Petőfi Népe, 1971. június (26. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-27 / 150. szám
V idáék szobájában a vendég Jé érzéssel szemlélte a rendet. — A lányom műve — szólt a házigazda. ' — Hét Icuka? — Táncpróbán van. — Táncra termett lány — mondta Takács. — Amiből él, arra termett! — igazította ki Vida. — Legyen csak dolgos! — A kettő, nem ellenkezik! — Nem hát, ha erőltetik az egyezésre! — Te talán nem táncoltál? — kérdezte a vendég. — Ha mód volt, egyfolytában két napig is!-»• Na. látod? Őnekik még több jutott Én is most szeretnék fiatal lenni! — Manapság megöregszik az ember. Ez a sorsunk! Gondolom, fontos dolog lehet amiért énrám is áldozol az idődből! — Megbízatás — mondta mosolyogva Takács. Vida felkapta a fejét — Miféle? — Ugye, ismered a törvényt? *- Azt hiszem. Ne ölj, ne lopj!.'.: — Az évszakok idejét is tudod? — Négyet — mondta Vida. — Akkor jó! Bizonyosan megfigyelted már, hogy tavasszal kivirulnak az ágak, költ a madár, legény a lányhoz szegődik. Így parancsolja a természet. Neked is van egy lányod, Bálint Éppen elnéztem egyik nap és arra gondoltam: szívesen jönnék vőnek. ebbe a házba! — Hát az unokáidat hová tennéd? — kérdezte Vida. t— Lásd, ez a baj! öreg fa tavasszal sem éled! De az, akit én ajánlok, virágjában levő legényember. Az állatgondozóknál dolgozik. Szorgalmas, csendes, nincs vele semmi bajunk. Most úgy érzi, hogy Icuka, meg «, egymáshoz valók. Engem azért küldött hogy elkérjem. — Szóval ezért jöttél — kérdezte Vida. Takács eleresztette a kérdést — Olyan ember, akár fiamnak is fogadnám. A munkában: mint a vas. Más emberhez: akár a kalács. — Es az apja, anyja? Nem tartanak elég jónak? — Nincs neki. Árva, mint a régi jegenye. — Ügy! — sóhajtott Vida és elakadt. A csendességben behallatszott a szél futása. — A lányom még nem is eladó — mondta csendesen Vida. — Akkor minek engeded ki a világba? Ha meglátják, belészeretnek, mert olyan! — Ha meg abba a sorba kerül, majd én választok! _ Nem először küszködünk mi egymással! Téged m indig a félelem kötött, ha valami másként alakult mint ahogyan megszoktad! A mi időnkben még az volt a rend, hogy a szülők választottak. Ezek a fiatalok okosabbak, mert ők fognak egymással élni! Lásd az én példámat: nem szóltam én se fiamnak, se lányomnak a dolgába! — Na és? — kapta fel a hangját a házigazda. Csendesség szakadt közéjük, méregették egymást. Együtt nőttek fel, most úgy érezték, mintha a másiknak új arca támadt volna. Odakint párával telt a levegő, eső ígérkezettt. Váratlanul kiabálás verte fel az utcát Takács a nevét hallotta. Vida kinyitotta az ablakot Kerékpáros ember rohant lihegve, amikor megállt előttük, alig tudott megszólalni. — Egy vontató belerohant az istállóba, össze is döntötte! —Menj, mindenki menjen oda! — ordított hirtelen Takács. — Mi is menjünk! — szorította meg Vida karját — Két bicikli van itthon, hamar kiérünk — mondta Vida... Eleredt az eső. Tapogatózó, ritka cseppek után hirtelen zápor ereszkedett Takács leugrott a kerékpárról. rohant az épülethez. Mégjtönnyebbülten látta, hogy a hírhozó ember tódított A falba ékelődött a vontató, de az épület állt A nyílásokon mentették a jószágot Takács erélyesen intézkedett Vida egy fa alá húzódott idegesen rágta a szája sz Hét. Hirtelen meglátta a lányát Futott a falu felől. Elébe akart állni, aztán meggondolta. Inkább úgy fordult, hogy Ica ne vegye észre. A lány a tömegbe fura- kodott. — Meghalt valaki? — kérdezte a félelemtől remegve. — Itt senki — mondta egy ember. — De tavaly öregapám! Ica fellélegzett. Bátrabban nyomult előre, s meglátta Bokrost Intett is, de a fiú nem vette észre. Ica tovább ment, neki- támasákodott a falnak. Egy idő múlva Bokros odajött hozzá. — Hát te? — kérdezte. — Itt vagyok! — mondta büszkén a lány. — Meghallottam a bajt Egy ember felverte a falut Azt mondta: minden romokban. — Szerencsére nincs. A jószágnak sem esett baja, Nem félsz, hogy meglátnak velem? — Semmi rosszat nem csináltam — mondta a lány. — Megkértem Takács bátyámat: menien el hozzátok. — Csak nem? — kérdezte örömmel a lány. — Vajon édesapád mit mondott