egész biztos, nagyon jól tudja, hogy ilyen időben ritkán közlekednek járművek. De az emelkedő után megállhatna.

„Így meg elkések” — próbálta megnyugtatni magát, de nem tudott szabadulni az asszonytól, gondolatai

egyre visszatértek hozzá, a felemelt kezű asszonyhoz. Bizonyára történt vele valami rendkívüli.

Alábbhagyott a vihar. A hópelyhek azonban továbbra is sűrűn hullottak az üvegre.

Vologyka megállt, bár tudta, hogy az út telejesen üres. Jelzései elrepültek a hegyek felé és nem tértek vissza, mert elnyelte őket a hófüggöny. Leengedte az oldalablakot és kihajolt a fülkéből. Hirtelen azt gondolta, hogy ZIL-jének a fénysugara az egyetlen fényforrás az egész úton. Lehetséges, hogy messziről úgy hat, mint a csillag, a legnagyobb éjszakai csillag.

— Visszamegyek érte — mondta hangosan Vologyka és előre kémlelt, keresve a helyet a fordulóhoz. A hegyi utak mentén sűrűn építenek ilyen kis kitérőket az útépítők.

Már jócskán előrehaladt, de még nem talált ilyen térséget. Hirtelen fékezett. Máskor soha nem engedett meg magának ilyen vakmerőséget — megfordítani az esetlen, nagy ZIL-t a szűk, csúszós úton.

M

ikor megfordult és az út padkájától eltávolodott, azt gondolta: mégiscsak vezető vagyok, és elismeréssel gondolt barátjára — Grisan mechanikusra, aki, egy hónapja sincs, hogy kicserélte a gumikat.

„Ha visszaérkezem a telephelyre, egy félliter vodkát kiutalok Grisannak” — mosolyodott el Vologyka. Kitartóan figyelte az út mindkét oldalát Már jó néhány kanyart hagyott el, de az asszonyt mégsem pillantotta meg. Arra gondolt, - esetleg elveszítette az erejét és valahol az útszélen összeesett. Leengedte az oldalüveget. A fülkébe becsapott a maró hideg és vele a fenyőerdő illata.

Az út másik oldalán látta meg az asszonyt. Szaladt Belegörnyedve a futásba. Tetőtől talpig belepte a hó, és görcsösen szorította a mellére a pólyafélét.

A keskeny, csúszós úton Vologykának még egyszer sikerült megfordítania a gépét. Az asszony futott tovább. Kiáltott neki. De az csak futott. Ekkor Vologyka kiugrott a vezetőfülkéből, utolérte az asszonyt és elállta az útját Az asszony megállt, felemelte a fejét. Vologyka összeborzadt. A sál alól egy eszelős ember szemei néztek fel rá.

— Mi van önnel? — kérdezte Vologyka.

— Gomb — lihegte az asszony.

— Beteg?

— A gomb — mondta alig hallhatóan az asszony,

és elmozdította a pólyaféle takaróját.

Vologyka egy gyerek elkékült arcát látta, teljesen nyitott száját, és mindent megértett

Ilyen gyorsan még sohasem hajtott. A sötétségből hamarosan halványan pislákoló fények tűntek elő. A városba értek.

A baleseti osztályon — ahová Vologyka a fuldokló gyereket vitte, őt nem engedték tovább az előcsarnoknál. Ott maradt az ajtónál, várva, hogy mondja- hak neki valami nagyon-nagyon fontosat.

Rendező a kamerák előtt

Találkozás Csuhrajjal

Volt egyszer, valahol, mint a mesékben, egy kis- katona. Ki ne emlékezne a „Ballada” hősének kisfiús félszegségére, megindító fiatalságára? A legénykére, aki egymaga rohan minden oldalról rárontó páncélos szörnyetegek elől? Felejthetetlen és halhatatlan képsora ez a filmművészetnek. Aki életre hívta, maga is végigjárta a háborút. Olt menetelt az Aljosák között, egy volt velük, látta őket harcolni, szenvedni, álmodozni és meghalni. Ebben a filmjében ismertem meg Grigorij Csuhrajt, aki a háborúban lett felnőtt és a mások élete iránt szenvedélyes felelősséget érző és vállaló alkotóművész.

A Ballada egy katonáról és a Tiszta égbolt című filmjeinek kecskeméti bemutatóján személyesen is részt vett. Akkor találkoztunk is, futólag, beszélgetésre, a percekre kiszámított ünneplő programban nem jutott idő. Fiatal volt, jó kedvű, tele alkotásra kész, harsogó férfierővel. Aki most itt ül velern szemben a televízió büféjében, nyugodtabb és külsőben is másabb annál, mint amilyennek utoljára láttam.^ Dús, fekete haja őszül, alakja is súlyosabb lett néhány kilóval, de a tekintetében elpusztíthatatlan tüzek gyulladnak, gondolatok tűzijátékai sisteregnek, micsoda fiatalos díszkivilágítás a kissé fáradtnak tűnő férfiarcban.

Kelemen Gyula riporter, — aki a tévében készít interjút Csuhrajjal — még moszkvai tudósító korából ismeri Csuhrajt, tízéves barátság fűzi őket egymáshoz Tőle tudom meg a fáradtság okát is: Grigorij Csuh raj magánemberként jött ugyan Magyarországra, családjával a Dobogókőn üdül, de mint ez már ilyenkor lenni szokott, filmeket néz, a szakmával, régi ismerősökkel, barátokkal és fiatal rendezőkkel találkozik. Baráti viták, megbeszélésék, hivatalos meghívások, újságírók, tévé, rádió — nem sok idő marad a pihenésre, Csuhraj természetesen nem panaszkodik, sőt

igen lelkesen beszél a látott filmekről.

