Petőfi Népe, 1971. október (26. évfolyam, 231-258. szám)
1971-10-27 / 254. (253.) szám
1971. október 27, szerda S. oldal Ki akar a Holdra menni? Miért áldozott mindig is pénzt, fáradságot, energiát a művészetekre, az emberiség, amióta csak leszállt a fáról és két lábra áll? Az első ember a Hold** ra lépett. Üjságíró vagyok, embereket kellett faggatnom; mit szólnak hozzá? Egy külföldi filmrendező azt felelte: „Engem jobban érdekelnek a földi dolgok. Annyi mindenen kellene segíteni itt lenn az embereknek!” E filmrendezővel sokan egyetértenek. Hiszen hányán akarnak a ma élő emberek közül a Holdra jutni? Ötezren, ötvenezren, ötmillióan? Rá se férnének sokkal többen. Itt a földön meg már több mint hárommiÜiárdnyian vagyunk! Érdemes öt-, vagy akár ötvenmillió különc ember miatt annyi pénzt elpocsékolni? Nemcsak a művészeteket tartják tehát sokan felesleges pénzkidobásnak, hanem a tudományt is, ha nem látni azonnal a felfedezés, a kutatás közvetlen hasznát. Marx György, a kitűnő magyar fizikus idéz rosszallólag egy ilyen eszmefuttatást: „Persze, a tudósok szeretnek játszani, akár a gyerekek. Csakhogy játékuk a mi zsebünkre megy! Sokba kerülnek az űrhajóik, a teleszkópjaik, a gyorsítóberendezéseik. Tegnap milliókat vertek el, ma milliárdokat kérnek. Inkább a mi fizetésünket emélnék fel! A földi jólét fontosabb a boldogsághoz, Egész napos iskola, klubszerű foglalkozás A mostani tanévben több mint 210 ezer gyermekkel foglalkoznak az általános iskolai napközikben. A legtöbb tanintézetben azonban súlvos gondot okoz a helyhiány, a zsúfoltság. E probléma megoldásában az illetékesek szerint — eredmények várhatók az új oktatási forma, az egésznapos iskolai foglalkoztatás bevezetésétől. Lényege az, hogy a gyerekek a tanítás megkezdésétől a délutáni órákig egész idejüket a tanintézetekben töltik, s közben a tanulás és a játékos foglalkozás megfelelő arányban váltja egymást. Az egész napos iskolán belül a meglevő hagyományos napközi mellett ■— újszerű megoldás az úgynevezett iskolaotthonos osztály! ahol a legkisebek, az elsősök és a másodikosok tanulnak Az ilyen intézetekben az osztályterem két részre oszlik, az egyik a tanuló helyiség, a másik a játékszoba. A másik új oktatási formában, a klubszerű foglalkozásban a nagyobbak, a hetedlke-ek és a nyo’cadikosok a délelőttiüket tanulássá töltik, délután pedig kötetlen beszélgetéseken, különböző szakköri foglalkozásokon vesznek részt. Az eddigi tapasztalatok biztatóak például az egész napos iskolai foglalkozásokon részt vevő gyerekek tanulmányi átlaga meghaladja tanulótársaikét. sőt közülük többen kiválóan helytállnak különböző tanulmányi versenyeken. A terv az hogy a jelenlegi 18.5 százalékkal szemben 1975 végére a gyerekek mintegy 25 százaléka már egész napos isi-ólai oktatásban vesz majd részt. mint azt firtatni, hogy mi történik ezer fényévnyire innét.” S hogy ne gondoljuk, hogy az ilyesfajta kérdésfeltevés csak egyszerű, iskolázatlan, rossz körülmények között élő emberek némiképp érthető indulatából fakad, idézünk egy professzort, egy társadalomfilozófust, aki éppen a kiüresedő művészet védelmében hivatkozik így a tudományra: „A mai napig nem képes senki sem megfelelni arra, miért is akar az ember behatolni a világűrbe”. A professzor úgy látszik elfeledte, hogy már a középiskolában hallott azokról a vakmerő, nem egyszer az életüket áldozó emberekről, akik így, vagy úgy, megpróbáltak elszakadni a Földtől, s repülni akartak. Nagyon sokan szörnyethaltak, az igaz. De meggyőződésem, hogy ha a szóbanforgó professzor manapság távolabbra utazik, feltétlenül repülőt vesz igénybe!... L'zzel azonban még ^ nem magyaráztunk meg mindent. Miért izgult lélekzetvisszafojtva az emberiség az óceán átrepülésénél, az első űrhajós útjánál, az első holdbéli lépéseknél? Olyan milliók is, akiknek vajmi kevés esélyük volt, illetve van az óceánrepülésre, az űrhajózásra, s kiváltképpen a holdutazásra? Nyilván azért, mert