Petőfi Népe, 1971. szeptember (26. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-26 / 227. szám
Illúziók nélkül A „divertimento” kifejezés — tudjuk — szórakozást jelent. A múltkor, egy társaságban, lemezjátszóval meghallgattuk Bartók „Divertimento” című alkotását és utána vitával szórakoztunk. És a vita tárgya éppen az volt, vajon a mindekinek oly szükséges szórakozás feltétlenül együtt jár-e azzal, hogy szét kell szórni magunkat, gondolatainkat, érzéseinket? Megállapodtunk abban, hogy a szellem is megköveteli a maga pihenését, hogy nem lehet mindig a végsőkig koncentrálni, az egész lét feladataival birkózni. Rá kellett jönnünk azonban — és nem utolsósorban a bizonyos szórakozásokat gúnyos idézőjelbe tevő Bartók-mű hatására is — hogy gyakran, amikor azt hisszük, no most pihenünk, különböző közhelyek és hamis érzések nagyonis serényen munkálkodnak bennünk. Nem a semmit tesszük ilyenkor — ez néha jó volna, a teljes'^kikapcsolódás használna testünknek, lelkűnknek —, hanem azt a seké- lyes, felszínes valakit erősítjük, aki nem képes bátran élni, hasznosan dolgozni, és okosan pihenni, mart különböző rossz beidegzések fogva tartják. Kalodába zárja a „többnyire lelki lapulásra késztető” múltnak a hatalma, a beletörődés az „ál-életbe”. A leggyermekibb, látszólag primitív játékokkal is szabad és lehet szórakozni — szűrtük le a Bartók- műtől ösztönzött, felfrissítő beszélgetésből — ám a „sírva vigadás”, a „szétrúgom a világ oldalát", a „száz szál gyertyát ide az asztalra”, meg az ehhez hasonló érzések és indulatok kultusza éppen hogy nem feledteti, hanem aktivizálja bennünk az olcsó sóhajok és óhajok — mondjuk így, — romantikáját. Vannak, akik nem tudják, de nem is kívánják a XX. század magyar világ-géniuszától megtanulni, hogy korunk a nagy drámák és a nagy remények kora. Vannak, akik felületes és kusza ismereteik, egész szórakozó életfilozófiájuk — pontosabban azonban, ha így mondjuk: közérzetük — közegébe zárják Bartók nevét is, amelyet „ismernek”, mivel divat ismerni és elismerni is. Esetleg odáig is elmennek, hogy szólnak valamit a világ bartóki disszonanciájáról, ám arról, hogy van nehéz, küzdelmes, teljes emberségünket igénybevevő kiút és hogy ez a legigazibb mondanivalója Bartók művészetének, arról már nem vesznek tudomást. Nem kevésbé felületesen közelednek azonban Bartókhoz azok is, akik — különösen évfordulók alkalmából — elfogadják azt, amit Bartók a népdalok tiszta forrásából merített, de gyanakszanak a disz- szonáns hangokra. Nem veszik észre: a bartóki reményt éppen az hitelesíti, hogy ez a művész nem fordította el fejét a valóság kínzó ellentmondásaitól, felismerte, hogy a jobb világért vívott harc nem pusztán elhatározás, és lelkesedés dolga. Bartók nem igen kommentálta műveit, ő a zene anyanyelvén fejezte ki gondolatait. Életművéből azonban az a gondolat surgázik, amelyet egyik kortársa, a fényért vívott győztes csatát, de a pokoljárást is jól ismerő Károlyi Mihály így fogalmazott meg: „Hit, illúziók nélkül’. Illúziókkal persze, kényelmesebb. Az illúziók azonban elöbb-utóbb eltompítják az embert. Lehet, hogy jobb marad a környezetünk, de a világot rosszabbul látjuk. Az érzékeny morálnak és a mélyebb összefüggésre kiváncsi értelemnek naponta kell megmérkőznie a jelenségek világával és a világ jelenségeivel és ez alól a „jákobi birkózás” alól vonják ki magukat azok, akik az illúziókhoz menekülnek. Az elmúlt években tényleg sokat tettünk azért, hogy „megdolgozzunk Bartókért”. És itt most nem annyira a különböző rendezvényekre — köztük középiskolás diákok Bartók életével és művével kapcsolatos, nagyszerű versenyeire — gondolok, hanem arra, hogy közvéleményünk jobban, elmélyültebben kapcsolódik az ember, a népek felemelésének gondolatához, mint régebben, és arra is, hogy már nem a „mindennap győzelem" lelkesítőnek tűnő. valójában lefegyverező illúziójának közegében élünk és mozgunk. Antal Gábor Bodri Ferenc: Hárman az asztalnál Gondolatok megyénk képzőművészetéről Makay Ida: Csak adafok Igék és jelzők cserben hagynak. Versmérték nincs a szenvedésre, a kínozott csönd, ami még vallhat. Fölesküszöm szemed színére. A jegyzőkönyvek kopár nyelvén akarok szólni. Csak adatok kopogjanak. Név. Arcforma. Haj. Amiért éltem és még vagyok. Csak ilyenképpen: ez volt. Ennyi. Itt ragyog még, mit hitt, s akart. Ezek a tárgyak tudtak róla. Ez kérdezett. — Az belehalt. Demény Ottó: Fűzfasíp Halld a legegyszerűbbet a nem feledhetőt új ágat hajt a fűzfa mindeneknél előbb olajzöld kérge fényes belül nedves síkos két gyűrűt vágj köré és elforgathatod majd nyess belé ovál- ívü körömnyi rést húzd le a könnyű héjat vágd el az ág felét s visszahelyezve ismét a kérget — kész a síp már elfújhatod rajta az első tavaszit. ritmustalan, de éles és tiszta hangot ad suhan kék viz fölött fényfodros ég alatt ; Simon Lajos: Hallgatag Hallgatag határban hontalan vadak bánatával járok rongyos ég alatt. ; Nem tudom most vágy, vagy bánat kerget-e? Nem láttatalak már vagy harmadik hete. Tudjuk jól: nincs külön Bács-Kiskun megyei, vagy mondjuk kiskunsági képzőművészet, mert a valóság (és az arra épülő művészet) sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy ez így lehessen. Bonyolultabb és egyetemesebb. Mégis: ha figyelembe vesszük, hogy évekkel, évtizedekkel ezelőtt e mostani megye területén élénk, sokszínű és tartalmas képzőművészet virágzott, akkor jogos lehet az elégedetlenségünk, ha „szű- kebb hazánk” tájain körülnézünk napjainkban. Nézzük szép sorjában. Kiállítások Ami a kiállítások megrendezését illeti: elhalványultak, sőt szinte teljesen megszűntek a megye művészetét reprezentáló, összefoglaló, valóságos seregszemléd jelentő nagy kiállítások. Azok, melyeken megyénk ismert, már „befutott” művészei mellett ott láthattuk az éppen indulókat, á fiatalokat, akiknek a már nevet szerzettekkel való közöS szereplés lendületet adott, további erőt az alkotó munkához. Néhánv évvel ezelőtt így kapott biztatást — hogy csak néhány nevet említsünk — Szappanos István, Kalmár Sándomé és az ifjabb Palkó. Az utóbbi időben több sikeres kiállítást rendeztek Bács-Kiskun megyében. Szerepeltek itt műveikkel jugoszláv, angol, francia művészek. Rendeztek kiállítást ismert, félig elfelejtett művészek. Sor került a szolnokiakkal közös csoportos kiállításra is. ám ezen éppen a legismertebb művészeink (Tóth Menyhért, Goór Imre, Diószegi Balázs. Bozsó János) nem, vagy csak egy-két alkotással szerepeltek. Semmiképpen nem volt hát alkalmas ez a kiállítás sem arra, hogy legismertebb, legjobb művészeink munkásságát reprezentálja. Eszembe jut, hogy nyolc, tíz — vagy ennél több — évvel ■ ezelőtt, az akkor még élő Prohászka, Mátis Kálmán, s a már jelentős művésszé fejlődött Bozsó János, Goór Imre (és mások is) szinte évenként, kétévenként a közönség elé léptek új képeikkel. Biztos tudomásunk.van róla, hogy ezek a művészek most is aktívan dolgoznak. A hiba tehát másutt keresendő. A művészié lepek •Szerkesztőségünk a cikket vitaindítónak szánja. Szívesen közöljük olvasóinknak az érintett témával foglalkozó leveleit. EL Boros Ilona: Hátsó udvar Kettő is van megyénkben, de valójában egyik sem az. A bajairól már nem egyszer megírtuk az igazságot. Üj, fiatal tehetségek nem jelentkeznek, semmiféle eleven, lüktető alkotói légkör nincs évek óta: kihalt és csendes lett a bajai művészielep, ahol (egy bajai kulturális vezető szavaival szólva) ..mindent felvet lassan a gaz”. A kecskeméti művésztelep is inkább magára maradt sziget a városban, sehogyan sem illeszkedik az itteni kulturális életbe, idegen test Kecskemét testében. Nincs, nem alakult ki „iskola”, nem is alakulhatott, hiszen egyetlen művész sem telepedett itt le. mindenki csak ideig-óráig van itt, legjobb esetben is néhány hónapig, amennyi időre a beutalója szól. Nem művésztelep ez így — mondjuk ki már végre —. legfeljebb alkotóház, a világtól való elvonulás lehetősége. Ám hol vannak az egy vagy több mester köré felsorakozott követők, fiatalok, hol a parázs, alkotói viták légköre? És hol van a kapcsolatuk a város érdeklődő és műértő közönségével? Akik ismerik a helyzetet, azok tudják a választ is: sehol! Akik elmentek Mondtuk, hogy dolgoznak a megyénkben élő művészek. Az is igaz, hogy akik ide jöttek, ide tapadtak, nem tudtak mégsem egészen gyökeret ereszteni itt. Amikor beszéltünk velük, ilyen okokat mondtak: kevés a kiállítási lehetőség; a hivatalos szervek részéről hiányzik a kellő anyagi támogatás: nem volt megfelelő alkotási lehetőség — műterem -stb. —; kevés művük talált gazdára a nagyközönség soraiban stb. Hogy mindebből mennyi az igaz. s mennyi a túlzás, nehéz eldönteni. Annyi bizonyos, hogy más megyékhez (Baranya. Csongrád, Tolna stb.) viszonvítva itt mintha az utóbbi években kevesebbet áldoznának azért, hogy a hagyományokhoz méltó (Rudnav Óvnia. Fényes Adolf, Thorma János, Nagy István. Régész Imre) figyelmet keltő, gazdag képzőművészeti élet bontakozzon ki ismét — mint az elmúlt évtizedekben már annyiszor. (Nemrégiben Erdélyben a zsö«odi Ne«« Imre mester és Kassán Jakobv Gyula beszélt elismeréssel a régi kécskeméti képzőművészeti életről ) Néhány évvel ezelőtt — jól emlékszünk még rá — a városi és megyei vezetés többet áldozott a művészek támogatása érdekében. Töhbször került sor n«- gvobb összegű „hivatalos” vásárlásra, belföldi és kai földi tapasztalatcseréket szerveztek a művészeknek <, kísérletet tettek egv időben a még ma is olv annví—> hiányzó képzőművészeti bolt megnyitására A gyakrabban sorra kerülő egyéni és csoportos kiállításokat nem is említve. A fentieket egybevetve: megállapítható, hogy Bács- Kiskun megyében vannak értékes, már ..kipróbált” jó alkotók, akikre lehet (lehetne jobban!) alanozni annak érdekében, hogy a lakosság képzőművészeti ismeretei. látáskultúráia. úi, korszerű ízlése a mai követelményednek megfelelően alakuljon. Egv kicsit több törődés kellene a kulturális szervek, s talán egy kicsit nagvobb aktivitás és önállóság, több kezdeményezés a művészek részéről. VARGA MIHÁLY
