Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-29 / 256. szám
1971, október 29. péntek S. oldal Vizsgázik a Pannónia Filmstúdió V) Szórakozni akarok” A kecskeméti Pannónia rajzfilmstúdióban befejeződött az újdonsült fiatal munkatársak első háromhónapos elméleti és gyakorlati tanfolyama. A napi munkafeladatok elvégzése mellett nagy szorgalommal igyekeztek elsajátítani a rajzfilmkészítés alapjait, technikai és egyéb ismereteit és október hó folyamán „több lépcsős”, összetett vizsga folyamán adnak számot az eddig tanultakról. LOMBHULLAS L (Tóth Sándor felvétele) A stúdió közössége alapos, és új hivatásuk szinte valamennyi részterületére kiterjedő beszámolókon bizonyítják, hogy jól hasznosították az eltelt három hónapot. Az úgynevezett animációs alapismeretek témakörében ki-ki egyénileg megrajzolja a Mézga-család közkedvelt televíziós sorozatának egy-egy tagját. Az elkészülő „etűdökben” a figurák legjellemzőbb mozdulatait, mozgáselemeit ábrázolják — a képek sorozatát a budapesti Pannónia stúdió rajzfilmes rendezőiből álló zsűri értékeli. Nagyobb szabadságot, ad, az ötletek és alkotói gondolatok változatosabb kibontakoztatására biztat a vizsga második feladatköre. Ennek során szinte egy egész aminációs rajzfilmet kell önállóan megtervezni a stúdió minden új munkatársának. A vizsga harmadik részében művészi képességeik mellett hagyományos „beszámolón” az animációs filmkészítés különféle, bonyolult technikai ismereteiről is számot kell adniuk. A felkészülés így természetszerűen kollektív, közösségi munka. Az egyéni terveket, elképzeléseket a fiatal rajzolók együttesen beszélik meg és munkájuk saját szaktudásukon, tehetségükön kívül, egyben az egész stúdió szakmai színvonalát is tükrözi. Az eredményesen vizsgázók fázisraizolói oklevelet, a kiemelkedő tehetségről és felkészültségtől tanúskodók nedig kulcsrajzolói besorolást nyernek. (ts) Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra állt? „Miért nem hoznak be szexfilmeket? Hagyják a sok szöveget! Én azért váltok jegyet a moziba, mert szórakozni akarok!” Aki filmmel kapcsolatos közönségleveíeket olvas, vagy ankétokra jár, bizonyos, hogy szó szerint is találkozik ilyen kifakadásokkal. Lehet, hogy a bevezetés más, de a második mondat rendszerint így fejeződik be: „Szórakozni akarok!” Tény és való: minden ember — kivétel nélkül — azért néz filmet, színházat, televíziót, olvas regényt, verset, novellát, hallgat zenét, mert szórakozni akar. Azért kall ezt előre bocsátani, mert sokan úgy gondolják, hogy aki Bartók-muzsikát hallgat, vagy művészfilmet néz, az tulajdonképpen unatkozik, csak nem vallja be. Jobbik esetben azt feltételezik, hogy az illető meg akar tanulni valamit. A szórakozás ellentétének ugyanis igen sokan az unalmast, illetve a tanulást tartják. S az unalmasság tekintetében ivázuk is van. Az tényleg kínos dolog. De már az iskolák hibája, hogy a legtöbb ember a tanulást száraznak, unalmasnak tartja. Ez nem szükségszerű! További nagy kérdés: ki, mikor, min unatkozik? Az iskolákban alkalmazott nem szerencsés módszereket a művészet nehezen tudja jóvátenni, de azt talán bebizonyíthatjuk, hogy a tanulás, vagy legyünk pontosabbak: az új Gimnazista éveim vá- VlíeZSlaV NeZVdl: rosa. Treble, kaprazo _ szemem előtt a kirakatok * üvegén át jelentkezett. Elkápráztattak mindenekelőtt a színes szellőrózsák, amelyek az ottani őszt