Petőfi Népe, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
Nádasdy Éva: Sebesülten Miért nem repül el az a madár! Piros szálak megbűvölik, fekete szemek bámulják, hogy sirdogál. Repülni újra nem tanít senki, menedéked csupán sebesült szárnyad, ne kérj segítséget, bár, ha bicegve, szállj el, mert piros szemekkel, fekete szállal megkötöznek. SÜTŐ ANDRÁS: Anyám könnyű álmot ígér „Egy napon így szólt hozzám anyám:- — írhatnál rólunk is valami könyvet.” — Az édesanya kívánsága a szülőföld parancsa is egyben, a fiú tehát munkához lát. Megörökíti a kis erdélyi falut, Pusztakamarást, a hajdani jobbágyporták világát, amelyhez gyermekkori örömei és riadalmai kötik. Kerülőt tesz a múltba, bejárja a jelent, leltárba veszi az alig pár s?áz lelket számláló kisközség szokásait. Az ünnepek és vigado- zási alkalmak idilli hangulata, a leheletfinom szépségek leírása mellett a családi dokumentumok, anyakönyvi bejegyzések, falutörténeti adatok is helyet kapnak. Mert így hiteles igazán a kép, így teljesíti a szülőfalujától elszakadt fiú anyja kívánságát: könyve ne vidám és ne „szomorúságos” — igaz legyen. És ez a legmegkapóbb a Romániában élő fiatal magyar író nemrég nálunk is megjelent művében. A hitelesség igénye és a minden soron átsütő szenvedély, amely a mezőségi dombvidék krónikását szülőföldjéhez köti. A nép szolgálatának vágya fogja zárt kompozícióba a naplójegyzeteket, amelyekben írójuk az anekdotától a pontos demográfiai, településtörténeti leírásig, a szociográfikus igényességgel megírt riporttól a magyar nemzetiségért aggódó publicisztikáig a legkülönbözőbb műfajokat és műfajtöredékeket ötvözi egységbe. Nem nevezhetjük hát regénynek a szó hagyományos értelmében ezt a könyvet De nem is műfaji meghatározás, maga a mű a fontos, amelyben Sütő András felejthetetlen portrékat rajzol a hozzá közel álló falubeliekről. Megörökíti nyugtalan vérű apját, aki a nagy felfedezők és újítók hitével veti bele magát egy-egy többnyire kudarccal végződő vállalkozásba, és valami tragikomikus elszántsággal vívja meg harcát napról napra a nyomorral. Bemutatja szelíd édesanyját, bibliai bölcsességű nagyapját, aki már nem nevük, tetteik alapján tartja számon „hozzátartozó ághegyeit”, harminc unokáját Emléket állít a természet titkait fürkésző „gyümölcsoltó” Székely Gergelynek, gyermekkori játszópajtásainak, egész rokonságának. De a gyermekkor „szakadt szála” után kutatva sohasem téved gyermeki álomvilágba, nem állapodik meg az idilli tablóknál, a góbéskodó anekdotáknál. A hitelesség számára erkölcsi parancs. Társadalomrajzot ír, feltárja a falu mikrokozmoszában összeütköző érdekeket, aprólékos gonddal bogozgatja a rokonsági, szomszédi kapcsolatok hálózatát. , Az öregek már nem értik a mai falu világát, csak szenvednek tőle. „Nem tudom mi történik velünk. Mintha gránát csapott volna közénk. Egy gránát, amely nem robban fel, nem vitte el senkinek a fejét, hanem csak a ragaszkodást a szülőfaluhoz” — panaszolja neki apja. Az egész könyvön végig érezhető a társadalmi önismeret és hitelesség igénye, amely nem jelent söté- tenlátást. Ez a fajta illúziótlanság nem mond le eszményeiről, csupán különbséget tesz a vágyak és a valóság között — az érettség jele. Az egykori szociografikus falukutató irodalom és a gyakran álom és valóság között lebegő erdélyi próza