Petőfi Népe, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)

1971-07-04 / 156. szám

Pálfy Gusztáv első önálló kiállítása Budapesten Azok, akiket a szakmabeli érdeklődés, az értő kí­váncsiság hozott el Pálfy Gusztáv első önálló pesti kiállítására, már elmentek. Sokan utaztak fel Kecs­kemétről, hogy ott legyenek az ünnepélyes megnyitón. Beírták nevüket az emlékkönyvbe, sokan a vélemé­nyüket is: „Tetszett! Nagyszerű! Klassz! Gratulá­lunk!” A hirtelen leszakadó zápor azután sok, alkal­mi látogatót is bemenekített a Dorottya utcai kiállító terembe. Gyerekeket, fiatalokat, néhány középkorú asszonyt, abból a bizonyos konyhacentrikus „jóasz- szony” típusból, akik — miután ellenséges szigorral körbehordozták a tekintetüket — hátat fordítottak. Még­sem nézték a szobrokat, máris elutasították. Igazuk volna? Ez tényleg nem az ő világuk. De hát akkor kinek és miért alkot a művész? Mellettem fiatal pár hajolt a várakozó nő magá­nyos figurája fölé. Tekintetük ismerősen fogadta be, egymásba kapaszkodó mosolyuk mindjárt le is vezet­te azt a minden várakozásból olyan jól ismert feszült­séget, amelyet kitűnően érzékeltetett a Várakozás. A művészet sok mindenről értesít, és talán sok min­dentől meg is kímél bennünket... Pálfy Gusztáv fiatal művész. Két éve végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. De, ha a két fenti példa, egészen véletlenül a fiatalság javára billentené is a művészetét értékelő mérleget, gyorsan kijelentem: szó sincs erről. Nagyon sok fiatal halad el közömbös fü- työrészéssel a kiállítócsarnok előtt anélkül, hogy a fe­jét is arra fordítaná. Magam ellen is beszélnék, ha azt mondanám: az embert egy bizonyos kor után szinte semmi sem érdekli, főleg a művészet nem. Persze, vannak kategorikus nézők is. A „csak ezért”, vagy a „csak azért lelkesedem”-félék. A legtöbb ember gyönyörködni kíván a műalkotásokban. A maga mód­ján gyönyörködni. Szereti, ha a kép, vagy a szobor mintegy megnyugtatja afelől, hogy valahol azért ő is rendkívüli, mert tudja értékelni azt, ami Szép. A „tö­kéletes Szépnek” — vagy amit annak hisznek — a lát­ványa egyfajta egyensúlyt teremt a boldogság festett rózsaligetei és a társasutazásokkal megstoppolt szürke- zoknis élet közölt. Mindez nem véletlenül jutott az eszembe. Pálfy szobrai izgalmas, merész utakra ragadják el nézőiket: nem a feltrancsírozott testből készít absztrakt szend­vicset, hogy azf ember végleg ne tudja eldönteni mi az, amit lenyeletnek vele, hanem azt az egyensúlyt igyekszik megbontani, amelyet az elkényeztetett em­ber teremt magának leegyszerűsített és elhasznált fo­galmakból. Ügy játszik az anyaggal, mint színész a testével, a hangjával. Színházi vonzódását egyébként számos „szerépszoborral” is bizonyítja: III. Richárd, Hamlet. Ügy formálja az anyagát, mint a megállíthatatlanul múló idő az embert. Folytonosan változva, változtatva keresi — időben, anyagban, önmagában — az Embert. Azután azt teszi velük, amit a gyerek a játékaival: leihasítja, szétszedi őket, megnézi mi van bennük? Mi van mögöttük? Hogyan képes erre a szobrász, akinek, mielőtt szétbontaná, előbb fel kell építenie, világra kell hoz­nia saját kísérletének alanyait, vagy ha úgy tetszik, játékszereit? Akiijek ahhoz, hogy belső ürességet vagy gazdagságot tudjon szemléltem, fel kell húznia a külső tökéletes épületét? , A csontokat nem is mozdítja el a helyükről. A csont­rendszert — a testet — nagyobb szobrász formálta tökéletesre: a természet, s ezt tiszteletben tartja. Szin­te már „vallásos” tiszteletben, ennek szimbóluma az az oroszlánkoponya, amely