Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-26 / 227. szám

Szép könyv

az erdőkről*

Egy könyv második kiadásáról a napilapok ritkábban számolnak be. Csak ha nyomós okuk van rá. Nos, ez történik Keresztesi Béla Magyar erdők című könyvével is. A szerző könyvét a szakembernek és a kívülálló, de az erdőt szerető embernek is egyaránt érdekes témakörökkel — az erdőgazdálkodás története, szervezeti felépítése, a vadászat, vad- gazdAUtodás — tette teljessé.

Az ardő egyre kevésbé csak a fatermesztést szolgálja. S éppen ezért egyre kevésbé csak azokat érdekli, akiket hivatásuk köt hozzá. A hét végén vagy szabadságuk ideje alatt . erdeinkbe kirajzó tömegek tudni, látni akarják az erdőben a szépet, az érdekeset, a sokféle ártalomtól szenvedő városi ember szórójával keresik a természetest, a háborítatlant — egyszóval az élővilágot a maga teljességében. Keresztesi Béla könyve ehhez kiváló segédeszköz.

Az első kiadás váratlan siker lett. Három hónap alatt kifogyott a boltok polcairól. Az az érzésünk, a második kiadás sem lesz „hosszabb életű”.

Mivel gazdagodott hát ez a kötet az elsőhöz képest? Először is kiegészült a magyar erdők természeti adottságainak ismertetésével. Áttekintést kapunk hazánk domborzati, éghajltai és vízrajzi viszonyairól, természetes növénytakarójáról, állatvilágáról. Majd tömör összefoglalást találunk az erdőgazdálkodás hazai történetéről, a fagazdaság alakulásáról, az erdészet szervezeti felépítéséről. Ezt követi — nagyon élvezetes, hangulatos stílusban — a vadászattal foglalkozó bő fejezet. Az engedély megszerzésének története, a vadászati módok, vadgazdálkodás kapcsolata a mező- és erdőgazdálkodással, a nagyvadgazdálkodás tudományos alapjai, az erdészeti szervek és vadásztársaságok vadgazdálkodása a témája egy-egy alfejezetnek. Az olvasmányosan megírt. igen szép fényképfelvételekkel kiegészített vadászati fejezetnek a jelenlegi vadászati világkiállítás ad napjainkban időszerűséget.

Egy könyv tartalmát nehéz rövid ismertetés keretében megfelelően érzékeltetni. Ennek az írásnak sem az a célja, hogy a könyv mondandóját — a könyv helyett — megismertesse az újságolvasóval. Figyelemkéltő felhívás kíván csak lenni, s bízunk benne, hogy nem eredménytelenül.

A könyv soraiból érezhető, hogy a Bács-Kiskun megyéből származó szerző mennyire szereti az erdőt. Müve szakmailag is kifogástalan, igényes.

Ezért aljánjuk a szakemberek kezébe, de olyanoknak is. akik az erdőket csak néha-néha keresik fel, azonban szívükben nagyon közel állnak hozzá..

Dr. Szodfridt István

•(Keresztesi Béla: Magyar erdők — Második kiadás, Akadémiai Kiadó, 1971.)

GYŐRFFY LÁSZLÓ:

A

z asszony álla alatt bogra kötötte a kendőt. Időnként odakapott, és az állát előre tolva, a nyaka felé húzta a bogot. Fészkelődött, feszengett a férje mellett. Túl voltak már az ötvenen mind a ketten. A férfi kapatosán fecsegett. Tíz-tizenöt villanypózna mellett is elrobogott a vonat, míg a zsebe felé indult keze előkotorászta a gyűrött cigaret- tás dobozt.

Ne bagózz már annyit — mondta az asszonny. — Mást se csinálsz egész úton.

— Miért, odakint nem bagóznak?

— Bagóznak hát, de nem folyvást.

— Én se mindig, csak most... — mondta az öreg és mosolyogva átkarolta az asszonyt.

— Ej, hagyd már ezt — szisszent az asszony.

— Magamba voltam mostanáig, miért baj ez — mondta az öreg, aprókat hunyorítva. Az egyik karjával az asszony vállát ölelte, amelyen furcsán feszült egy világoskék külföldi pulóver, a másikkal a kezét szorongatta. Halkan gügyögött is valamit, egész közel hajolva az asszony füléhez.

— Hagyj már, te — mondta az asszony. — Ittál és részeg vagy. Szépen vártál, mondhatom.

— Várnak a többiek is az állomáson. Mondtam nekik, ma jössz haza. Kint vannak az állomáson mind. — És kezdte a neveket sorolni, akik az állomáson az asszonyt várják.

— A disznót kifizetted? — kérdezte az asszony, mintha nem is érdekelné, ki várja az állomáson.

— Ki — mondta az öreg. — Meg a padló is kész már az új házban. A nyárra be lehet költözni., Most

Humoristák vakációja

Körkérdésünkre: „Hol és hogyan töltötte a nyarat?” a vakációból már hazaérkezett humoristák válaszolnak.

MIKES GYÖRGY

Az idei nyarat Budapesten töltöttem, ezen a teljesen ismeretlen üdülőhelyen, a Dunaegyenesben. Budapest tulajdonképpen egy kis falu, kétmillió lakossal. Van itt minden: víz, hegyek, erdők és tapasztalataim szerint sokkal jobb az ellátás, mint más üdülőhelyeken. Én egy ötemeletes, betonból készült kempingsátorban laktam, gyönyörű kilátással egy csőtörésre. Persze, itt is minden pénzbe kerül. Éppen ezért óva intem a fiatalokat: pénz nélkül ne jöjjenek Budapestre! Nem akarok jósolgatni, de ez a falu, Budapest, néhány éven belül olyan felkapott üdülőhely lesz, mint — mondjuk — Sárvízbütty- köny—Alsópetrence. Különösen akkor, ha a nyári hónapokban mindenki elutazik — Budapestről — a Balatonhoz, a hegyekbe, külföldre.

GALAMBOS SZILVESZTER

Az idén nyáron a sens és az IBUSZ jóvoltából Párizsban jártam. Külföldön csak órákat alszom éjszaka, hiszen minden idő kevés egy-egy csodálatos város tanulmányozására. Egyik éjjel a Montmartre közelében elterülő romantikus parkban sétálgattam.

Szappanos István: Város

aztán egész nap a lányod körül kujtorognak. Aztán váratlanul összerándult szemöldökkel kérdezte: — Az Imréről miért nem szólsz?

— Mit szóljak? Majd otthon sorjában... — mondta az asszony és az ablaküveg felé fordította a fejét.

— Jól vannak?

— Jól. Házuk is van, meg autójuk.

Az öreg nem kérdezett tovább. Csendes rázkódás zárta össze őket. Bár csak a testüket: az asszony az üvegen át töprengve a szántók felé meredt, az öreg maga elé bámult, aztán mintha bóbiskolásból ébredezne, visszakanyarodott az indulattalan fecsegéshez.

— Egész nap a lányod körül kujtorognak —

mondta, és alig észrevehetően csuklott.

— Szépen vártál — mondta az asszony, visszafordulva az ablaktól. — Minek jöttél elibém? Otthon nem ittál volna. Ha vonatra szállsz, mindig iszol.

— A lányod is elmegy. De a Sanyit, azt nem engedem be.

M

egpaskolta az asszony kezét.

Milyen Sanyit?

— Hát a Bótáék Sanyiját. Lop. Én mondom, lop. — De miért lopna?

— Mert lop. Azt mondják. Ez a betegsége. Lop. Pedig az apjának, a Bótának most tanúskodtam.

— Mit mondtál, te? '

— Hát volt az'a pere a házért.

— Ej, nem beszélek veled — mondta az asszony. — Részeg vagy — és ismét az ablak felé fordult.

Az öreg felállt.

— Hová mész most meg? Megint inni mész, te? — Az öreg válasz nélkül eldülöngélt az ülések között.

Az asszony egy ideig az ablakon nézett kifelé, aztán átcsúszott az ülés másik oldalára, ahonnan csak vissza kellett fordulnia, hogy az ajtót lássa.

— Hót nem jön — mondta félig magának, kicsit meg annak a férfinak, aki közvetlen az ajtó mellett ült. — Nem jön. Három hónapig nem látott, most meg elmegy inni. — A férfi mosolygott és bólogatott. — Ilyen ez a férfinép. mind — folytatta az asszony a férfi arcába nézve. — A fiamnál voltam odakinnt. Itáliában. Az is részeg volt, mikor elHirtelen kétségbeesett, éles .női hangra figyeltem fel: — Segítség! Segítség!

Hősi elszántsággal azonnal a hang irányába rohantam. Az egyik pádon csinos miniszoknyás nő ült és nyugodtan cigarettázott.

— Maga kiáltott az előbb segítségért? — kérdeztem izgatottan.

— Én — válaszolt derűsen. — De nem kell megijedni, szépfiú. Csupán egy kis anyagi segítségről lenne szó. Hálás természet vagyok.

Mondanom sem kell, hogy öt franknyi összvagyo- nommal a zsebemben rémülten elmenekültem. Meg sem álltam hazáig.

ŐSZ FERENC

Valaki a hasára ütött és, elhatározta: az lesz a nyári programja, hogy Őszből nagy embert csinál. S ezzel magszabta az én nyári programomat is. Igaz, hogy egy kissé későn jutott eszébe, mert a táncdalfesztivál elődöntőjének plakátjai már rég kint voltak az utcán, amikor a fesztivál szervezösége telefonált nekem, hogy nem tudnék-e átruccanni hozzájuk aznap délután. Nem tudtam. „Akkor átjövünk mi” — közölték és én már tudtam, hogy baj van. De nem gondoltam, hogy ekkora. Három nap múlva ott találtam magam a Madáqh Színházban, szemközt a meglepett közönséggel, amely mindenre számított, csak arra nem, hogy valaki kiáll elé és elkezdi ócsárolni, amiért ők idejöttek. A táncdalra- jongók népes sorain végigfutó hideg úgy megcsapott, hogy ettől egészen idétlen lettem — nem is tudom, hogy csináltam az első döntőt. Csak arra emlékszem, hogy a Kudlik Julika megsajnált.

