Petőfi Népe, 1971. augusztus (26. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
H árman öltünk a Volgában. El51 a sofőr, hátul én, meg a védőnő. A kocsiban sötét volt Fiatalember vagyok, az asszony pedig ötven felé járt De tudtam, hogy a sofőr ugratni fog miatta. Jobb lett volna, ha villanyt gyújtunk. Sötét, esővert úton evickéltünk az orvosi porta felé. A Volga imbolygóit, himbált a gödrök között De a riport, amiért a mecseki faluba jöttem, már jegyzet- füzetemben volt. Felőlem zuhoghatott. Egy fiú kimentette pajtását a megáradt vályogvető tóból: róla készültem írni. A védőnő ott volt az esetnél, ő nyújtott elsősegélyt, ő adott injekciót a tetánia- görcs ellen. Én persze, az életmentő fiúhoz jöttem. A védőnőtől csak útbaigazítást kértem, ö kalauzolt a fiúhoz meg a tóhoz. Délután eléggé megismertem az asszonyt. Értelmes, edzett teremtésnek látszott, nem is lehetett más, a foglalkozása megkövetelte tőle. Két évtizedet töltött nyeregben, két évtizedig járta a tájat lóháton. Itt, a Mecsek mélyén, ma is szükség van arra. az orvos meg a levélhordó is így jár. Főként ősszel és télen. Szerettem volna látni, amikor fiatal volt. Most legalább negyvenöt éves lehetett hozzám mindenképp öreg. Férje párttitkár volt a községben. A tágas ülésen nem kellett szoronganunk. Az asz- szony is, én is a pamlagnak vetettük a kezünket, így egyensúlyoztunk a rázós úton. Egyszerre megéreztem a kezét. Lassan hozzáértette az enyémhez, majd ujjai ujjaimra csúsztak. Szégyelltem elhúzódni tőle, vártam, hogy ő fog észbekapni. De nem vette el a kezét. Ottmaradt, bizalmasan rásimulva az enyémre. A sofőr — gondoltam — jobban tudta!... Én puritánnak tartottam ezt az asszonyt, kezemet, amelyet most nem akart elengedni, az imént még tűzbe tettem volna érte! F őként az alamusziság bántott. Ha már... hát másképp kezdje. Egy-két melegebb szóval, vagy pillantással. De így, ilyen szánalmas enyel- géssel?... Persze, könnyű volt okot találni. Hiszen abban a korban volt, amikor sok nő nem gondolkozik többé. Orvosi esetnek tartottam, és ráhagytam, hogy Szorongassa a kezem. Sőt, végül is megsajnáltam. — Maga — suttogtam —, nagyon egyedül lehet... Hangosan felelt: — Igen, mióta betegállományban vagyok . 1 1 — Mióta? — Ö, már fél esztendeje! Ebben a percben megérkeztünk a házhoz. A kocsi Pásztor János: megállt, a vezető bekapcsolta a világítást. A hirtelen fényben az asszony elrántotta a kezét — Bocsánat! — súgta. S láttam, hogy elvörösödött. Ez ismét érthetetlen volt, de nem sokat törődtem vele. Megköszöntem a fáradságát és kiszálltam. A vezető közben rám kacsintott, hogy volt-e valami? Persze, zavarba jöttem. Hiszen csakugyan volt. Heves, ideges mozdulattal rájuk csaptam az ajtót. A kocsi tovább ment, hogy hazavigye a védőnőt * A z orvos, hajdani diáktársam, bőséges vacsorával várt. Hégi kalandjainkat idézgettük, s a bor már-már előcsalta belőlem a fecsegő kamaszt. I ám — mondtam volna —, ma is fiatalok vagyunk még! És kajánul, részvét nélkül kiadom neki a védőnőt, legújabb sikeremet... De hát hármasban voltunk: a felesége is ott ült. Inkább a múltnál maradtam. Éjfél lett, mire valahogy • szóba hoztuk az ügyet amiért leutaztam a községbe. — Mondd csak... nincs itt valami