a természet tökéletes mű­nagy gyerek. A fájdalom belémhasít, ha hirtelen, hí­vatlanul . betolakodik András arca. Orvos vagyok. Is­mernem illene a fájdalom anatómiáját. De még azt sem tudom, hogy hol fáj. A gyomrom körül kezdődik, és mint az itatóson a tinta, lassan eloszlik. Egyszerre vágyom és tiltakozom. Meddő kérdéseket teszek fel magamnak: miért keverem össze a hivatásomat a sze­relemmel? Miért?! Mert nem lehet szétválasztani. M egreccsent a szék, mint mikor leül rá valaki. Andrea Andrást látta az álom valószínűtlen lebegésében már. A férfi szólalt meg: — Vártál? — Talán. — Látod, még azt sem mered elmondani, hogy vár­tál. Pedig én érzem, tudom. Mitől félsz, tőlem? — Magamtól. — Látod, ez a valódi veszély. S a legrémesebb, hogy folyton döntésekbe hajszolod magad. A férjed vagy én? A hivatásod vagy a gyerek? Túl sokat adsz a kül­sőségekre. Miért nem engeded lazára az idegeidet? Hadd repüljenek az érzelmeid. — Elszédülök. — Szédülni isteni. Én imádok szédülni. — És ha elszédülök? Mi legyen Istvánnal? Dobjam ki a férjem? Mert kegyed őfőméltósága váratlanul és kéretlenül belerobbant az életembe?! — Tőlem hiába kérdezed. Mit gondolsz, István en­gedélyt kérne tőled, ha más nőt választana? — De én nő vagyok. — Végre egy őszinte szó. Látod, ez a legszebb ben­ned. — És ma először ügyelek. Képzeld el, én felelek az egész kórházért. Na, mit szólsz a doktor kisasszony­hoz? — Tudtam. Ezért jöttem. — Te már itt is voltál. Mikor vetkőztem, ugye te néztél be hozzám az ajtón? Te leskelődtél! — Én voltam. — És tetszettem? — Tudd meg, nem is a testedet néztem. A szemed alkotásaként szintén helyet kapott a kiállított szob­rok között. Pálfy annyira nem távolodik el a realitá­soktól, hogy a szobraiban kifejeződő tartalmi abszt­rakciót mindenütt az emberi test adott és megváltoz­tathatatlan keretébe helyezi. Többnyire éppen ez a kettősség adja meg, húzza alá a „szoborban-gondolko- dás” szellemi „betársulásra” serkentő bizarrságát. Ott van például a Sirató. A téma nem új, a meg­valósítás eredeti: Pálfy kettészelte a sirató testét. És ez a furcsa, mézeskalácsosok sütőformáira emlékezte­tő figura grotészk komorsággal hordoz súlyos igazsá­gokat: Mindig magunkat siratjuk. Magunkat gyászol­juk. önmagunkat fogyasztjuk az élettel és a mások halálával is: így fogy el a testünk. így ürül ki az életünk. Az Üres öregségben ez az üresség valóban látható. Ennyi maradt az emberi testből, az indulatok, szen­vedélyek bő áramlásából: beszáradt, kiapadt élet­meder. Eleven koporsó. Halotti üresség. Meditálásra késztető kisplasztikák egész sora. Ez bennük a közös. Formailag alig hasonlítanak egy­másra. A Maneken klasszikus akt, egy lefényképezett női mozdulat. Nem több. Nem is lehet több. A Ké­tes győzelem filozofikus elmélkedésre buzdít. A zsák­mányszerzés kidomborodó gőgje mögött készülődik számunkra a felismerés: végsősorori valamennyien a természet zsákmányai leszünk. A madonnaszobrok vo­nalait követő Anya, belsejébe zárt gyermekével, áhíta- tos tisztasággal magyarázza el a születés reálisan hi­teles körülményeit. Minden szobor formailag a benne hordozott gondo­lathoz simul. Ezt egyébként alkotójuk, Pálfy Gusztáv is megerősíti. — A magam részéről nem azt tartom fontosnak, hogy a stílusomról legyek felismerhető. Mondjuk a nyújtott, vagy zömök figuráimról. Inkább az legyen az ismertető jelem, hogy mindig valami tartal­mat, aktuális, vagy általánosan emberi tartalmat sikerül kifejeznem, a témának leginkább megfelelő módon. A Várakozásnál például csupa feszült ivekkel dolgoztam. A III. Richárdnál