legjobb hagyományait ötvözi Sütő András. De nemcsak ez az értéke könyvének. Stílusa, sugarasan tündöklő költői nyelve is élményt szerez. „Akármilyen bőven is számolom, alig százötven főnyi közösségtől tanultam magyarul” _írja. A magyar irodalomban tévedve rá kellett döbbennie, „miszerint nem erdőbe, hanem bokorba,_ a magyar nyelv dirib-darabjai közé” született. Prózájában? balladásan tömör mondataiban, megragadó metaforáiban és hasonlataiban, mélyrétegekből merítő szókincsében mégis nvelvünk erdőzúgását érezzük. Nemcsak élvezettel olvassuk könyvét, tanulhatunk is belőle — magyarul, S aád József ijesztő, hogy majd negyven évvel ezelőtt ügyeltem először. Hány éves is maga, Andrea? — Huszonhat, főorvos úr. — Különben egész éjszaka otthon vagyok. A telefon rendelkezésére áll... Mindenki elment. Egyszerűen, hétköznapian. Mint, mondjuk, tegnap. És Andrea hirtelen azon kapta magát, hogy teljesen egyedül maradt a 315 beteggel. Ha bármilyen panaszuk van, neki kell dönteni, gyógyszert adni, műtétet elrendelni. Hát egyáltalán, hogy képzelik ezt? Mi vagyok én? Mindenttudó.? És, ha pont olyan esettel találkozom, amiről még csak nem is tanultam? Amilyen pechem van, majd mindenki egyszerre lesz rosszul. Végigjárta a kórtermeket. Érdekes, állapította ” meg, a betegek egyáltalán nem csodálkoznak, hogy egyedül ő vizitel. Nem is sejtik, mennyire szeretné, ha ma kivételesen nyugodtan aludnának. Doktornő, édes, kaphatnék altatót? Persze Zoltai bácsi. Doktornő édes, én meghalok, meg tetszik látni, én annyira szenvedek. Miket beszél itt, Kati néni? Majd kikap tőlem. Ellenőrizte az infúziókat. Beadta a vénás injekciókat. Talán csend lesz?! Az ügyeletes szobában leheveredett az ágyra. Hát ez igazán érdekes. Kapossy doktornő kérem, köszönöm doktornő. Doktor néni, de jó, hogy itt tetszik lenni! Lehet, hogy - már igazi orvosnő vagyok? Elmosolyodott. Kicsit félszegen, kicsit büszkén. Ha a mama most látná! Aztán a csendben eszébe jutott András. Ki ez a férfi? Mit akar tőlem? Miért kell annyit gondolni rá? Csak tudnám, miért játszom magam előtt is szerepet? Olyan jó az én házasságom, hogy mindenről le kell mondanom? Istvánnal, az utóbbi időben alig találkozunk. Tulajdonképpen, észre sem vettem, hogy eltávolodtunk egymástól. Néha még felmelegszik köztünk a levegő, de egyre ritkábban, s szaporodnak a protokoll pillanatok. Nem értem... . Olyan jól indult minden! Azt hiszem, Istvánnak mindennél fontosabb a karrier,. talán ez a. baj!. András meg' olyan, mint egy Kecskeméti habosok Állok a kecskeméti művelődési központ nagytermében és csodálkozom. Mintha megfiatalodott, megszépült volna. A Ciróka együttes bábkiállítása újjávarázsolta a megszokott környezetet is és felüdíti, igaz szépségekkel ajándékozza a látogatókat. Ötletes a dekoráció, szellemes a „tálalás”, szinte életre kelnek sikeres művek szereplői, a mesevilág ismert figurái, a népballadák hősei. Pedig igazán megérdemlik a nyugodalmat; akad olyan kócból, fából, fakanálból és a csuda tudja mi mindenből kiügyeskedett szereplő, amelyik (aki?) túl van a századik fellépésen. Az ajtó melletti emlékkönyvben dicsérő, buzdító bejegyzések. „Irigylem a bábosokat, mert igaz örömet tudnak szerezni a gyermekeknek, egyben maradandóan tanítanak, meg tanulnak” — így összegezte véA Fehér László című népballada lovas