Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

Szigor és lelkesedés

A Röpülj páva sikerét emlegetik augusztus 20- án a bajai tanácskozáson, többen a néprajzi könyvek iránt megnövekedett érdeklődésre, a tudományos kutatások eredményeire, külföldiek elismerő szavaira hivatkozva bizonygatják: az életforma változása, a technikai civilizáció térhódítása nem szorította ki a folklórt. Még a táncdalfesztivál sem vonhatta ki magát a népdalok mind erősebb hatása, a népi dallamokat követő közönségigény elől — örvendezik a neves zeneesztéta. Kell-e a népművészet előretörését hangoztatni — teszi fel a szónoki kérdést az egyik felszólaló — Bács-Kiskun megyében a III. Duna menti folklórfesztiválon, a népzenei találkozók, a szüreti népviseleti bemutatók hazájában? Elismerő taps köszönti a szívderítő bejelentéseket, a folklór térhódításáról tanúskodó megállapításokat.

Ám, a bajai városi tanácsháza zsúfolásig megtelt

dísztermének a hallgatósága egyetértő rokonszenv- vel fogadja a jelenlevő két költő felelősségteljes szavait is. Aggasztó jelenségekről, mulasztásokról, a divat veszélyeiről szólnak. Ezt a folklórfesztivált is az eddiginél nagyobb . áramkörbe kell bekapcsolni — mondják és őszinte tisztelettel sorolják a további buzgólkodásra serkentő kedvező tapasztalataikat. Arról is beszélnek, hol látnak további fejlesztésre, a program színesítésére lehetőséget, de nem hallgatják el a hibákat, fogyatékosságokat sem. Szigor és lelkesedés jellemezze a népi hagyományok ápolásával foglalatoskodók, a tudósok, hivatásos népművelők ezirányú tevékenységét — javasolják mindketten.

Azért bízunk a folklórtalálkozók jövőjében, mert a továbbiakban ez a szemlélet jellemezte a tanácskozást és a rendezők a látványos, megérdemelt sikerek közepette is azt kutatták: hogyan lehetne a fesztivál rangját emelni, jó hírét növelni.

Lapunk a maga sajátos eszközeivel — mint eddig is — igyekszik ezeket a törekvéseket erősíteni, a reális összkép kialakítását segíteni, javaslatokkal, észrevételeink közlésével a szervezők dolgát megkönnyíteni.

Árnyalt, minden apróságra kiterjedő, valamennyi dicséretes momentumot felsoroló, és a felületességből, gyakorlatlanságból adódó hibákat kipécéző összegezésnek most semmi értelme: a legfontosabb tanulságok megfogalmazását kíséreljük meg, szigorral és lelkesedéssel.

Csak akkor teremthetünk életerős hagyományt a néphagyomány országraszóló, határainkon túl 1 kisugárzó ünnepeiből, ha gondosan körvonalazott, a lehetőségekkel, a változó kor követelményeivel egyaránt számoló, az eredeti célokhoz, az eddigi eredményekhez méltó távlati tervekkel rendelkeznek az illetékes kulturális intézmények, ha már az előkészítés időszakában messzemenően figyelembe veszik a Magyar Tudományos Akadémia szakembereinek

tanácsait, ha praktikus okokból sem feledkeznek

meg a folklór tisztaságát őrző elvi szilárdságról.

Valljuk be: igazi, hamisítatlan, a paraszti táncos hagyományokat apáról-fiúra örökítő emberekből verbuvált csoportot keveset láttunk. A külföldi együttesek szinte kivétel nélkül technikailag képzett, kitűnő szakember irányításával dolgozó fiúkból, lányokból, felnőttekből álltak. A vajdasági csoport tagjai — például — balettórákon vesznek részt rendszeresen. Bizonyára hasznos lenne, ha az eredeti folklóregyüttesek a jövőben külön kategóriában mutatkoznának be, míg a többieknél az lenne az elsődleges szempont, hogy milyen stílusérzékkel, a népművészet sokszor primitív báját tudatosan értékeltetve tolmácsolják-e a feldolgozott tánchagyományokat. Ez a differenciálódás a kórusmozgalomban, a zeneéletben régen megtörtént.