elmentem egészen a me­seszerűségig, a Kényes egyensúlynál pedig abból in­dultam ki, hogy az egyensúly bizonytalan valami a mi korunkban. Mindjárt elmagyarázza, mire gondol. A fáraók idejét például egy gúla tökéletesen kifejezte. Ha ezt a piramist megfordítjuk, és a csúcsára állítjuk, az egyensúly akkor is létrejön, de „elég, ha a kisujjam- mal meglököm, máris eldőlhet!” A fiatal szobrász minden ízében érzi ennek a tete­jére fordított egyensúlyozásnak a kényes és bizonyta­lan voltát, amelynek előidézői sajnálatos módon jár­nak együtt a korral, amelyben élünk. Egyre több és tökéletesebb bomba várja, hogy kipróbálják a töme- irtásra való alkalmasságát, s hogy ez mennyire nem vicc, arra egy kézenfekvő példa a vietnami háború. „Elég a kisujjammal meglökni, hogy felboruljon az egyensúly...” Most min dolgozik? Válasz helyett a falra mutat: az orgoványi művelődési ház falát díszíti majd az a fémplasztika, amelyet első pillantásra absztrakt kom­pozíciónak véltem. A rácsokat átszakító ököl azonban nagyon is reális és találó szimbóluma az ügynek, ame­lyet szolgál. Itt viszont nyugodtan beszélhetnénk töké­letes egyensúlyáról központi cél és alkotói szándék, forma és tartalom között. Pálfy Gusztáv tehetséges, sokoldalú művész. És ezt úgy gondolom, hamarosan a fővárosi közönség is fel­fedezi. Vadas Zsuzsa tetszett a legjobban. Azt hitted egyedül vagy, s tekin­teted melegen csillogott, mert nem fegyelmezted kés­hideggé. — Bántasz. — Ha akarod, elmegyek. Néha olyan vagy hozzám, mint egy idegen. — Ne, ne, ne menj még. A telefon beleremegett az álomba. Andrea felugrott. Felkapta a hallgatót. Álomittasan, reflexszerű han­gon szólt bele: — Halló, ki az? — S majdnem azt mondta: „And­rás, te vagy?” — Zsófia nővér beszél. A 12-esben nagyon rosszul van a négyeske. — Azonnal jövök. Hogy hívják a beteget? — Zipper József. 4 C ölrohant az emeletre. Csak most sikerüljön! ■ Gyorsan végiggondolta a délutáni kezelést. Kapott oxigénsátrat, fölsorolta a gyógyszereket, súlyos égés. Agyában konok mondat kalapált. Nem lehet baj, nem lehet baj! Éjjel fél kettőkor beadta az első adrenalint. — Doktornő kérem, ne hívjuk fel a főorvos urat? — kérdezte jóindulattal a tapasztalt Zsófia nővér. Ez hirtelen kimozdította Andreát magára kényszerített nyugalmából. — Mit gondol nővérke, én miért vagyok itt? Hol a beteg délutáni gyógyszerlistája? Inkább ezzel törődne, minthogy tanácsokat ad.'— Érezte, hogy igazságtalan. , De a helyzet nem volt alkalmas az ilyen konfliktusok tisztázására. A beteg szíve egyre gyengült. Lassú, szabálytalan pulzus, már alig tapintható. Kiadta az utasításokat. És figyelte a beavatkozás hatását. — Doktornő, doktornő, tessék jönni gyorsan! A Va- szilev, akire a kénsav ömlött, tetszik tudni, a nyol­casban, hörög, már többször kollabált. Hát most szedd össze magad. Kapossy doktornő. Is­tenem, András meg Tstván! Ketten is vagytok. Most meg egy sincs. Átfutott az agyán, hogy telefonál a fő­orvosnak. De nemi Azért sem! Érezte, hogy ez a tűz­ÁLLATMESÉK A RÓKA ÉS A HOLLÓ A holló a fa ágán ült, s szájában egy darab Hóvirág sajtot tartott. A róka a fa tövében kuporgott, és mé­zes-mázason. hízelkedett: — Mindenki azt meséli, Hollócska, hogy neked van a legszebb hangod az erdőben. Igazán énekelhetnél valamit... A holló nem sokáig kérette magát, énekelni kez­dett. Amint a száját kinyitotta, a sajt lepottyant a földre, a róka felkapta és kuncogva elszaladt vele. A holló észre sem vette, önfeledten énekelt tovább. Éppen arra sétált a sükedfajd, aki azzal a nehéz, szinte megoldhatatlannak látszó