Milyennek tartja őket?

— Eddig tízet láttam, mind nagyon érdekes. Ami közös bennük, az a gondolatgazdagság. Szakmailag természetesen akadtak részletkérdések, amelyeket a személyes beszélgetéseken meg is vitattunk, de talán megérti, hogy nem szeretnék a nyilvánosság előtt értékítéletekbe bocsátkozni. Arra itt vannak a kritikusok. Ami engem illet, én éppen olyan filmrendező vagyok, mint a többi. Vannak közös műhely- és egyéb problémáink, amelyek egyformán a szocialista táborhoz kötnek bennünket és éppen ezért nekünk különösen kell ügyelnünk a szakmai színvonalra, valamint a mondanivalónk tisztaságára és komolyságára.

Jelenleg min dolgozik?

— Novemberben mutatják be az Emlékezet című dokumentumfilmet, amely a sztálingrádi csatát ábrázolja, azoknak a sorsán, emlékén és életén keresztül

Csuhraj a televízióban.

(Vörös Mária felvétele^

Kiss J. Zoltán; Gorkij.

A szolgálatos nővér kérdezte:

— A fia?

Vologyka gépiesen intett a fejével és tovább figyelte a hosszú folyosó végét, ahol az asszony eltűnt a gyerekkel.

— Maguknak aztán igazán szerencséjük van, hogy itt van Romagyin professzor — mondta a nővér.

— Miről beszél?

— Mondom, hogy operációt kell végrehajtani azonnal a gyereken.

Vologyka összetörtén ereszkedett le a székre, s úgy érezte, hogy nagyon távolról jut el hozzá a kórház zaja és szaga.

Éles telefoncsörgés riasztotta fel. A nővér felvette a kagylót, és nyugodt hangon mondta:

— Itt a mentőállomág.

A nővér végighallgatta a drót túlsó végéről jövő kétségbeesett kérést, majd válaszolt nyugodtságot árasztó hangján:

— Küldöm a kocsit. Kérem ismételje a címet.

Csend borult a szobára. Idegőrlőén lassan teltek a

percek.

— Tudja meg kérem, hogy életben marad-e? — kérdezte majdnem remegő hangon Vologyka.

A nővér átható tekintettel nézett a sofőrre és elsietett a folyosón.

Hamarosan visszatért, és biztatóan biccentett a fejével.

— Attól féltem, hogy elkésünk, — mondta Vologyka most már nyugodtabb hangon. Feltette a füles sapkáját, és lendületes léptekkel elhagyta a* szobát.

A vihar elült. Az ablaktörlő letörölte a szélvédő üvegéről az olvadó hópelyheket. Körös-körül végeláthatatlan éjszaka: hatalmas csillagokkal, amelyek mint óriási viaszcseppek ragyogtak. Nyugaton még látszott a lemenő hold, mely olyan fehér volt, mintha azt is belepte volna a hó.

Fordította: Sigér Imre

nézve, akik ma is élnek. Most fejezek be egy forgatókönyvet, ideiglenes címe Dezertőr és már készU egy másik Alekszej Tolsztoj Aelita című művéből. E3 zenés, táncos film lesz, amolyan musicalszerű.

Mindenesetre meglepő elhatározás, A negyvenegyedik, a Ballada és a Tiszta égbolt rendezőjétől!

— Miért volna? Egyetlen alkotót sem jellemezhet a műfajok egysége, hanem a világhoz kapcsolódó érzelmeinek az egysége. A mű értékét sohasem a műfaji keret határozza meg.

Még beszélgethetnénk, de jönnek érte. A stúdióban már minden kész a felvételre. A folyosón arra kér, hogy tolmácsoljam a kecskemétieknek nagyon szívélyes üdvözletét.

— Nagyon megszerettem ezt a várost! — indokolja meg a kérését.

— De hiszen sebesültként feküdt ott a háború alatt — próbálok tréfásan ellenvetést tenni, persze hiába. Már kész is a támadhatatlan válaszérv.

— Nem ott szereztem a sebesülést, viszont Kecskeméten gyógyítottak meg. Nagyon jók, kedvesek voltak hozzám.

Csuhrajt elragadják mellőlem, felviszik a dobogóra, annyi lámpa ég a feje körül, hogy kenyeret lehetne sütni a melegüknél, egy sminkes kislány hatalmas púderpamaccsal tünteti el a hőség látható nyomait, a segédoperatőr fényt mér, a kamerák ide-oda csúszkálva keresik a legalkalmasabb képbeállítást, csattan a csapó, Kelemen Gyula felteszi az első kérdést. A vezérlőszobában egyszerre öt monitoron úszik be Csuhraj gondosan bevilágított arca. Tekintete csupa játék, csupa tűz. Az asztalon nyugvó kezének súlya van, a mondatainak szárnya. A forradalomról beszél, amelyet nem élt át, de amelynek a szellemében, ma is él és alkot. A háborúról, Magyarországról, Kecskemétről, az életről, tanítványairól — tanít a filmművészeti főiskolán és vezetője a kísérleti filmstúdiónak.

Az interjút egyébként a televízió nézői is megnézetik, meghallgathatják, november 7-én, A hét című műsorban. Akkor mindazok találkozhatnak Grigorij Csuhrajjal, akiknek személyesen erre még nem volt módjuk.

Vadas Zsuzsa