Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-03 / 233. szám
Mezei András: Háborúk nemzedéke A háborúban robbant gránát most szúrt a szívedbe szilánkot. Tűhegyes, gyilkos idegesség, mint a lassított robbanások, iűhegyes, gyilkos idegesség Dől a háborúk nemzedéke, összecsap roncsolt szerveinkben, minden napért megküzd a béke. összecsap roncsolt szerveinkben, és nem akarunk megpihenni. Valami finom elkopás ez, orvos sem tudja észrevenni. Valami finom elkopás ez, > a háborúban szerzett járvány.I, Szivéhez kap és dől az ember. — Kitő! maradunk holnap árvánál Varga Mihály: Tengerparti napló MÉLYSÉG, TÁVOLSÁG Mélység, távolság, vad erő, nyugvás-nélküli roppant anyag-tömeg ezer arca mögött 1 ' j a rettenet. Messzeség, fény, szín szédületében — mint ott lenn a víz — hullámzik bennünk a lélek dagály-apálya s a vágy egyre kerget a tenger száz karjába bukni önfeledt-szerelmesen, hogy sima hátán messze fusson a pórázát-szakító gondolat. NÉZEM A TENGERT Nézem a tengert . s Ö jut eszembe... Ottmaradtam, lásd, az ősi jusson: szűk udvaromban, eső- s átokverte kertben ,,. Az utca s a dűlöút lett egész világom. S te itt a fényben e szépség-özöytben az udvart, kertet — s engem is tán —1 már egészen elfelejted ,.. az Árva part Tegnap színes ernyők, ruhák vibráltak vakító fényben itt. Labdák szálltak, csónakok suhantak, s az ég szeméből izzadság-gyöngyök hulltak a parti homok szikrázó szőnyegére. Gyermekkacaj s asszony-énei. indult játékos habok felett kék végtelennek. Ma mind halott..: Eső s vihar-taposta ázott homokszemek most némák maradnak: egymáshoz tapadnak j ,fényre vágyakozva, — s kemény-léptű férfiakról, sugár-testű nőiéről álmodoznak a könnyhullajtós némaságban','.: ,-v HA ELMEGY A FELHŐ Ha elmegy a felhő " s tengerré lesz fenn a fenyfolyam, a levegő s a víz végtelenje fellángol, mámorban összeforr. Ilyenkor minden sötét szín: _ — sáros-fekete, gonosz-sötétkék, rrtélyzöld, barna-szürke — elbújik szégyenében, és az üdék feljönnek rejtekükbol: az ég-kék, lobogó sárga, szelíd-rózsaszín s a hófehér _ arcunkat illatos kezükkel simogatják, hogy a szomorúság elölünk messze tűnjön, tengerfenékre elmerüljön. i a „ÖRÖK TULAJDONUL KECSKEMÉT VÁROSÁNAK* Á Katona József Múzeum új kiállítása A legjobb úton volt az első világháború előtti években Kecskemét afelé, hogy a vidéki kulturális központok közé emelkedjék. Gyarapodtak a századforduló táján alapított intézmények. Kiváló tudósok, művészek éltek itt, hosszabb-rövidebb ideig. Ami a legfontosabb: erős pártja volt a városban a korszerűt, a társadalmi haladást, az újat valló művészeti irányzatoknak. A tenniakarást, kezdeményezéseket, áldozatkészséget rokonszenwel figyelték mindazok, akik a vidék kulturális életéért felelősséget éreztek. Lelkes támogatók jelentkeztek. Közöttük is megkülönböztetett elismerés illeti Nemes Marcellt. Anyagilag és társadalmi tekintélyével, összeköttetéseivel támogatta a kortárs művészetet. Igaz, volt miből adni, gazdag nagykereskedő volt. Ám akadt-e valaki, a nagypolgárság körében, aki önzetlenségben és hozzáértésben összemérhető vele? 1911 tavaszán festőbarátaival meglátogatta a kecskeméti művésztelepet. Találkozott Kada Elek polgármesterrel. Tőle tudta meg, hogy közművelődési palotát építenek a hírős városban, szebbet, nagyobbat a szegedinéL Ebben kap helyet a könyvtár, a múzeum is. A látottak, hallottak annyira fellelkesítették a fővárosban élő Nemes Marcellt, hogy 1911. május 20-án kelt alapító levelével 79 festményt adományozott a leendő képtár részére. Okos, a lényeget kiemelő mondatokkal indokolta elhatározását: „A magyar művészet csak nagyszabású decentralizáció mellett teljesítheti azokat a fontos feladatokat, amelyek a magyar Rippl-Rónai: Református pap arcképe népnevelés körül erre a nemzedékre háramlanak. I; • vidéki múzeumok állandó irányítói és fejlesztői lelhetnek a közízlésnek.” A közgyűlés másfél hét múltán fogadta eü, köszönte meg az ajándékot és Nemes Marcellt a város díszpolgárrá választotta. A helyi és az országos sajtó vetélkedve méltatta a példa nélkül álló elhatározást. Június 8-án bejelentették, hogy a közönség hamarosan megtekintheti a kitűnő gyűjteményt. Ki sejtette akkor, hogy a földrengés, Kada Elek halála, a világháború, majd az évtizedes kulturális tespedés hosszú időre megakadályozta a tervek valóra váltását. Ma sincs otthona Nemes Marcell gyűjteményének. A mostani, Festészetünk a századfordulón címmel szeptember 25-én megnyitott kiállításra hivatali szobákból, raktárak mélyéből szedték össze a képeket. A tárlaton 48 festmény látható. Reméljük sokan kihasználják azt a lehetőséget, hogy — legalább vázlatosan — megismerkedjenek a századforduló magyar pikturájával. Szerencsére a gyűjtő Nemes Marcell teljességre törekedve vásárolta a képeket, nem zárkózott el egyetlen fontosabb irányzattól sem. „Lolz Károly, Székely Bertalan mellett egy Munkácsy-tájkép képviseli legkvalitásosabban a XIX. század második felének festészetét” — olvasható a kiállítás ízléses katalógusában. A bevezető tanulmányt Sümegi György, a tárlat rendezője írta. Szól a nagybányaiakról: Ferenczy Karoly, Mikola András és Thorma János képei szerepelnek a tárlaton „A Nyolcak csoportját szép kis együttes képviseli” és láthatók a hajdani kecskeméti művésztelep híres mestereinek alkotásai is. (Iványi-Grünwald Béla, Perlrott Csaba Vilmos, Hermann Lipót stb.) A múzeum termeit járva Rippl-Rónai szinte anyagtalannak tűnő Kassai ünnepély című képében gyönyörködve, Czigány Dezső erőteljesein fogalmazott Férfi tanulmány-át, Vaszary János finoman komponált Női arckép című olajképét szemlélve is keserű gondolatok zavarnak a műélvezetben. Annak idején 79 képet adományozott Nemes Marcell a kecskeméti tanácsnak. Ezekből most 47-et állítottak ki. Igaz, több talán el sem fért volna a kicsiny múzeumban. (A műgyűjtő portréját a kaposvári múzeumból kölcsönözték erre az alkalomra a kiállítás jendezői.) Hová lett 31 festmény? Hol rejtőzik a Domenico Tintorettónak tulajdonított Jézus keresztelése című 217,5x117 cm-es, vászonra festett olajkép? Ezt a művét később adta Nemes Marcell a hírős városnak. 1938-ban figyeltek föl az olasz mester munkájára a művészettörténészek, amikor a Városi Könyvtár nagytermében bemutatták a sajtó képviselőinek, az érdeklődő szakembereknek. A Ti. világháború óta megint eltűnt „szem elől”. Tönkrement? Elrejtették? Egy raktár félreeső zugában porosodik? Mi lesz a gyűjtemény további sorsa? Megint visszakerül az irodák falaira? Ki fogja rendbe hozatni az elmúlt évtizedekben megsérült értékes képeket? Mikor jut pénz és energia a régóta hiányolt Kecskeméti Képtár felépítésére, megszervezésére? Mindezeket a gondokat, lehetőségeket, reményeket és mulasztásokat ez a példásan rendezett kiállítás idézte föl bennem. Valamit tenni kell — ezzel az elhatározással távoztam a múzeumból. Heltai Nándor Művész, mesterember, anyag ANYAGSZERUSÉG ... Afféle bölcselkedő problémának látszik, pedig egyáltalán nem az. Ha átfordítjuk egyszerű, magyar beszédre, mindjárt megértjük, miről van szó. Réteslisztből nemkívánatos kenyeret dagasztani. És fordítva: kenyérlisztből — almásrétest. Miért? Mert nem anyagszerű: Mert amely alapanyag jó az egyik tésztához, nem megfelelő a másikhoz. Talán folytassuk az egyszerű példabeszédet: a vályog, amiből nagyon alkalmatos csőszkunyhót lehet építeni, nem alkalmas arra, hogy az Országház falait húzzuk fel belőle. Áll a fordítottja is: ugyancsak elámulna öreg Jóska bátyánk, a szőlőhegy csősze, ha viskóját márványlapokból faragott kőpilaszterekből és keresztboltíves építészeti csodákból fabrikálnák össze. IDE VAl.YOG a megfelelő — amoda márványlap. A két anyag föl nem cserélhető. Nagyjából már helyben is vagyunk: az anyagszerűség elsősorban praktikus kérdés, de ez a praktikus kérdés különös módon viszszahat a műalkotás szépségeire is. Tegyük fel, hogy egy szobrász nagy művét bronzban álmodta meg. Valamelyik nagyokos, bíráló bizottsági tag, vagy helyi potentát úgy dönt: jó lesz ez kőből is. A művész csak művész, a nagyokos viszont hatalmasság. Hát a bronzálmot kőben realizálják. Mi történik? A bronz egykönnyen elbírta volna a szobor különböző hajlatait, a törzsoől merészen kiálló végtagokat, sőt olyan díszítő elemeket is, amelyeket fémből elő lehet varázsolni, de kőből, nem! Vagy csak nagyon nehezen. Jókora megalkuvások árán, mert a szobrásznak vigyáznia kell, hogy a kőszobor keze, lába le ne törjön a végén. A SOK MEGALKUVÁS odavezet, hogy az eredeti terv elveszti báját, lendületét, szépségét, végső fokon: eredeti mondanivalóját. Az anyaggal való helytelen gazdálkodás — a gondolat, a szellemi mondanivaló meghamisításához vezet. És persze ugyanígy van ez a többi műfajnál is: lehet álomszerűén szép egy tenyérben megbúvó elefántcsontszobrocska, de ha ugyanezt felnagyítjuk, kőbe erőltetjük, minden szépsége, finomsága eltűnik, ormótlan, formátlan, torzszülött lesz belőle. Egy kép egész lényege, mondanivalója az olajfestéket kívánja. Ez „nem mondható el” krétával, vízfestékkel, vagy ceruzával. Az anyag nemcsak szolgálja a mondanivalót, hanem egy kissé bele is szól, mert csak az az igazi remekmű, ami szoros harmóniába fogja a művész gondolatát, látomását, a valóság élményét és az anyagot. A KÉPZŐMŰVÉSZ — hogy egy kissé avult közhelyet használjunk — nemcsak istenáldotta mester, Ír - nem jó mesterember is, aki tisztában van vele, m . milyen anyagból kell megvalósítani, hogy az er d meny a legtökéletesebb legyen. Hogy akad sok kivét? i Hogyne akadna! Nincs olyan törvénykönyv rendelettár, amely a kivételeket ne ismerné. Hogyne ismer hát a legszövevényesebb „törvénytár”, a képzőműv szét elmélete és gyakorlata. A Milói Vénuszt porcelánba öntik. Munkácsy c.-o.iá latos virágcsendéletéből — hímzés készül. A déré rézkarcoló mester munkáját kiszínezik. És a káprázatos színgazdagságú festményt rézlapra transzponálják. Helyes ez? Mint már mondottuk: kivétel mindig akad, különösen akkor, ha e kivételes megoldáshoz lángelmék nyúlnak. De az átlagos válasz mégis csak ez: mester, maradj annál az anyagnál, ami a legmegfelelőbb. KÉNYÉRTJSZTBOL nem készül rétes és réteslisztből sem kenyér. Mert ha erőszakolod, szétmállik az egész, értékét, ízét veszti, nem telik benne öröme senkinek. Gál György Sándor