túlzás? Valóban életmentés történt? Éreztem: bután hangzik. De nem tudtam másképp kifejezni a bizalmatlanságot, ami az autóban átjárt. Mintha még egyszer csalódhatnék. A védőnő után a fiúban... De barátom megnyugtatott: — Ha a fiú nem húzza ki. és a védőnő nem rohan oda, a gyerek meghalt volna. Ezt megírhatod. — Helyes — Koccintottunk és más témát kerestünk. A háziasszony azonban megállított: — Csak azt tudnám, hogy bírta beadni az injekciót?! — Miért? — kérdeztem meglepetten. — Nem értem... — Hát... — mondta az orvos —. ezt én se értettem. . Csend lett, a kávéfőző figyelmeztető sípolására füleltünk. Az asszony megtöltötte a csészéket. Odakint még változatlanul esett. Elképzeltem a csúszós dűlőket, ösvényeket, melyek a környező tanyákra visznek, s megint megsajnáltam a védőnőt Ezeken jár, fiatal lánykorától!... Barátom mintha maga is ellágyult volna. Felállt, s mint régen, amikor verseket olvastunk, átült felesége mellé és az asszony hajára tette a kezét. E régi, ismerős mozdulatból megéreztem-, hogy felindult lehet. — Azt mondják, percekig vergődött, így is, úgy is megpróbálta kezébe fogni a fecskendőt. Végül sírva fakadt a tehetetlenségtől. Hiszen a gyerek élete függött tőle!... Nem értettem. Valaki, aki húsz éve gyakorolja a hivatását, ne tudna injekciót adni? — Gyerünk! — türelmetlenkedtem. — Mondd már. hogy mihez kezdett! B arátom elvörösödött, mint a versei felolvasásai előtt, ha ráripakodtam, hogy ne tartson bevezetőt. A szép és törékeny dolgok feszültsége volt köztünk. — Hát kérlek, voltaképp semmi... Egyszerűen nem is tehetett mást. Szájába szorította a fecskendőt, a fogai közé harapta, s a nyelvével nyomta a nyelét. Közben, sajnos, le kellett térdelnie. Ezt pedig megtiltottam neki... — De hát mi baja? — kiáltottam fel. — Idegbénulás. A jobb keze teljesen érzéketlen, ősszel egy vadászaton véletlenségből rálőtt valaki. A lova megbokrosodott és levetette. Szerencsétlenül esett... Csend lett, mint hajdan, amikor befejeztük a verset, s a szavak még ott lebegtek az asztal felett. S mint akkor szokta, barátom most is megkérdezte tőlünk: — Mit gondoltok, nem kellene meghallgatni egy lemezt? M ozart-zongoradarab volt. híres előadóművésznő játszotta. De engem mintha megváltott volna. Azóta sem éreztem olyan derűt. He!tai Jenő (1871—1957) Ha a nevét halljuk, máris kirajzolódik egy különös kor, melynek mesteri krónikása volt — szinte látjuk, amint afféle modern, könnyed verset visz a Hét című laphoz, ahol Kiss József szerkesztő úr vezényli a parádét. Ez a heltais hang szinte berobbant a barokkos költői világba, a millenniumi cikornyák közé. A hires Kató-versek nem félelmetes szenvedélyekről, vad indulatokról vallottak, hanem elegáns öniróniáról, köznapi dolgokról, szellemesen, humorosan. Aktuális írásai, melyek egy-egy jelenséget örökítettek meg, fényt kaptak az időben, pompás regényei remek darabjai egy gazdag életműnek. A pajkos, a dévaj, a bájos sanzonok költője valójában kemény és következetes iró. Amikor az ötvenes évek elején új kísérlet indult, hogy megkérdőjelezze Heltai helyét a magyar irodalomban, a költő ült a Pozsonyi úti lakásában, pipafüst ködében, könyvei és emlékei között, mintha tudta volna: ez a hallgatás se tart soká. így is történt. Végre kezdték újra közölni írásait, bemutatták A néma leventét. Röviddel a halála előtt, 1957-ben K^ssuth-díjjal tüntették ki, Sarkadi Imre (1921—1961) ötvenéves lenne, ha élne. Kínzó kötelesség, szó. morú szertartás: halálának immár tizedik évfordulójára emlékezni. Most már tudjuk, hogy a felszabadulás utáni magyar irodalom legtöbbre hivatott alkotója fejezte be tragikus körülmények között, élete delén földi pályáját. 