Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Duna menti Fodor Andrási Fribojszky Mátyás citera játékát hallgatva találkozó Igazán szeretem tudományomat, a folklórt és elég sok fesztiválon részt vehetettem már, a többi között évekkel ezelőtt egy bajai fesztiválon is. Mégis a Duna menti folklórfesztivál helyett inkább a Duna menti találkozó nevet javasolnám. Népek, községek, városok, művészeti ágak, népi táncok, dalok, tudományos kutatók találkozhatnak ezeken a bajai, kalocsai napokon. Jelentős esemény, gazdag lehetőségeket kínáló kezdeményezés. Megérdemli, hogy a két város és maga a megye is fokozott gonddal őrködjék ennek az ismétlődő találkozónak megvalósuló tervein, kibontakozó jövőjén. Hiszen nem is csak ezeknek a városoknak az ügye ez a találkozó, s nem is csak a megyéé. Bátran mondhatjuk: kiszélesedhet — mint ebben az esztendőben is — a Duna népeinek szép találkozójává, s e találkozó alaphangját a népek kimeríthetetlen kincse: dallamok, táncok, a nép költészetének, művészetének kincsei adják meg. Bevallom, magam is fellelkesültem az első találkozók eredményein. Tudtam, hogy az elején vagyunk, tudtam, hogy sokkal szélesebben, színesebben is kibonthatnák majd ezeknek a napoknak a műsorát. Emlékszem, az első találkozó megbeszélésein, mily szeretettel, szinte romantikus hévvel vett részt Váci Mihály, a költő, akivel élénk, heves és jóbaráti vitánk volt a népművészet jövőjéről, arról a témáról, hogy mit jelent és mit jelenthetne a népművészet, a népköltészet a szocialista kultúrában. Váci Mihály úgy látta, mint jómagam: ez a kezdeményezés nemzetközi rangot érhet el, közelebb hozhatja egymáshoz a Duna népeit, a Dunáét, amelynek jelképes, összefogó erejét Ady is, József Attila is megénekelte. Nemrégiben jelent meg a Forrásban az a filmforgatókönyvem a Duna népeiről ami elárulhatja, mily régóta, s mennyire foglalkoztat ez a téma s tán arról is vall: mennyi gazdag téma rejtőzik a Duna népeinek múltját, jelenét összekötő találkozókban. Az a meggyőződésem, minden késlekedés kár, veszteség, ha ezeket a találkozókat nem tesszük évenként, kétévenként ismétlődő, jól kidolgozott tervek alapján megrendezett nagy kulturális összefogássá. Már eddig is veszítettünk, nem kis időt, s az is igaz; az elmúlt idő alatt az ilyen találkozók egy-egy programját megvalósította Szek- szárd, Szeged, újabban Veszprém. Nem azt az átfogó tervet, amit néhányan annak idején Baja, Kalocsa számára felvázoltunk, de már például a szegedi néptáncfesztivál témáink egyik részét magához ragadta. Mégis, változatlanul bízunk abban, hogy a Duna menti találkozó külön, kiemelkedő helyet vívhat ki a különböző országos, nemzetközi kapcsolatokat szervező események — hetek, napok — között. Augusztus 19-én és 20-án ezeknek a gondolatoknak a jegyében találkoznak közeli és távoli országok küldöttei, néptáncsoportok, kórusok, a népművészet mesterei. Kiegészíti szereplésüket a bemutatók, kiállítások eleven koszorúja. Mindehhez tudományos viták, előadások csatlakoznak — megközelítően úgy, ahogy azt elképzeltük. S máris töprenghetünk a „hogyan továbbon”. Maga a Duna is kínál közös problémákat, megoldandó tudományos gondokat. A vízügyi főiskola egyetemi kar lett, tudományának