ékesítették. A könyvkereskedésben könyvek és csábító füzetek mellett kapható volt olyan különös formájú tintatartó, mely légmentesen zárt, az ember a zsebében hordhatta az iskolába. Ott láttam a világ legkülönösebb formájú Irótollait, roppant kicsinyeket és roppant nagyokat, széles szárnyúakat. A cukrásznál százszínű fagylaltot és jegeskávét kaphattunk, ami mind már színre-szemre is kész költészetnek látszott. A drogériában felfedeztem a színészek arcfestékeit, s a bengáli tűz gyufáit, ezeket ugyan nem vásárolhattam meg, de amúgy is rabul ejtettek, sugallatukra színdarabot kezdtem ■ írni házbeli ismerőseim és lakásadó rokonságom számára. Ezek az idegen világba kitáruló csepp ablakok segítették legyűrni hazavágyódásomat, új költői világot gyújtottak képzeletemben. De a ház, amelyben laktam, komor volt. Amikor anyám megpillantotta a manzárd-szobát, amelyben aludni szoktam, azonnal eldöntötte, hogy lakást kell változtatnom, s olyan helyen kell laknom, ahol szigorú felügyelet mellett élek. A felügyelet ugyanis idővel eltompult, s az események fordulata nagy változást kozott életembe. 1915-ben apámnak be kellett vonulnia. Ekkor anyám lakásunk egy részét átköltöztette Trebicbe, hogy együtt legyek vele és húgommal. Igaz, hogy az osztrák koncentrációs táborba zárt apám miatt sötét gondok borítottak el, mégis édesanyám együttélése velünk érzelmi felszabadulást jelentett számomra. Legyőztem az idegenség-érzetet, mely eluralkodott rajtam olyan életszakaszaimban is. amikor a városban különféle szórakozásra és varázslatokra leltem. Ekkor szerettem meg a várost, mert a gimnázium unalmas órái után anyám jelenlétének napfényében sütkéreztem, legalább részben körülvéve a mi régi bútorainkkal és almáink illatával. Két ellentétes akkord megtalálta a maga harmonikus kibékülését. Hí színművet írnék édesanyámról, külső kiállítása nem okozna különös nehézséget. A darab a samikovicei iskolában játszódna, két szobánkban, s a konyhában, ahol sütöttek-főztek, télen tollat fosztottak, évente kétszer esett disznóölés, ott játszódna a darab az udvaron, ahol tyúkok és libák jártak, o kertben, az almafák alatt, a ringlóknál, s a veteményesbon, ahol fokhagyma kunkorodott, s aranylott a hagymaszár, az iskola előtti lépcsőkön, nagymama valecsi vendéglőjében, ahol a falusi bácsik Emilkának szólították anyámat, aztán folytatódna a darab É d esa n yá m Trebicben, Machacek házában, ahol oly önérzetesen zengett anyám falusi tájszólása, mivelhogy ő soha nem érezte szükségét annak, hogy „városimód” beszéljen. S folytatódna a darab Dalesicében; ott közel esne anyám szülőhelyéhez, ahol együtt lakott velünk életének két utolsó évében valecsi nagyanyánk, s véget érne a brünni városnegyed egyik házában, ahonnan már csak a kórházba, s a temetőbe vezetett anyám útja. fiával nagyobb gondot okozna a diszletezésnél J édesanyám bonyolult jellemének rajza. Van-e mód az anyai szeretet olyan megjelenítésére, aminő anyám szeretete volt gyermekei iránt? Soha nem kényeztetett, soha nem babusgatott, ami húgomnak olykor fájt is. Egyszer oda akart bújni anyjához, ö azonban kénytelenszerűen elszomorította: Gyermekem, erre én képtelen vagyok, ezt én nem tudom! — mondotta neki. En mint fiú, sokat bosszantottam anyámat, vásott, nyers és undok kölyök voltam, büntetnie kellett, mégis nemegyszer alig tudtam magam megvigasztalni, hogy zokogva nyakába ne