Petőfi Népe, 1971. július (26. évfolyam, 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
T5Pren8®sorok a Tavaszi tár,atró1 Aprófakancsóban — Remek üzletem van a maga számára — súgta titokzatosan Hagymási, aki hetenként átlag két biztos üzleti tippel szokott jelentkezni. — Mi lenne az? — kérdeztem mérsékelt lelkesedéssel. — Faüzletet csinálunk. Vevő lesz annyi, mint veréb a fán. Csupán irodahelyiségre van szükség, ahol a rendeléseket és a pénzt felvesszük. —- De hol veszünk árut? Hagymási Rezső fölényesen legyintett: — Nézze, a faüzlet olyan, hogy az eladó sose szállít annyit, mint amennyinek az árát felvette. A tűzifából hiányozhat 15 százalék, természetes apadás és út- közi hiány címén, ab erdő számítva... — Ab Bakony? — Vagy ab Monostor. Elvégre szállíthatunk mi a monostori zölderdőből is... A lényeg az, hogy a rendelt mennyiségből mindenekelőtt leszállítjuk az apadást. Aki egy mázsát vásárol, az kap 15 kiló súly- hiányt, aki két mázsát vesz, annak 30 kiló hiányt küldünk és így tovább... Ez úgy történik majd, hogy a súlyhiányról átvételi nyugtát állítunk ki és azt a vevő aláírja... — Akkor jó — vetettem közbe. — Már attól tartottam, hogy a hiányt triciklin kell küldenünk és akkor költségünk lesz rá... De mi lesz azután ? — Azután leszállítjuk a fa víztartalmát — felelte Hagymási. — A friss vágású fának 35—40 százaléka a nedvességtartalma ... Vegyük a jobbik esetet, azaz a nekünk jobbik esetet, amikor is elküldünk a vevőnek minden mázsából 40 kiló vizet... — És elgondolja, hogy ez elég meleget ad majd? A nedvességnek tudtommal alacsony a kalóriája... — Már megint milyen butaságokat beszél! — formest rám Hagymási. — A fontos az, hogy 15 kiló meg 40 kiló, ez már összesen 55 kiló fa.-—Fa? — kérdeztem, nem is titkolt kétkedéssel. — Igenis: fa. Bükkfa vagy akácfa, ki milyet rendelt — Most az a kérdés még, hogy hasábfát, vagy aprított fát szállítunk? A nagy üzletember rám bámult: — Miért fontos ez? — Mert a hasábfát hordóban kéne küldeni, az aprófát pedig kancsóban. Az alágyújtóst pohárban ... — Ez csak részletkérdés. A lényeg az, hogy már csak 45 kilogramm fával tartozunk. — És azt szállítjuk le? — aggályoskodtam. — Várjon! Nagyon jól tudjuk, hogy házhoz szállítás közben is elhullik valami, meg aztán a kocsikísérők se tesznek hozzá... Ez is kitehet 15 százalékot ... Ha ezt is számításba vesszük, akkor már csak 30 kiló van hátra... —' És azzal mi lesz? — Semmi — mondta Hagymási. — Azt már nem is kell leszállítani... — Miért? , — Mert 30 százalék haszon megillet bennünket. j Heves Ferenc ember lennél!! Így lesz mama, ne féljen, nem fog csalódni bennem. Ügy megölelgetett, csókolgatott mint még soha. Szippogott, sirdogált közbe az örömtől hogy magam is majd elbőgtem magam. Mégse ez a legszebb napom nekem, pedig akkor láttam meg először mi is lakik az én mindig szomorú anyám leikébe, hogy mennyire tud szeretni hogy milyen éhes a szeretetre, amiből apám melett talán semmit se kanott Még fiatal korában se. Nemis értettem, miért ragaszkodik olyan alakhoz. Mondtam is neki azon az estén, miért nem zavarta el már régen ezt a szemétalakot? Aki akkor is ott feküdt az ágyon totálrészegen, ruhástól persze; tá- tott szájai véresre vert pofával hortyogott. Ó kisfiam nem érted te még ezt, mondta anyám, nem tudod te még mi az élet!! Odamentem apámhoz egész közelről néztem sokáig. Álati cefrebüz dőlt belőlle. hogy hány- hatnékom volt a szagától is. Megtudnám ölni mondtam! Anyám betapasztotta reszkető kezével a számat: Istenem, kisfiam, ne mondj ijjetü! Nem szabad ijjet mondani akkor se, ha igaz!! Mégis az apád! Szembefordultam anyámmal. Nekem ez az állat nem lehet az apám. Anyám átölelt. Jaj, de boldog nap ez nekem, én istenem, de boldog is vagyok, hogy a fiam más ember lessz! Csakhogy észt megérhettem!! Ö csémet húgomat előb ágyba dugta anyám, már aluddtak ők is, mi meg sokáig beszélgettünnk a konyhában a csikótüzhelyhez húzódva, hogy hogyis lesz az életünk egy hónap múlva, amikor végetér nekem az iskola és mehetek dolgozni. Segíthetek anyámnak. Anyám még szívóskodott, hogy ha túlkoros leszek is, a nyolcadikat végig kel járnom, mert a bizonyítványra mindenhol szükség lessz, másként néznek az emberre, ha valami iskolája van. De én leintettem. Ezt a témát befejesztük anyám, dolgozni fogok. Nem akarom hogy maga idő előtt elpusztuljon. Tulajdonképpen szép este volt az is, a legelső amikor anyámmal úgy el beszélgettünk, amikor már ő is úgy nézett rám, mint akire nemsokára számíthat a család. Az én legboldogabb napom mégis az a november tizennegyedike volt. Bajnok hazakísért, mert abba egyeztünk meg, hogy táncolni megyünk valahová, fel kellett hát vennem az egyetlen rendes ruhámat. No meg zsebpénzt kelett kérnem anyámtól Az ötvenes minden szombaton visszajárt nekem az ezerhatból, ezen egyszer se volt köztünk vita. A földszinten laktunk szembe a ház bejáratával, mindjárt feltűnt nekem miért van nyitva a szoba ablaka. Szép napsütéses idő volt azért mégiscsak november. pláne, hogy az enyhe idő miatt még nemis fütöttünk, mert spórolnunk kelett mindennel, amivel csak lehetett, a tüzelőve] is. A konyhai tűzhely beAzzal a szándékkal látogattam el a Kecskeméti Katona József Múzeumban, hogy egy kellemes órát töltök a Tavaszi tárlat képei között. Ügy tudtam, hogy a Magyar Képzőművészeti Szövetség Közép-magyarországi Területi Szervezetének Szolnok városában nagy sikerrel megrendezett gyűjteményes kiállításának anyagát vehetem szemügyre, azaz az alföldi festőművészek legfrissebb alkotásaiban gyönyörködhetem majd. Rossz szokásomhoz híven legelőször is az ízlésesen elkészített katalógust ‘ vettem kézbe. Átlapozva a sok képet közlő kiadványt, meggyőződhettem a tárlat sokrétűségéről. Külön és kedves meglepetést kínáltak a Franciaországból, Montreuil-ből küldött vásznak, és a tematikai sokszínűség mellett a változató^ képző- művészeti anyag; festmények, grafikák, szobrok. Körüljárva a kiállítási termeket azonban csakhamar furcsa hiány érzés vett rajtam erőt. A katalógusban közölt alkotások szürke fotóin felsejtődő furcsa és megkapó vonalakat, formákat szerettem volna a falakra akasztott képeken életre kelő színekben is viszontlátni. De hiába. Egyik is, másik is hiányzott. Es csakhamar rádöbbentem, hogy az ismertető a Szolnokon kiállított művek jegyzéke — és nem az ittenieké. Azaz a Tavaszi tárlat eredeti anyagának ugyancsak kis hányadát nézhetik végig a Bács megyeiek. Nosza, lássuk csak, mondtam magamban, nézzük, mennyivel nagyobb a Tisza-parti város kiállítási terme a kecskemétinél? Bár egyáltalán nem ízléses és szép dolog a művészetet holmi rideg számokkal méricskélni, mégis hozzáláttam az azonosítások elvégzéséhez. A katalógus által felsorolt ötven festményből langyosította a szobát is, a benti kis vaskályhába csak a leghidegeb időbe szoktunk begyújtani. Nyitom a konyhaajtót, Bajnokot magam elé engedem. Anyám egyedül volt a konyhában, olyan rettenetesen össze- roskadtan ült az asztalnál, hogy megijedtem. Meg is kérdeztem — Talán roszul van anyám? Nem. Én