itt jó szervezője lehet Baján, nemzetközi fórumot teremthet magának. Ne is mondjam, hogy a néprajz, a történelem, a művelődéstörténet hány témája kívánkozik az egymást követő találkozók során megvitatásra. Ha ez a sokrétű gazdag programmal meghirdetett találkozó már a III. számot viseli is — igazolva a kezdeményezés helyességét — ne sajnáljuk újra végiggondolni feladatait. Nyúljunk bátrabban azokhoz a lehetőségekhez, amit a dunai táj kínál. Szinte egész Európát befogadhatja tekintetünk, ha megállunk a Duna partjainál. ™ Ortutay Gyula A hercegszántéi falumúzeumban négysáz népművészeti tárgyat őriznek. Az 1971 februárjában megnyílt gyűjtemény látogatóinak főként a magyar és sokáé népviseletet bemutató ruhák tetszettek. (Fotó: Pásztor Zoltán) Japán és magyar népzene Iwaki Hadzsi-mu zenetudós tulajdonképpen Bartók muzsikájának tanulmányozására jött hazánkba. Hamarosan megismerte és megszerette az „éltető forrást”, a magyar népdalt és a pályatárs Kodály Zoltán munkásságát. Rövid idő alatt olyan alapos ismeretekre tett szert, hogy elfogadhatta a kecskemétiek meghívását: előadást tartott a japán és a magyar népzenéről. Itt felolvasott, megjelenés előtt álló tanulmányából két érdekes gondolatot idézünk, annak jelzésére, hogy a folklór világszerte előtérbe kerül — és mennyire megbecsülik másutt is Kodály és Bartók életművét. A japán kormány 1950ben meghozta azt a törvényt, amellyel minden hagyományos művészet megőrzéséhez és műveléséhez erkölcsi támogatást, pénzügyi segítséget ad. Mindenütt kiterjedt a hagyományos zene megbecsülésének és megőrzésének mozgalma... Azokról is meg kell emlékeznem, akik ebben a mozgalomban támaszt és vezérelvet adtak saját művükön keresztül, Bartók Béláról és Kodály Zoltánról, szívből jövő, hálás köszönettel. A hallgatók Bartók zenéjében egy nép zenei kultúrája és a világ zenei kultúrája közötti legmélyebb összeolvadást érzik, de érzik ennek a zenének egyetemességét is. Kodály Zoltánra is egyre többen figyelnek ... megtanulják, hogy a népzene anyagát hogyan lehet felhasználni a mai modern érzések ki- fedezésére. hu Bűvölt bűvölő Fehér tanya a fekete pusztán Szeptember végét remegik a fák Bokáig süppedő homokból nézem az ablak csillagát. Belépek és fülembe ver a zajdult emlék öröme, csoda; hurok zsibongó idegeivel befon megint a citera szava. Fejed lehajtó férfi, mi játszik redőkbe tördelt homlokodon? Hangok lefojtott kötege alá milyen dühöngést gyűr a nyugalom? Miféle mondhatlan igék helyett beszél ujjadból a zene? Honnan tudod, hogy eljöttem érted? Nem láttál sohase. Kísérsz azóta minden utamon szolgáló gazda, bűvölt bűvölő Tőled tudom, nem ér véget a hűség, naponként újra kezdhető —, hogy egymásért kell kifeszítve is magunkat zengeni szét, de csak a bátor látja meg az istent: a gyengék erejét. (Kecskemét—Matkó) Blázsik szűcsmester cifráskönyve... Az országos népművészeti kiállítás és Kunszentmiklós Mi hajtja, űzi az embert egy népművészeti kiállítás megtekintésére? Nehéz erre a kérdésre válaszolni. A kunszentmiklósi gimnázium szerény régiséggyűjteményében mindennap találkoztam az ősember kőbaltájával. Ha egy tárgyat gyakran lát az ember, akkor elgondolkodik azon, hogy használat közben hogyan lett ennek a sima