figurái. Dramatizálta Buda Ferenc, rendezte Báron László leményét Faluhelyi József festőművész. Mellette kisdiák nagybetűs öröme: „Köszönöm a szép előadásokat, Mária óvónéni." Idős pedagógus a hajdani Uránia teremben látott előadásokat idézi és a mostani együttes kifejezési eszközeinek gazdagságát méltatja. A bábuk érzelmi, értelmi hatása, varázsa gyermekre és felnőttre egyaránt hat. A közösségi alkotómunkának legjobb eszköze és műhelye. A bábművészet, akárcsak a színház: elpusztíthatatlan. A pedagógiai és esztétikai nevelésben lehetőségei szinte beláthatatla- nok, semmi mással nem pótolhatók. Nézem az összesítő táblázatot; eddig ötvennél több darabot tanultak meg, kétszer kapták meg a Kiváló együttes címet, évente ötezren váltanak jegyet kis színházukba. A 22 tagú együttes magva 5—ló esztendeje jár hétről hétre a próbákra, az előadásokra, szorgoskodik a műhelyben. Az 1970-es békéscsabai nemzetközi fesztiválon dr. Jan Malik, a Nemzetközi Bábművész Szövetség titkára alig talált szavakat elismerése méltó kifejezésére. Regős István: l/’ibújt az ingéből. Ahogy átemelte a fején, haja szabályos arcába hullott. Kissé előrehajolt, kamaszlányos mellei a földre mutattak. Gerincvonala élesen kirajzolódott. Ügy hallotta, hogy nyílik az ajtó. ösztönös mozdulattal eltakarta a mellét. De senkit sem látott bejönni. Lehet, hogy már hallucinálok? Várok valakit? Igen, azt hiszem, várok valakit. Fölvette, begombolta a fehér orvosi köpenyt. Megreccsent a szék. Odanézett. Mintha ülne rajta valaki. Egy láthatatlan ember. Aki őt figyeli. Micsoda butaság. Mennyit álmodott erről a napról! A bonctani gyakorlaton, a mikroszkóp előtt görnyedve, a tanulástól elgyötört fejjel az államvizsgák alatt. És most egyszerre minden itt van, súlyosan és reálisan. Az előbb elbúcsúzott a főorvos is, kezet nyújtott. Kedvesen simogatta az arcát. — Ez az első, Kapossy doktornő? — Igen, főorvos úr. — Nagyon izgul? — Jaj, nagyon . — Van súlyos? — Kettő is. És tetszik tudni, ma felvételesek vagyunk. Bármikor jöhet a mentő ... — Jaj, de cserélnék magávalj Még elgondolni is Jelenet az Övodásjátékok című darabból. Eszembe jut az az 1958-as borongás vasárnap, amikor Báron László tanár felhívott telefonon: „Gyere el az iparitanuló-iskolába, marionett bábelőadást rendezünk.” Leendő asztalosok, kőművesek, festők és fodrászok mozgatták a figurákat, alakították a szerepeket. legszívesebben így folytatnám most, hogy „egyszer volt, hol nem volt”. Annyira valószínűtlen, csodálatos az együttes kitartása, fejlődése. Az alapító felett is elszállnak az évek, de ma is a tizenhárom esztendővel ezelőtti lelkesedéssel kísérletezik, új meg új műfaji problémákkal viaskodik, a bábművészet számára ismeretlen területeket próbál meghódítani. Nagyszerű segítőtársai akadtak: dr. Bakkay Tiborné, az Óvónőképző Intézet tanára, a Nemzetközi Bábművész Szövetség elnökségének tagja, Buda Ferenc, Varga Mihály költő. És a kedves, fáradhatatlan óvónénik, akik pedagógiai jártasságukat gyümölcsöztetik a paravánok, a kulisszák mögött szerényen meghúzódva. Fogadják valamennyien ezt a néhány gyalogjáró mondatot köszönetünk, elismerésünk szerény kifejezésének. És sok sikert a fesztiválokon, újabb és újabb nézőket, híveket, barátokat az előadásokon. Heltai Nándor Marionett-figurák Balázs Béla A könnyű ember című bábjátékából