nem — az apád. Ö — Mi van vele? Anyám különösen nézett rám. Akkor nem láttam én a kisírt szemét, volt neki sírnivalója minden nap, fel se tűnt Sokáig némán nézett, aztán csak fejével intett a szoba felé. Benyitottam az ajtón és akkor megláttam apámat. /■^tt feküdt az ágyon, persze szokása szerint me- gint ruhástól, cipőstől, de nem oldalt fordulva mint máskor, hanem hanyatt. És egyenesen kinyújtózva ahogy sosem tette, és keze összekulcsolva a hasán. Valahogy különös volt apám is, de anyi különösset láttam én már az életbe, hogy ez se tűnt fel. erre se figyeltem oda jobban. Az agyamban akkor is rögtön éreztem a szívem gyorsabb verését, mert az utóbbi időben egyre nehezebben tűrtem el apám viselkedését. És ászt is elhatároztam már a napokban, csakugyan beváltom a szavamat, amivel az iskola befejezése után többször is próbáltam verekedő apámat ész- heztéríteni, ha verte anyámat. Rászóltam — ne bántsa mert én is magának megyek! Dehát még engem is könnyen félresepert a nagy kezével. És igasság szerint mindig féltem tőlle, mert olyan volt valóba, akár egy bika. Megint beszivott a disznó! — gondoltam akkor. Hogy sose lessz már ennek vége!!! Anyám erre még furcsábban nézett, majd így szólt: most már vége van kisfiam. Nem értettem. Hogyhogy? Meghalt az apád! Meghalt? Igen. Tizenkettő után. mindjárt a déli harangszó után. Már volt itt Fröhlich doktor úr, kiállította a pappírokat és értesítette a hullaszállítókat. Furcsa érzés öntött el. Felnevettem. Én ezt nem is hiszem! Ez nem is lehet igaz! Jaj kisfiam, csak nem nevetsz apád halála napján! Mondta anyám. Az apád volt, ha kegyetlen volt is. De én csak egyre nevettem és berohantam a szobába és egész közelről belebámultam apám arcába. Most is dőlt belőle a cefrebűz de émelyítő dögszaggal keverve, majd elájultam tőlle. Az arcát még sose láttam ilyennek. De annyiszor láttam halottat a moziban meg a tévébe, hogy rögtön tudtam, igazat szólt anyám. Azért érintettem a homlokát a kezemmel. Fögtön elkaptam, valósággal sütött a kihűlt test. És akkor teljes erővel kitört belőlem a nevetés, és tánclépésekkel mentem visza a konyhába ahol anyám rémült tekintete fogadott. Jaj kisfiam csak meg ne háborodj!! Én? Hoav én. anyám?! Égy szemét álatért? Tudja meg. hogy boldn-r vagyok életemben először! Hogy ez az én életem legboldogabb a Katona József Múzeumban tizenhetet állítottak ki, a tizennyolc grafikai mű tízre fogyatkozott, a huszonegy szobor helyett mindössze hét kapott helyet a termekben és a montreuili francia festők harmincöt érdekes képe közül csupán tizenhárom vászon szorongott a három kiállítási helyiség egyikében. Százhuszonnégy mű Szolnokon — Kecskeméten negyvenhat. Ez lett a mérleg végeredménye. A sok alkotót bemutatni kívánó tárlatoKnak van egy mennyiségi hányadosuk. Ha nem az átlagostól mesz- sze elütő és kiemelkedő művekből gyűjtötték össze a közszemlére bocsájtott anyagot, akkor az egy-egy képzőművész egy-egy alkotásából kialakuló összkép bizony szegényesnek hat a résztvevők kis száma esetében. Kecskeméten sem alakult másként a helyzet és sajnos ezen a rendezők legjobb szándéka sem tudott változtatni. Hiába helyezték el a Tavaszi tárlat valamennyi Bács-Kiskun megyei alkotójának művét a termekben. Mindössze heten vannak — s a grafikákat kivéve egy-egy kép tudósít munkásságukról. Egy külön termet elfoglalnak a franciák és a maradék kettőben — némi kiegészítéssel — bizony szegényes összhatást keltve szomorkodik megyénk „képzőművészeti tükre”. Három terem — mindössze ennyi áll a kecskeméti képzőművészeti kiállítások rendelkezésére. Hogy mi lett volna jobb, elhagyni inkább a montreuili festőket az alföldiek kedvéért, vagy sem — erre magam sem tudnék válaszolni. Kiállítási élményemet csupán egyetlen kérdőmondatban tudnám megfogalmazni: Mikor kap már Bács-Kiskun megye székhelye egy, a rangjához illő kiállítási termet?,.. Pavlovics Miklós Rónay György: Beszélgetés a téren Igazad van: még kint vannak a hinták. Fölülhetsz, hajthatod magad. Később, igen, ha majd a lomb lehullt, s még mielőtt lehull a hó, eljönnek, leszerelik és aludni viszik őket. Ügy van: majd egyszer engem is. Amikor mind lehullt a lomb. Amikor leesik a hó. Tavasszal a hintákat visszahozzák. Persze, te azért kijöhetsz a térre. Hintázni? Nagy kislánynak nem való már! Hogy mondod? Jó. Legföljebb néha, este, mikor nem látja senki. Nem. En se már. napja!!! Soha máskor nem láttam, de akkor keresztet vetett magára anyám és ászt mondta: Én megértelek fiam, mégse illik így viselkedned apád halála napján. Dehogynem anyám, mondtam én. Hiszen az ő halála napja a mi életünk kezdete!! Határtalan nevetésemre átjöttek a szomszédok,a öcsémmel, húgommal, de engem ez se zavart. Fütyörészve készülődtem, öltözködtem a legszebb ingemet, nyakkendőmet, ruhámat, cipőmet vettem fel mert azon az estén ünnepelni akartam. Bajnok is segített anyámnak, így aztán lecsillapítottak annyira, hogy a testvéreimet a szomszédék visszavitték magukkal. Én meg leültem anyám mellé vele együtt vártam, míg a hullaszállítók megérkeztek, és egy mókásan hosszú, keskeny fekete ládába belegyömöszölték apámat és elvitték. Utána kiléptünk az utcára, nagyot nyújtóztam, magasra felugrottam, nagyot rikkantottam és úgy nevettem, hogy majd belehaltam. Mondtam asztán Bajnoknak, hogy életem legboldogabb napját méltóan meg kell ünnepelnünk. Beültünk egy csehóba és életembe először inni kezdtem. Boldog voltam, álatian jól éreztem magam. Néha hangosan felnevettem, hogy a szomszéd asztaloknál felfigyeltek. Az ital persze gyorsan kikészített. És amikor megint felnyerítettem, nagy örömömben és egy sosem látott krapek belémkötött, mit röhögök én, mint egy fakutya, hát úgy behúztam neki, hogy rögtön az asztal alá zuhant. És behúztam a másodiknak, a harmadiknak is. És ha Bajnok le nem fog, a fél kricsmit kirámoltam volna. Mert attól is megrészegedtem, hogy először tapasztalhattam, már nem vagyok gyerek, hogy vége a gyerekkornak, elkezdődött végre az én boldog életem is!! Mire Bajnok összecsomagolt, a hőbörgő krapekok odahoztak két zsarut, akik bekísértek. A zsaruk erőssen markolták a két karomat, pedig nem akartam én olajra lépni, de nem szóltam nekik. Élveztem az őszi éjszakát, a jószagú levegőt, az utca nyüzsgését, meg mindent, és egvre csak nevetgéltem. Bajnok ott jött mögöttünk hűségesen, biztosan, hogy kihúzzon a pácból. Tőle kérdezte meg az egyik zsaru — tán dilis a haverod? Dehogyis törzs- őrmester elvtárs, csak tuddja, öcsinek ma van a legboldogabb napja! Hogyhogy, mi történt? Meghalt az apja! A zsaru káromkodott — hülyének nézel? Ugratsz fiam? Akkor okosabb, ha halgatsz! A tárgyaláson tudtam meg, hogy annak az első krapeknak eltörtem az álkancsát.. pedig hol volt az én ütésem Angyal horog- iáitól! Másfél hónapig feküdt kórházba. A jná síknak három fogát vertem ki. Nekem is eltört az egyik ujj- ppre-’em, de észt csak később vettem észre. E zért ítélt engem a fiatalkorúak bírósága lavító nevelésre. Ezért kell itt élnem tizennyolc éves koromig, míg nagykorú férfi nem leszek!]