Érdemes lenne töprengeni azon is, hogy kétévenként — a fesztivál elnevezésével összhangban — valóban a Duna mentén élő népek képviselői találkozzanak a nagy folyam partján levő városokban, avagy a „cégér” csupán a rendezvények színhelyét jelölje? Mi az előbbi változatot tartjuk szerencsésebbnek.

Bárhogyan is döntenek, jobban igénybe kellene venni az idegenforgalmi intézmények szolgáltatásait, mert most turistákat csak elvétve láttunk Baján, Kalocsán, a Szelidi tó mentén. És ez így nem jó.

Ha a „mit akarunk” ‘erőteljesebben érvényesül, elhalványodik az alkalmi jelleg, akkor a tudományos tanácskozások haszna is szélesebb körben érezteti hatását és remélhetjük, hogy éppen itt gazdagítják a néprajztudományt új szempontokkal, összefüggések feltárásával a szakemberek. A nemzetközi jellegű kérdések taglalására jó lenne meghívni a szomszédos államokban élő szakembereket:

Mondandónknak nem, helyünknek végére értünk. Érdeklődéssel várjuk a „hogyan tovább”-ra vonatkozó javaslatokat. A témára még vissza-visszaté- rünk, mert éppen a III. Duna menti folklórfesztivál bizonyította, hogy ezreket örvendeztet, aggaszt a népművészet sorsa, ezreket gyönyörködtetnek acsodála- tos táncok, ünnepi szokások, énekek, szőttesek, kancsók.

Mindent összevetve, az augusztus 19—21-i kulturális események — hála a szervezők fáradhatatlanságának, a megyei tanács áldozatkészségének — a megyei pártbizottság 1966-os megállapítását igazolta: „Bács-Kiskun megye különösen jó hagyományokkal és feltétlekkel rendelkezik a kórusművészet, a népzene és a népi tánckultúra további fellendítéséhez”.

Heltai Nándor

Kiskunhalasi csipke.

Lázár Erv/ns

14 költő és a

EGYETEMI zászlóaljban voltam, nyaranta egy hónapra. Nem hiszem, hogy az aktív tiszteknek sok örömet szereztünk. A mi századunk legszebb katonája egy költő — azaz akkor még költőpalánta —

volt; ma a legnépszerűbbek közül való. A nem éppen daliás termetű ifjúra, aki ráadásul akkor még egy csehevész agárnál is soványabb volt, nem igen találtak megfelelő kisméretű ruhát, ezért aztán zubbonyban is úgy látszott, hogy köpenyt húzott. Ha meg köpenyt húzott, alul is meg fölül is éppen hogy csali kilátszott egy kis darab költő, egyébként az egész ember egy többszörösen megtekert derékszíjból, egy bő redőkben leomló köpenyből, s egy csillogó szemüvegből állt. A sorban leghátul ment, ha lövészetre ríieníünk, ő hozta a céltáblát, harcászaton pedig ő volt az ellenség, akit vad diadalordítások és röhögés közepette elfogtunk. Nos, hát egyíz- ben lövészteknőásást gyakoroltunk. A föld meglehetősen köves és kemény volt, a lövészteknőnek mégis akkorának kellett lennie, hogy az ember hosszában végig tudjon benne feküdni és ne látszon ki belőle semmi. A többség már nagyjából elkészült, a főhadnagy szemlét tartott a művek fölött. A sor vége felé járt, amikor vésztjósló csendességgel megszólalt:

— Magát hogy hívják?

Egy köpenygombolyag viszonylag függőlegessé

rendeződött, tisztelgés, amennyire attól a marha nagy kabátujjtól lehetett és szabályos jelentkezés.

A főhadnagy szélütötten meredt a költő-honvéd mesterművére, amely állott egy pocoktúrás meny- nyisérű, kikapart földből és egy hozzá méltó göd- röcskéből.

— Ez kész? — kérdezte mély undorral a gödörre

mutatva a tiszt, közben remegett a =7Ái«tzéle.

A költő magabiztosan ....’.gm. •

— Igenis.

A tiszt elvörösödött, el- Qvöltötte magát:

— Ez magának lövészteknő?

Mire a líra jövendőbeli mestere fölényes, oktató

nyugalommal megszólalt:

— Főhadnagy elvtárs jelentem, nem lövészteknő,

lövészlavór.

A század a lövészteknőben fetrengett a visszafojtott röhögéstől, se nem is tudom mi történik, ha a joviális tizedes meg nem menti a helyzetet. Szerencsére azonban megszólalt:

— Ide figyeljen kiskatona! Aztán nehogy ngkem legközelebb lövész szappanytartót csináljon.

APROPO SZAPPANY! így nyö-vel! Középiskolás koromban volt egy vájtfülű, a nyelvhelyességre

rendkívül érzékeny magyartanárom. Egyik esztendőben D-re került érettségi elnöknek. A névsor vége felé tartottak már, a vizsgálóbizottság is unta kicsit a ceremóniát. A delikvens éppen József Attiláról felelt közepeskén. Hogy minél előbb túl legyenek rajta, az elnök megállította a fiút. Gondolta feltesz egy könnyű kérdést, amit .biztosan tud és mehet. Meg is kérdezte mi volt a" foglalkozása József Attila apjának. Szerencsétlen legény gondolkodás nélkül rávágta: „Szappanyfőző”. Micsoda? — kérdezte rezignáltan jó tanárunk, s szegény áldozat mit sem sejtve sétált az oroszlán torkába. „Szappanyfőző” — ismételte meg. A tanár úr most már rángani kezdett az idegességtől (kissé ideges természetű volt egyébként is), de azért még mindig halkan, szelíden mondta az elítéltnek: „írja föl - a táblára”. Barátunk a táblához sétált és szép kalligrafikus betűkkel fölírta: „Szappanfőző”. Így n- nel. Mindenki felszabadultan felsóhajtott. Na látja — mondta az elnök — olvassa szépen el. A fiú a tábla felé fordult és szép tagoltan elolvasta: „Szappanyfőző”. Így nyö-vel. Az elnök lilára váltan kirúgta maga alól a széket, felugrott és ordítva kérdezte: „Hogy hívják magát, szerencsétlen?!

— Szappanyos Ábrahámnak — közölte a megszeppent fiú.

Átengedték.

Zám Tibor:

. v . j • ' t V

Ne vígy minket a kísértésbe

A véletlen megkímélt bennünket attól, hogy lopjunk, ezért elmondhatom, hogyan lettünk majdnem tolvajok.

Az alkalmat erre egy fekete bőrtokba bújtatott, elegáns, ezüst fogantyús esernyő adta, amely az ön- kiszolgáló étterem egyik üres asztalán hevert, és várta azt az embert, aki elég erős lesz ahhoz, hogy a beléje nevelt gátlásokat legyőzze és őt, az elha- , gyottat magához vegye.

Bár kopott farmeromhoz, nagykockás ingemhez egyáltalán nem illett e jobb embernek való használati tárgy, láttára nagyot dobbant a szívem. Ez lett volna az életem első esernyője. Sajnos, három másik szív is dobbant ugyanakkor, s ráadásul női keblekben. Tudván azt, milyen elszántak szoktak lenni a gyöngébb nemhez tartozók, ha szemet vetnek valamire, igen kevés eséllyel ültem le negyediknek ahhoz az asztalhoz, amelyen az elhagyott esernyő hevert.

Hogy tisztában legyek asztaltársaimmal, illetve ellenfeleimmel, nemcsak nevet adtam neki, hanem egzisztenciájukat, lelki világukat is elképzeltem magamnak. Tőlem jobbra az öreg hölgyet jobb napokat látott, de ma már tengődő úriasszonynak néztem, aki fegyelmezetten tudja titkolni érzelmeit, és minden helyzetben tud viselkedni. Most is. Ügy tesz, mintha nem látná az esernyőt. Csak a levest kanalazó reszkető kéz árulja el, hogy a lélekbe sújkolt valláserkölcsi tilalmak milyen nehéz csatát vívnak a kisértéssel.

Az Emília nénivel szemben kanalazó lány rikító

pizsamakosztümjében, hullámos szélű, fehér-vászon kalapjában többnek akar látszani, mint amennyi. Valójában dizőz, segédszínész, maneken vagy valami hasonló. És nem Denise, mint ahogy magát nevezteti, hanem Erzsi. Viselkedése magabiztos, agresszív. Gátlásai vagy nincsenek, vagy kihívó modorával leplezi, hogy vannak. Szemérmetlenül nézi az esernyőt, mintha máris az övé volna.