omoljak. Serdülő koromban, ifjúságom idején szinte betegségemmé vált, hogy képtelen voltam, anyámnak beszámolni érzelmeimről. Mikor anyám öregedni kezdett verset írtam róla titkon, ezzel a címmel: „Ha majd megöregszel”. A vers az Anyáknak címzett évkönyvben jelent meg, s anyu karácsonyra megkapta tőlem. Ekkor történt, hogy húgom, akinek legott engedelmeskednie kellett minden szavamra, akaratom ellenére hangosan felolvasta ezeket a strófákat. Mindnyájan sírva fakadtunk. Aztán anyám megbetegedett, élete egy hajszálon lógott, a műtét után éreztük, hogy napjai meg vannak számlálva, mégis még tizenhárom évet kaptunk a sorstól, hogy együtt töltse velünk, s minél jobban öregedett, annál inkább meg tudtam neki vallani minden gyöngédségemet. Néhány nappal halála előtt, mikor már alig látott, mereven a szemembe nézett, szinte megijedtem. Megkérdeztem, lát-e? Egyszerű szavakkal közölte, hogy igenis, lát; ezt oly gyengédséggel mondta, hogy nem engedheti meg magának sem a fiú, sem a költő e szavak megismétlését. Midőn a második műtét után, három órával csendes halála előtt, a hashártyagyulladás pírba borította arcát, a hajnalpír rózsaszínébe, sikerült szavaimmal reményt keltenem, benne. S mikor elmondta kívánságát, hogy aludni szeretne, lélekben már elbocsátottam őt mind az életből, mind a világból, amelyben túlcsorduló mértékkel megadta nekem édesanyám mindazt, amit csak embernek adhat. Szalaínai Rezső fordítása ismereteik szerzése igenis szórakoztató lehet Talán elég hivatkozni a tévé Delta című, tudományos ismeretterjesztő műsorára, amely a különböző statisztikák szerint az egyik legnagyobb nézőszámot elérő adás. „Igen, ha tanulni akarok, akkor iskolába járok, vagy a Deltát nézem, de ha szórakozni akarok, akkor mást mutassanak!” EH kell ismerni, ha egy műalkotás, legyen az regény, film, színdarab, bármi, csak ismereteinket gyarapítja, akkor lehet jó lecke az iskolában, jó Delta-műsor a tévében — de nem művészet Vizsgáljuk hát meg közelebbről ezt a „szórakozás” szót, hátha sikerül eloszlatni a körülötte terjengő homályt Az bizonyos, hogy a szórakozás valamilyen időtöltést jelent, méghozá nem munkával töltött időt Régi nyelvünkben úgy is mondták inkább, hogy „elmúlatjuk” az időt, amiből a mulat szó tartalmául ma már csak az italos-táncos időtöltés maradt. A szórakozás bizonyára több ennél, még ha igaz is, hogy általában a munka utáni időtöltés egyik fajtáját értjük alatta. Az is bizonyos, hogy aki éppen szórakozik, többnyire megfeledkezik magáról, elfeledi személyes ügyeit, gondolatai elkalandoznak, izgul vagy nevet, szomorkodik vagy elandalodik. Orvosok megmérték, hogy ilyenkor a vérkeringés meggyorsul, a lélegzet szaporább lesz, vagy éppen lelassul Ezek a tünetek mindenkinél jelentkeznek. Nincs ember, aki másképpen szórakozna. A nagy eltérések ott mutatkoznak, hogy kinek mitől lesz szaporább a lélegzete, magasabb a vérnyomása, ki min nevet, kinek mikor kalandoznak el a gondolatai Nézzünk példa után. Egy tisztes kinézésű ember megy az utcán. Teljesen váratlanul elesik — a fenekére ül — és csodálkozva körülnéz. Ha látjuk az esetet, feltétlenül elnevetjük magunkat Reflex ez. Tudjuk, hogy neki lépnie, járnia kellett volna tovább, ez lett volna a természetes. Ehelyett váratlanul lecsücsült. (Egy várható mozgásfolyamat váratlan, indokolatlan megsBakadása, íme: minden humor forrása.) Ez a fenékre ülés