1946-ban már a Szabad Föld munkatársa, később szerkesztője. Dolgozott a Falurádiónál, a MAFILM lektoraként, az Irodalmi Üjságnál, tanított egy ideig, majd színházi dramaturgként kereste kenyerét. ö volt az első, aki túlzó leegyszerűsítések, torzítások nélkül, hitelesen, szenvedélyes elkötelezettséggel ábrázolta a magán- tulajdonosi és a kollektív paraszti szemlélet ellentéteit. A szocialista humánum egyetemes igényei felől közelítette meg a sokszor tragikus konfliktusokat. Legjobb elbeszélései, színmüvei — Szeptember, Oszlopos Simeon, Elveszett paradicsom — publicisztikai írásai a magyar irodalom maradandó értékei közé tartoznak. Kerényl Grácia: Giewont Parázsló csipkebokor — im, alatta vetem meg az ágyad. Láng lobog homlokod körül. Füstkígyói magasan szállnak. Mellettünk ösvény kanyarog. A völgyben birkák nyája béget. Fehér gyapjúkon nap ragyog, körmükkel köveken zenélnek. Áldozni való valahány; oly ártatlan, szelíd és tiszta. Hűvös patakvíz italuk, szemük égi csillagok csokra. Pásztoruk vagyok, s őrizem a lángot is arcod felett. Szájuk előtt a legelőt, derekad alatt a füvet. Demény Ottó: Zsoltár (LENGYELORSZÁGI KÉP) Lecsupaszodva áll az esőben a hegy sziklái sebeiben. Most őszinte, mint öreg eb:: nem ragyogóbb, bár örökebb — Ha derült naplemente jön, majd megint rózsállani fog, s azt hisszük, ők a természetesek, ezek a giccsbe hajló alkonyok — Lecsupaszodva áll az esőben áll sziklái sebeiben a hegy. Seres Sándor: Asszonyok ZOLTÁN: Egyetlen hangszer Szél, erdő, föld; madarak, kalászok, akácok. Tanyák, sorsukat tűrő, jobb sorsra váró, rogy- gyant és nehéz emlékeket cipelő tanyák. Emberek: tanyák lakói, mezők szerelmesei, küzdelmes, harcos, kínokkal teli évek, tanúi — így süríthetők a Szegeden élő költő új verseskötetének téma-tájai, látásának, értésének és beleérzésének legfőbb területe', legjellemzőbb vonásai. A puszta és a szegénység. A táj és az ember. Emlékek, sors, halál, félelem és gyász, magány és fájdalom. Ragaszkodás, kötődés, felelősségérzés és vállalás, erősen odaszegezett tekintet, s a kívülmara- dás látszatának is a kerülése: ez a költő kapcsolata legfőbb témáival. Ám talán ennyiből is kitűnik: Polner költészetének a történelmi századok legelesetebb — a részben még ma is tovább élő — rétegeinek élete-sorsa kap művészi megjelenítési formát, életre kelthető lehetőséget, Talán leginkább bi; zonyíték erre könyvének „Varázsolások” című ciklusa, melyben a nép körében ma is fellelhető babonák, szokások, hiedelmek motívumait írja versekbe. Különös találkozása ez a lírának és a néprajznak, s szép bizonyítéka annak a — szerencsére manapság sokat hangoztatott — véleménynek, hogy a nép életszokásai az „egyszerű” nép lelkülete, nyelvi leleménye, mind termé- kenvítően hat napjaink modern költészetére. Varga Mihály