A vele szemben ülő szőke — legyen ő Judit — menyasszony vagy fiatalasszony: ujján még nem kopott meg a karikagyűrű. Kék-selyem munkaköpenyéről ítélve bolti eladó vagy adminisztrátor lehet. Felületes pillantásra egy a tucatból, többszöri oda- nézésre viszont olyan sejtelmet ébreszt, hogy testiekben is lelkiekben is több, mint amennyinek látszik. Vágyakozó "tekintete ritkán, de szemérmes gyönyörrel simítja végig az esernyőt, amelyet bizonyára ■nem is magának akar megszerezni, hanem a vőlegényének vagy a férjének, névnapi meglepetésül. Később,, ‘á jjfcísérffs múltág, ',oáfeyön-? togjft'- szégyellni magát. Szégyene csák akkor lesz nagyobb, ha a szerencse neki juttatja e tárgyat, amelyért mindnyájan csatázunk.

Denise-Erzsinek mintha szőrös volna a torka: viharos gyorsasággal kezdi kanalazni a forró levest. Bizonyára arra spekulál, hogy a bisztrók, talponállók lé-löttyein szerzett gyorsevő képességével diadalt arat fölöttünk, és győzelme jutalmául hóna alá csaphatja az esernyőt... Hajlamos vagyok elfogadni a kihívást Judit szintén, bár az első kanál-menet után könnybelábad a szeme. Emilia néni méltóságán alulinak tartja ezt az erőszakos harcmodort. Végül őt követjük Judittal: kavargatunk, kevergetünk, mígnem a paprikás lé zsírkarikákká sűrűsödik kanalunkon. Denise-Erzsi lassít, bevár bennünket. Kénytelen belátni, hogy taccsra tettük.

A második fogásnál magamhoz ragadom a kezdeményezést. Apróra vágom a húst, bekeverem a főzelékbe, kenyeret morzsálok rá, s azt is bedolgozom, majd jól megmerjtem a kanalat, s hegyéről ügy szívom, szürcsölöm be a masszát, mint aki mű- fogsor nélkül táplálkozik szobája magányában. Az ellenfeleket egy percre megzavarja a sporszerűtlen viselkedés. Judit, mintha helyettem is szégyenkeznék, mélyen a tányérjára hajol, Emília néni szétnéz az étteremben, mintha keresné az asztalt, ahová átülhetne. Végül úrrá lesz a pánikon: leteszi az evőeszközöket és mereven néz a semmibe. A másik két asztaltársa ugyanúgy cselekszik. Összefogásuk láttán nem merem tovább feszíteni a húrt.

A mellettünk lévő asztaloknál másodszor cserélődnek ki a vendégek, mire mi is eljutunk a fog- piszkálóig. Eközben a kivárás taktikája érvényesül. Emíliái néni meg én ráérünk, Denise-Erzsi azért marad, mert a randevújáról már lekésett. Juditnak pedig mindegy: a főnök így is úgy is letolja a késésért.

Piszkálgatjuk hát a fogunkat, és leírhatatlan helyekre kívánjuk egymást. A helyzetet Judit próbálja túllendíteni a holtpontról: vizet tölt a poharába, de mellé is bőven löttyint, s a dédelgetett holmit — hogy ne érje kár — maga felé húzza. Most — a dolgok rendje szerint — ő ellene fognánk össze. Szinte hallom hangtalan felhördülésünket.... De akkor az asztalunkhoz lép egy idegen nő és se bű, se bá, átnyúl a fejem felett, kiemeli az esernyőt szemeink kereszttüzéből. Ellejt az asztalok közt, ki az ajtón, hamisítatlan tulajdonosi biztonsággal, s azzal a szilárd hittel, hogy az emberi becsületesség minden kísértést1 legyőz.

Nem ábrándítottuk ki. Emília néni tiktokban keresztet vetett, Denise-Erzsi pedig káromkodott magában. Judit arra gondolt, hogy nyakkendőt vesz a vőlegényének. Én meg valami magvas és felemelő erkölcsi tanulságon törtem a fejem, de azon kívül, hogy alkalom szüli a tolvajt, semmi sem jutott eszembe.

i