egyeseket szórakoztat; de a produkció korántsem művészeti jellegű. Mas példa. Jacques Taty, a kitűnő francia színész-filmrendező PSay Time című filmjéből való. Az előkelő étterem portása véletlenül összetöri az üveg bejárati ajtót, csak a nagy, kilincset helyettesítő réztányér marad a kezében. Jön a főnöke, kívülről meg új vendégek közelednek az ajtóhoz. Ijedtében a réztányérral úgy „nyitja ki” a levegőt, mintha ott lenne az üvegajtó. A jelenet humora sokrétű, művészi. Jellemzi a hőst, a helyzetet, az esetet. Különösen, hogy a nyitást, csukást sokszor megismétli — ez megint csak humorforrás, — mígnem hajnalban egy részeg a portás karja alatt, négykézláb kimászik az „üvegajtón”. Ez a jeilenetsor már nem nevettet meg annyi embert, mint az egyszerű fenékreülés, de azért még elég sokat Azt viszont még kevesen tartják mulatságosnak — pedig az —, amikor Hamlet Polóniusból bolondot csinál. Ezek azonban mind humoros hatások. A szórakozók aránya drámai jellegű műveknél még radikálisabban csőkké«. Sokan úgy vélik, minden az iskolázottságon múlik és a néző-statisztikák felszínes elemzése ezt igazolni is látszik. Pedig az iskolázottság valószínűleg nem a legfőbb választóvonal. Sokkal inkább az, hogy valaki milyennek tekinti az életét, mire tartja magát, milyennek érzi a lehetőségeit. Akit munkájához semmi sem köt, csak a kenyérkereset súlyos kényszere, aki nem hisz abban, hogy személyes sorsán — s főként a világén — valamit is változtatni lehet, aki becsületes ugyan, de csak leélni és nem megélni akarja az életét, az természetesen olyan szórakozást kíván, amely kikapcsolja a saját életéből. Leheíőleg a világéból is. Szívesen veszi a fenékre-ülés reflex-humorát, éppen mert csak reflexeket mozgat, gondolkodni nem kell rajta. Szívesen hagyja magát elandalítani bármivel, mert minden óvszer a valóság, a hétköznapok ellen. Van persze — szerencsére egyre nagyobb számban — sok olyan ember is, aki hisz az élet megjavíthatóságában, személyes sorsuk alakíthatóságában, a megszerzett ismeretek és élmények gazdagító hatásában. Az ilyen emberek számára a szórakozás sokkal tartalmasabb. Mivel nem utálják a valóságot hanem nagyonis kíváncsiak rá, a műalkotásokban tükröződő valóságot is izgalommal, érdeklődésseü figyelik. (Ami nem azt jelenti, hogy a szórakozás számukra egyenlő a tanulással. Éppen úgy izgulnak, nevetnek, sóhajtoznak, mint mindenki más — sőt jobban, gyakrabban, mert a művészet sokkal több ilyen alkalmat biztosít számukra. A kétféle embertípus, a kétféle művészetbefogadó típus között persze rengeteg átmenet van. Ám. nagyon problematikus, sőt alighanem hamis az az elmélet, amely a táncdalt vagy operettet azért védelmezi, mert ez „út” a komolyabb művészetekhez. Van jó táncdal és operett, nyilvánvalóan soha nem is mennek ki a divatból. Am azok, akik az először felsorolt, zárt embertípushoz tartoznak, a műélvezeteit, a szórakozást a táncdalnál, a magyar nótánál, az operettnél be is fejezik. Ez a mérce számukra, ezért utasítanak el minden mást. A táncdaldömping, az operett, vagy műdalkultusz — ha valóban kultusszá válik — végképp lezárja az embert, megakadályozza, hogy kinyíljon a művészetek és az élet gazdagabb tájai felé.. Mérhetetlenül nehéz hát a művészeitek irányítóinak feladata, hogy az egyszerűbb szórakozási igényeket kielégítsék, s közben ne a zártságot, hanem az emberi nyitottságot növeljék. B. L.