feladattal volt meg­bízva, hogy a Vadonvízió soron következő táncdal­fesztiváljára 125 énekest teremtsen elő. Megpillantotta az önfeledten danászó hollót, nem teketóriázott, le­szerződtette. Bár a hollónak a fesztiválon csak a 125. helyezést sikerült megszereznie, ez is elegendő volt ahhoz, hogy rendszeresen helyet kapjon az Erdei Ren­dező Iroda egyik hakni-brigádjában, s azontúl már ementáli sajtra is futotta neki. Tanulság: érdemes kitátani a szánkat! A KÉT KECSKE Két kecske, ellenkező irányból jövet, egyszerre akart átkelni a szakadékon, amelyet csupán egy vékony deszkapalló ívelt át. A palló közepén találkoztak, tet­tetett nyájassággal összeölelkeztek, egymás egészsége felöl tudakozódtak. Majd az öregebbik kecske meg­kérdezte: — Hová igyekszik, tisztelt ifjú barátom? — Ezer fej káposzta van rám bízva; sok a munka, nagy a felelősség, épp ezért megkérem, engedjen to­vábbhaladni ... — Hohó, barátocskám — így a vén kecske —, én viszont főnyalogató vagyok a Sóhivatalban, az én munkám még fontosabb, így hát ön engedjen utat ne­kem! Az ifjabbik nem volt hajlandó engedni, dühös szit- kozódásba kezdett, már-már felöklelte idősebb társát. — Ejnye, fiatal barátom, nem így kell ezt elintézni! Üljünk le, beszéljük meg a problémát, s bizonyára találunk majd valami megoldást! — tanácsolta a ta­pasztalt öreg állat. Ügy is tettek, hozattak két széket maguknak, leül­tek egymással szemközt a palló közepén, s hosszas diskurzusba kezdtek arról, hogy melyiküknek is sie- tősebb az útja. s melyiküknek illenék kitérnie. Végül mindketten elálmosodtak. elszunnyadtak, s egy óvat­lan pillanatban székestől együtt beleestek a szaka­dékba. Tanulság: hosszú értekezletek alatt nem árt csa­varral a padlóhoz rögzíteni a székeket!... Radványi Barna keresztség, ezen át kell esni, s vagy győztesen, vagy... ezt nem is akarta végiggondolni. A két kórterem kö­zött ingázott. Vénás injekciókat adott, vérátömlesztést csinált, oxigénpalackot szereltetett fel és le. Reggel hétkor félájultan a kimerültségtől, egyszerűen sírva- fakadt. Ezt utálom, gondolta. Ezt a nyamvadt női bőgőrohamot. Zsófia nővér átölelte a vállát. — Doktornő édes, ne tessék kétségbeesni! Mind a ketten kinyitották a szemüket. Sőt, Vaszilev meg is szólalt Jobban érzi magát. Andrea halványan elmosolyodotti csak a szája sar­ka rezdült — Ugye. Zsófia nem haragszik rám? — Ugyan, doktornő, megértettem én magát. Az első ügyelete... Lebotorkált a szobájába. Megmosakodott és meg­írta a jelentést. „Az éjszaka Vaszilev György és Zip­per József több esetben kritikus állapotba került (ájulás, légzés- és szívzavar)... A hosszantartó kollap­szus alatt az alkalmazott gyógyszerek ... reggelre mindketten jobban lettek ... a további kezelésre vo­natkozóan ...” — Tessék főorvos úr, az éjszakai jelentés. — Zsófia nővértől hallottam már. hogy nagy éjsza­ka volt. Szépen dolgozott, doktornő! — Köszönöm. — Nem akar lepihenni? — Nem, főorvos úr. Ügysém tudnék aludni. A telefon megcsörrent. — Én vagyok. Tessék? Értem. A tizenkettesben — letette a hallgatót és Andreához fordult. — Zipper József a tizenkettesben exitált. Ne essék kétségbe, doktornő. Kórházban előfordul a halál is. A ndrea elsápadt. Hirtelen olyan ólomsúlyú fá­radtság zuhant rá, hogy észre sem vette, ami­kor lerogyott a főorvos foteljába. Apró. fehér keze görcsösen ökölbeszorult. Így megcsalni. ígv elárulni!' — gondolta magában. Ovűlölöm. gyűlölöm Zipper .Jó­zsefet. Gyűlölöm, gyűlölöm — és a fehér arcra ka­nyargó patakokat írtak a könnyek-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents