Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-03 / 233. szám
Era kérte, hogy menjen fel vele az intézetbe és várja meg a folyosón. De ő nem ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fel a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szól szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembefújt a szól és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről pirosszélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a lába körül. Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Solca jöttem? — Már S wSS,“ Ä Szakonyi Károly: vés? — hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta a lány vállát. A csikk a szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, egymásba fogódzva, a fiú lógó fejjel, szélfújta barna hajjal és arcán néhány friss ránccal a lány félénken, izgatottan, fel-felpillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe beléüojtották a szót. Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő levelet. Befordultak a sarkon: erre már égett néhány színes neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó tipegéssel követte. Éva a vál lát átfogó kéz után nyúlt, oldal tfordította — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértéiért ajka kicsit reszketett. — Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a mi dolgunk mellékes és csak az a fontos, hogy tetszünk a tántikának?! Frászt, kisfiam! — Na, dehát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be egy eszpresszóba. — Nincs kedvem. S különben is, hánytat a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét. — Aztán meg — szólt kicsit félszegen — lakás sincs... Hennán veszel lakást? Én nesn dobhatom ki Lalit.. Nem kereshet másik szobát... Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell Nem dobhatom ká... Igyekezett utolérni a lányt. Néha nagyon hangosan zörgött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt, csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyak. — Meg ki sem menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet ötért kap. vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belékarolni. A lány hagyta. a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, rövid kormű ujjakra. Aztán ránézett a fiúra szelid őzszemekkel, kicsit hunyorított is, mint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá se hederltett, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket. Erre a lány is megharagudott, vagy legalábbis elmúlt a kedve, abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat és a kirakatokat meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta egyszercsak, s alulról megint a — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná, a hasadat. Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár... az igen, az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel?!... Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rágcsálta a szájaszélét, s ment mellette, mint egy bábu. fiúra tekintett. — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. ' — Nem szóltál? — Nem. Éva vállat rántott és egészen lelassított. — Na — mondta a fiú. — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor igy jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, mi van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangon a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással ingerelsz! . Azt akarta mondani, hogy, marha JiallgatássaJ ... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanügy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. _ Éva — szólt egyszercsak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolyodott el a lány. De a fiú komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fújt a szél, s attól cseppecskét fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — Es az enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — És hozzátok se... oda se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagynénéd? Szobakonyhás lakásba? Mi? Hm? Na, megkukultál? — Nem. — Nem venne mi? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel... — Nem venne — És hol kapsz lakást? Hol kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol, öregem. Arra várhatsz .. Há?! Ketten még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel ... lehetetlen ... Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akgrom... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodj! —- odaállt eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike — Nem. köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. Éva belekarolt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!,.. Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeret— Erre ... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is mentek, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített síneken. S autó Is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érleni egy-egy szót. —- Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előrebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! lek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimpaszkodott Andrisba. — A fiad ... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — Ég nem is fasgát? — Izgat, de mit csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj 1 r- Most egymáshoz értek és összezárták a felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. Majd egyszer... — De a nagynénikém... — De... — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt egyet. — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz ez vele jár. Egy KÖZÉRT előtt mentek el, s a bolt zöld neonja megfestette a lány arcát. Mintha fuldokolt volna. — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az emberesket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, há nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyelték volna. Mindjárt az első évben... Aztán többet: soha! Annyit nyavalygott gyerekért, én láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbe fogadni... — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb ... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magáról, — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anyatigris — gondolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt. — Megesküszünk] — De nincs cécó, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek, — szólt Éva, s megborzongott. — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tíz óra. Villamosra szálltak és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorította — Itt lehet. Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hat hetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán picit rámo>olyodott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett ’és ehre ő is elhagyta a mosolygást. — De az is lehet, hogy lány — mondta keUuus. Szalim Abdullin tanító Négyezer kilométert utazott családjával, hogy viszontláthassa a hírős várost. Kazany környékéről, a Volga melletti Bolsije Acsaszüri községből kelt útra, a helység neve Nagy falunak fordítható. Csaknem három teljes napon át robogott velük a gyorsvonat, hogy a tatár tanító, Szalim Abdullin megmutathassa feleségének és fiának azokat a tájakat, amelyeket jó negyedévszázaddal ezelőtt, a Vörös Hadsereg katonájaként végigjárt. Csaknem egy évig állomásozott Kecskeméten 1945-ben. s ez idő alatt szívéhez nőtt a város, a Duna—Tisza közti táj. Szerkesztőségünket mint kolléga kereste fel. Otthon írott cikkeit a Novoje Vremja újság közli és az Alföldön töltött napokra emlékező egyik írását a Népszava is lefordította és közzé lette. Így kezdődött el a levelezés Szalim Abdullin és néhány kecskeméti fiatal között, és ennek eredménye lett végül Vámos Károly tanár meghívására a baráti látogatás. — Kecskemét nagyon szép város — mondta beszélgetésünk során. — Azt nem mondom, hogy nem ismerek reá — hiszen elkészültem arra. hogy az eltelt huszonöt év fejlődése alapjaiban megváltoztatja az utcák, terek és az épületek külalakját. Es valóban; egy modern, lüktető, élettel teli nagyváros áll itt a régi helyén. Ez pedig nagy örömmel tölt el, hiszen sok más társammal együtt én is ezért az ügyért küzdöttem akkoriban, a felszabadító harcok során. — Pedagógusként, elsősorban bizonyára oktatási intézményekre kíváncsi? — kérdezem. — Ez csak természetes. Egy tanító házaspárt mi érdekelné jobban, mint az iskolák? ... Főként az olyan szép és jól felszerelt intézmények, mint amilyeneket itt láttunk. Különösen a tanyasiak oktatásügye érdekel, hiszen az én körzeteníben, otthon is mindennapi problémánk a külterületeken lakó gyermekek nevelése. Nagyon jó módszernek tartom az iskolabuszok rendszerét — sajnos ez nálunk még nem ennyire elterjedt. Az is tetszik, hogy a magyarok ennyire szeretik a gyerekeket. Nagyon sok szép játék, ruházati és használati cikk látható a kirakatokban — ezekről, na meg a játszóterekről következtetek e nemzeti jellemvonásra. — Kecskeméten kívül merrefelé jártak a megyében? — Tudja, engem minden érdekel Magyarországon. Paraszti származású vagyok, és csak természetes, hogy ellátogattam egy termelőszövetkezeibe is Fülöpszálláson, hogy megtudjam, miként élnek, dolgoznak a mezőgazdaságban. Örömmel láttam a sok-sok gépet; a fejlődés számomra legfontosabb tanújeleit. Felesége kevesebbet szól. De mégis tőle hallom, hogy a községekben, városokban mindig felkeresik a szovjet katonák sírjait, és a tatár származásúak nyughelyére — ősi szokás szerint — a zimankós, téli idővel is dacoló rozsot vetnek. Azután a két nép közös történelmi múltjára terelődött a szó. Elevenek a magyar hagyományok a Volga mentén, Petőfinek tatár fordításban is kiadták verseskötetét. — Nálunk az a hiedelem terjedt el — magyarázza Szalim Abdullin —, hogy a magyarok távoli rokonságban állnak a talárokkal. Magam is olvastam egy kandidátus Magyar szavak a tatár helynevekben című értekezését, mely szintén ezt a nézetet iga .ólja. Az alma, balta, atya, de még több, más szó is feltűnő hasonlóságot mutat... bár ez természetes is, hiszen régi-régi ugor népek, a marik is ott élnek a szomszédságunkban. Arcvonásaik valóban nem idegenek. Kunsági emberekre emlékeztetnek mindhárman. Felesége és gimnáziumba készülő fia is. Távozásuk előtt a tanító könyvet ad át ajándékul. .Tóbarátja, egy tatár író a szerzője Az egykor Európát fenyegető népről szól. Szépen metszett betűkkel felírja a belső lapra: Sok szeretettel egy tatár baráttól. Szalim Abdullin És viszontlátás! köszön búcsúzóul. p M