saját emberi lehetőségeink tágulását, a természet leigázásának győzelmét érezzük át ezekben a pillanatokban. Mert emberi természetünk fontos része — ha nem az alapja —, hogy érezni és tudni akarjuk, milyen a világ, rajtunk kívül, milyen a világ az emberiség számára? A természettudomány azt vizsgálja: az embertől függetlenül, milyen szabályok mozgatják a világot? A művészet azt kutatja, milyen szabályok mozgatják az embert és milyenek kapcsolatai a világhoz. A művészet és a tudomány ugyanannak a véget nem érő megismerési folyamatnak két eszköze. A világ emberi birtokbavételének kétféle, de egyirányú módja. Néha jelentéktelenné is válnak a különbségek, vagy legalábbis elmosódnak. A klasszikus görög költő versben írta meg a mezőgazdasági szaktanácsait. Az optikai törvények felfedezése a múlt század vége felé, forradalmasította a festészetet, létrehozta az impresszionizmust, mint irányzatot. Az öröklődésben oly fontos szerepet játszó fehérjemolekulák úgynevezett kettős spiráljának felfedezéséről szóló könyv nemrég nagyobb sikerrel fogyott a világ laikus millióinak jóvoltából, mint ugyanebben az időben a világon megjelent több tízezer mű. Mert a súlypont időnként eltolódhat. Voltak, s lehet- j nek korok, amikor a világ i megismerésében a tudományok játsszák a döntőbb szerepet, más korokban — mert a kutatást előítéletek akadályozzák, vagy a tudományos felismerésekhez a feltételek még nem adottak — a művészet tudott többet mondani a világról az emberekről, az emberi kapcsolatokról. Manapság alighanem a tudományos megismerés szerepe a nagyobb, de mint ahogy soha koráb-| ban, úgy most sincs szó ar- : ról, mintha a művészi megismerés elveszítette volna jelentőségét. Ellenkezőleg A tudomány új meg új felismerései előkészítik a talajt, felhalmozzák az új megismerni valókat a művészetek számára. Majdnem bizonyos, hogy az új évezred a művészetek nagy reneszánszának, újjászületésének nyitánya is lesz. M. L. Legkedvesebb képem KOLLÁTH MARXA: NAGYANYÁMRA EMLÉKSZEM „Középiskolás koromban kezdtem fotózni, a Bajai Türr István Közgazdasági Technikum fotoszakkörébe n, 1963-ban. öt éve vagyok a Duna Fotoklub tagja. A Nagyanyámra emlékezem, az első sikeres képeiem közül való — 1964-ben készült. Azért a legkedvesebb felvételem, mert úgy érzem, hogy a tárgyak hangulatával sikerült jellemeznem egy embert —aki élt. A valóságot próbálom visszaadni fölösleges részletek és tónusok nélkül.” Sarkadi Imre: MEMENTÓ /aj — mondtam. gyod, mint kis hülyére, De csak úgy mond- hogy ühm. Lehet... de tam, nemigen volt rá sem- megjegyzed finoman, hogy mi okom. Mindössze egy mégse lehet, hogy én vápát ányi, egy pillanatnyi ér- gyök hülye, zés, mintha forró vízzel fi alig altunk. Furcsa öntöttek volna le. Az egész M módon úgy éreztem, nem tartott addig, amed- így ültömben, ölembe eresedig ezt megérezheti az em- kézzel, hogy most minber. Hőség: ezt kimonda- den pillanatban kificamodni egy másodperc, végig- imt a karom. Szóval, hogy gondolni: egy ezredmásod- nem vagyok többé ura képére. Ennyi ideig se tar- zemnek, lábamnak, az iztott. De hogy mégis volt, maimnak, amik eddig, évtiazt észrevettem, mert ki- zedekig olyan engedelmevert a veríték. sen szolgáltak... Ez is pil-Hülyeség. lanatig tartott csak, de mé-Klári rám nézett: mi van gis ébresztette azt a gonveled? — Semmi — mond- dolatot, hogy jó lenne kitam, s igazam is volt. II- szökni magamból, így kiletve ... mert hogy szép ke- vülről, néhány lépésről zével aggódva végigsimított szemlélni azt, hogy mit is az arcomon, közben féltem, csinálok én, a másik én, féltettem a tenyerét, hogy tudniillik a karom, lábam, izzadt, hogy nedves lesz a nyakam, fejem, egyszóval fejem verejtékétől. testi porhüvelyem, miköz— Mire gondolsz? ben ... — Tudja az ördög. Rád. S már nem is igen gon- Ez persze hazugság volt, dolkoztam másról, csak masemmire se gondoltam. gamról. — Most hazudsz. Elkezdtem félni. — Ühm. Lehet. Egyéb- Megnéztem az órát: hűként sosem hazudok. romnegyed tizenegy lesz öt De hát evvel se lehetett perc múlva. Pontosan öt kitérni, mert válaszolt perc múlva — ezt azért ilyenképpen: hangsúlyozom, mert a mu— Ez valahogy kétértel- tató kecsesen éppen a nyolmű. Mert vagy azt jelenti, cas számon állt, s mert hogy most nagyon hazud- éreztem, hogy minden perc tál, de egyébként, tehát fontos. — Nem csináltam máskor nem hazudsz ... és semmit életemben — jutott ez se igaz . vagy pedig eszembe. — Nem én fedezazt jelenti, hogy rám ha- tem fel a relativitás elméletét, nem én komponáltam a Psalmus Hungaricust, s nem én mondtam ki, hogy a reflexeknek feltételei is vannak, s ezek művi úton is előállíthatok: szóval nem én számoltam le a szabad akarat biblikus, bolond és csökönyös hitével. Ahogy Klárira néztem, nyilván iszonyat lehetett a szememben, mert megijedt. Nem az arcán láttam az ijedtséget, hanem a szemén. — Várj — mondta, s kiment. A legrosszabbkor. Mikor megszűnt egy pillanatra a fizikai jelenléte, egy ideig számoltam: egy perc múlva visszajön. Innen már csak másodpercekkel mértem az időt. Hogy mikor jön vissza. Pedig hát semmi bajom nem volt, csak az, hogy nem mertem megemelni a kezem, féltem, hogy önálló munkába kezd, hátracsapódik, s elrepül, mint egy madár. Felállni se mertem. — Mit félsz? — akartam kérdezni magamtól, de anynyi eszem volt, hogy mégse kérdezzem, belátva hiábavalóságát. Sekkor hirtelen — öt másodperc telhetett el, hogy Klári itt hagyott — éreztem, hogy valami erő engem — nem engem, hanem a testemet — ki akar fordítani, mint egy kesztyűt. Jó lett volna az egészet kívülről szemlélni, de nem lehetett, mert benne voltam saját magamban, s most már csörgött rólam a veríték, most már belekapaszkodtam volna az asztal szélébe, ha engedelmeskedik a kezem — bár ez akkor se jelentett volna semmit. Az asztal széle egy olyan apró tárgyi valóság, ami semmit se jelent akkor, mikor ilyen bonyolult és nehéz dolgok vannak — és ismeretlenek. Ismeretlenek. Ez mi? Tudtam, de nem mertem kimondani. Még vártam, a szűkre szabott másodpercekből kitelt. Születtem, fiatal voltam, s aztán nem fiatal, szerelmes voltam, s később apa, féltem, sikerem volt, s balsikerem, volt pénzem egyszer-egyszer, s pénztelenségem máskor... mi hiányzik még, amire kíváncsi lehetnék? Ezt nem mertem kimondani magamban. Közben a tárgyak elvesztették tárgyi valóságukat. A szék megfogott, nem látható kezekkel, de száz kézzel, a kisujjamat se tudtam mozdítani. — Ha mozdulni tudok, ugrok, szaladok, s legfeljebb elesek — ötlött az eszembe a küzdelem utolsó lehetősége: a menekülés. De nem volt hova. A szoba bezárt, s egy töredék pillanat alatt nem volt már más a világon, csak én. Eddig az eay pillanatig ez volt az egész világ. Én. Bennem testesült meg az emberiség, a tu-Kl dás, a hatalom, a művészet, a szépség, a jóság — ha lett volna időm és gondolatom, lenéztem és megvetettem volna mindent, s mindenkit, ami és aki rajtam kívül még létezik ... de időm se volt és hitem se, hogy rajtam kívül létezik valami. Lassan átgörgettem ujjaim közt a csillagokat, az Androméda-köd szétfolyt a tenyeremen, s a Klári puha lépéseit is meghallottam, ahogy bizonyára jön, hoz egy pohár vizet. Sajnos, már millió fényévre volt. 'iáltani. akartam, nem volt hangom. Kezem s lábam már rég nem volt. S ekkor, egy pillanat alatt sikerült, amire vágytam: kívül kerültem magamon. Megláttam, ahogy fekszem eldőlve a széken, Klári odatartja a szám elé a poharat. — Mi van veled, kedvesem? — De a puha, simogató hangja se volt többé puha és simogató, hang se volt, csak olyan, mint az integrálszámítás, aminek emberi agy által felfogható értelme ugyan nincs, de azért mégis van. Egy matematikai képlet volt a hang és a mondat, nem is értettem. Minden szónak megvolt a helye és értelme a nagy Ballagi-szótárban, de a szavak hirtelen megszöktek, szétmásztak. mint a poloskák, s egy pillanatba bezárult minden. Aztán se nyílt ki soha többé. /