kődarabnak nyele? Ügy, hogy a keresztülfúrt kőbaltába egy faágat dugtak. Majd a bronzkorban hogyan változott a formája egészen a vasbalta alakjáig. Közben ráeszmélt az ember, hogy az anyagnak, s az eszköz használatának milyen befolyása van a forma kialakulására. A megszokás íme így örökíti évezredeken át a célszerű formát. Ha ez így van a tárgyak _ alakjával, akkor lehetséges, hogy a szép iránti érdeklődés is így él az emberben évezredeken át. Ez az ősi ösztön hajtott engem is, hogy Budapesten a Vármúzeumban megtekintsem a népművészeti kiállítást. Mennyi kérdezőskpdéssel lehet a Vármúzeumba eljutni, hát ezt is meg lehetne írni. Azután kárpótolt a hatalmas termekben, időrendben szépen elrendezett gazdag anyag. Különösen, ha arra gondolunk, hogy a kiállított tárgyak csak ízelítőt adnak a nagy egészből. Majd ha egyszer — de mikor? — megépül az a hatalmas palota, ahol népünk alkotóművészetének gazdag tárgyi emlékeit megismerhetjük, ahol ösztönzést nyerhetünk az élet kifogyhatatlan formateremtő erejében való bizodalmunknak a megerősítésére. Mert íme századokra visszamenve, mindig alkotott, teremtett az egyszerű nép fia, pedig élete sohasem volt virágos. Ez a hihetetlen életerő, teremtőkészség lenyűgözi a szemlélőt. Elkápráztató az a gazdag szakmai tudás — minden anyag megmunkálásának ezer csínja-bínja van —, a megformálásban megnyilvánuló sokféle ötlet. A tárgyak sokaságán és a formákon a díszítések olyan ötlet- és díszítésbeli különbségek végtelen lehetőségeivel találkozik az ember, hogy megfeledkezik a készítés mikéntjéről, helyéről, sőt meg az évről és az időről is. Végére érve a sok mesébe illő festett, lodiszített, írott, hímzett, karcolt, spanyolozott. rézzel kivert, faragott és mázas sok-sok kincsnek — felmerül a kérdés, mit tartogat számunkra a»vM k5zlsmert tény, hogy országunk különböző területein ma is működnél ' háziiparszerűen ruházati cikkek, fafaragások, cserépedények stb. készítésével foglalkozó szövetkezetek, melyek magunk és a külföldi vásárlók előtt is tanúbizonyságai népünk gazdag, kiapadhatatlan alkotókészségének. Másrészt igaz, hogy a termelőeszközök gépesítése rohamosan csökkenti a kézi eszközök, szerszámok használatát. Valamikor a harmincas évek elején gyűjtöttem tanítványaimmal mindenféle néprajzi tárgyat. Emlékszem, milyen örömmel hozták egy szúette, korhadt láda oldalát csapatostul. (Varga S. Balázs. Jóború Magda, Tóth Ilona, Varga Éva és mások.) Felnőttektől is kaptam sok-sok tárgyi emléket. Szappanos Lukács bácsi, ma népművész — többször is kérdezgette, hogy ideadott egy „gönczi béklyót”, vajon megvan-e még. Baki Mihály nevű tanítványom leltárba foglalta annak idején a kis gyűjteményt. Aztán jöttek a háborús évek és minden megsemmisült, elkallódott. Azóta is szomorúan tapasztalom, hogy a régi értékeknek nincs megfelelő gondozása Kun- szentmiklóson. Évek óta anyagi okok miatt húzódik a községtörténeti és tájmúzeum létrehozása. Érthető tehát, hogy meghatott, mikor a fővárosi népművészeti kiállításon viszontláttam Blázsik Pál szűcsmester „cifrásköny vét”, amit valamikor Csongrádon gyűjtöttem. Jóleső érzés számomra, hogy amit egykor értéknek tartottam, ma is megbecsülésnek örvend. Gál Sándor ny. szakfelügyelő