Gyerekkoromban mindig irigyeltem azokat az embereket, akikre rámutatnak az utcán — ma azonban az árnyékos oldalon merek közlekedni és mesz- szire elkerülöm a Boráros teret, ahol egyik este egy kedves idős házaspár köszönés nélkül közölte, hogy nagyot csalódott bennem. Nem szégyellem magam, kicsúfolni azokat, akik szeretik a tánczenét? ... 15 éve élek abból, hogy csúfolódom — ez a szakmám. Sajnálatos dolog, hogy ezt csak most veszik észre. De most aztán özönlenek a levelek. Gyereklányok szidják a zsűrit, családapák tisztelnek meg az „ideiglenes bohóc” címmel és 71 éves nénik osztják h mamám véleményét.

SOMOCrYI PÁL

Jelenleg a Déli sarkon tartózkodom, a, harmadik kihelyezett depot-nál. Szegény Scott kapitány utolsó útján vagyok. Ez az én egyetlen módszerem a tartós nyári kánikulában: ellenanyagokat bocsátók magamra: hideget, vizet, vihart,

Napok óta például a „Scott utolsó útjá”-t olvasom. De nagyon kellemes volt a „Titanic katasztrófája” is, különösen az a pillanat, amikor a hajó a jéghegynek ütközött. Olvasás közben zenét is hallgatok, például Debussy: „Tenger”-éből a szél és a hullámok játékát. Tegnap Piccard professzorral lemerültem a mélytengerek világába, de nem ért semmit se. Jegyet váltottam hát a „Jégmezők lovagjá”- hoz, de a zsöllye elolvadt alattam, és „A megfa- gyott gyermek”-ct egy mozi sem játssza pillanatnyilag. Később valamit használt, hogy az „Ismeretlen földrész”-szel, az Antarktisszal a tenger mélyére süllyedtem. Holnap rénszarvasra fogok vadászni. Már előre élvezettel taposom gondolatban a méteres havat és azt dúdolom magamban: „Hideg szél fúj édesanyám, adja ki a kendőm...”

Hát igy töltöm én az idei nyarat. É. E.

jöttem. Ez meg így vár itthon... Isznak, mind isznak. — És az asszony még egyszer kinézett a peronra, aztán visszament és leült a helyére.

Dendült az ajtó, jött az öreg. Az asszony nem lx szólt hozzá. A öreg átkarolta.

— Magamba voltam mostanáig, te boszorkány.

— Haggy mór békét nekem! — mondta az asz- szony és eltolta a válláról a férfi kezét.

Az öreg őszülő, borostás szakáliú álla megrándult, és a szeme furcsán, összehúzódott. Megint esetlenül a zsebe felé tapogatott.

— Szépen vártál — mondta az asszony. A férfi csak tapogatta a zsebeit és összehúzódó szemeivel egyre gyorsabban pillogott.

Az asszony, mert nem érkezett válasz arra, amit mondott, az öreg felé fordult. Egy pillanatig az arcába nézett, aztán megfogta a kabátzseb körül kotorászó kezet. _ •

Széles, nagyon rövid körmű ujjai voltak az öregnek, és amint az asszony puffadt, párnás kezével ót- kulcsolta őket egy pillanatig, tüstént megnyugodtak.

— Ne ríjj már — mondta az asszony és zavartan mosolygott. — Ekkora ember, aztán rí, mint egy gyerek. Mint a fiad. Mikor az állomáson felléptem a vonatra, az is rítt. Mert részeg volt, mint te. Mind ilyenek vagytok. Rítok és isztok.

Az öreg kihúzta kezét az asszonyéból, és tovább kotorászott a zsebe körül.

— Itt a cigarettád — mondta az asszony, és felvette a dobozt az ülésről. — Még a bagóját se találja. Szépen vártól, mondhatom.

— Kész van már a padló is — mondta az öreg és rágyújtott, rövid körmű, széles ujjaival takarva a lángot, mintha szél fújta utcán állna. — A nyárra kész az egész. Jöhet a fiad is a családdal. Lesz helyük.

— Mem ígérte biztosan — mondta az asszony.

— Pedig jöhet. Meg aztán maradhat is, ha akar

— mondta az öreg.

A z asszony nem szólt. Kifelé nézett az abla- ” kon, s tapogatózva babrált az álla alatt. A bogra kötött kendőt igazgatta, aztán hirtelen könny- belábadt szemét kezdte dörzsölni. Az öreg megint átkarolta és egész közel hajolt az arcához. Kifelé néztek az ablakon, időnként egymáshoz ütődtek, és nem szóltak egy szót sem.