neki? — Nem tudom. — Majd én megkérdezem! Valaki Bokrosért kiabált. — Megyek! — szólt vissza de meg nem mozdult. Nézte Icát Esőcseppek gurultak 8 xw ,y arcán> 3átékos, puha gyöngyök. Még egyszer szóltak erte: — Mennem kelL — mondta és gyorsan elszaladt. Ica is elindult visszafelé, s akkor váratlanul meglátta az apjat. Megállt, mintha lecövekelték volna. — Már lépni is elfelejtettél? — kérdezte Vida. — Szép tánc az ilyen! — Nem tudtam, hogy jár utánam! — Takácsot kísértem ki. — Nálunk volt? — Igen. Na, menjünk! Máskülönben is: jogom van hozzá, hogy megnézzem, hová jársz! Ha nem a két szememmel látom, el sem hiszem, hogy legény után szaladgálsz! Ezt a szégyent elengedtem volna1 — Mit szégyell? Bűnbe estem? Halálán is érhettem volna! , — Vagy úgy! — nyújtotta a szót Vida. amikor a lánya hangjából sütő szenvedélyt meghallotta. — Konok vagy. De így, mint a kutya, hogy végigszaladod a falut! Akinek szándéka van veled, miért nem jön el hozzánk? Miért nem néz a szemembe? — Nekem azt mondta: Takács bácsit megkérte... — Na és? Gróf ez az ember, hogy követeket küld? Mentek egymás mellett, de többet nem beszélgettek A lányban fények és borulások váltakoztak, mint tavasszal a mezőkben. Simon Emil: Puha gyöngyök Janusz Oseka: Pokoli feltételek Éjfél volt, amikor az ördög meglátogatott. Már régóta számítottam rá, és készültem is, hogy egyszer eljön megkísértetni. Közismert becsületességem miatt ugyanis vajmi kevés reményem lehetett, hogy a pokolba kerüljek. „Meg fog kísérteni...” — gondoltam, miközben vendégem leült az egyik fotelbe, kényelmesen elhelyezkedett, lópatás lábát keresztbe rakta, és közömbös arccal nézett rám. A szobában csend volt, amit én törtem meg végülis kérdésemmel: — Arra akarsz rászedni, hogy valami helytelen dolgot cselekedjem? — Ha akarsz teszel, ha nem akarsz, nem teszel — felelte érdektelenül és patáit kezdte reszelni. „Ördögi tervei lehetnek velem...” — gondoltam. Vendégem azonban nem is törődött velem. — Talán lopnom kellene valamit? — szólaltam meg ismét. — A te dolgod ... — felelte röviden. — Vagy azt akarod, hogy alkoholista legyek? — Nekem teljesen mindegy! — szólt — Nekem mindenesetre, nem sok kedvem van, hogy itt töltsem veled az időt, és elveidtől eltérítselek.,! — Már értem. .■. szóval azt akarod mondani, hogy az élvezeteket hajszoljam? Félhomály, érzelmes muzsika, vágyak... meg ilyesmi? — Vágyak...! — megvonta a vállát. — Unalmas dolgok! — Hogyhogy unalmas? — csodálkoztam. — Meg vagyok róla győződve, hogy nem is olyan rossz dolog! — Pillanat! — szólt rám erélyesen. — Ki kit akar itt kisértésbe hozni? — Természetesen, te engem! — feleltem ingerülten. — Azon mesterkedsz, hogy engem a bűn fertőjébe rángass! Az ördög mozdulatlan maradt. — Bűnözöl, vagy nem bűnözöl, nekem mindegy! — Az ördögbe is! — kiáltottam fel. — Mi történt, hogy neked minden mindegy? — Megváltoztak a prémiumfeltételek ... Korábban minden lélek után fizettek... Most fixem van — mondta és nagyot sóhajtott. — Ez a hír megzavar. Éreztem, hogy a bűnbeesés utolsó lehetőségét is elszalasztottam. — Írd alá az úti rendelvényemet.. Egy nyomtatványt tett elém az asztalra, amelyen ,,a megkísértett aláírása” helyén aláírtam neki, ő az elegánsan rövidre szabott frakkjának a zsebébe csúsz tatta és elköszönt. — Hát addig is .. 1 A várható sátáni kacaj helyett fáradt nevetéssel t "' vozott. Azon a helyen pedig, ahol ült, se kén, se sz'i rok szaga nem maradt... Fordította: Antalfy István NÁD ÁSS JÓZSEF: Találkozások Lukács Györggyel Nem érzem magam illetékesnek, hogy kísérletet tegyek Lukács György gazdag életének, nagyszerű művének akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyiség, olyannyira egyedülálló jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fogalmazás, felszínes, szokványos szó. Már kora ifjúságomban, az első világháború előtt, ismertem és tiszteltem Lukács György nevét, tudtam róla, hogy haladó, baloldali gondolkozó, azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De szemtől-szembe egy történelmi napon találkoztam vele először, akkor hallottam először beszélni. 1919 március 21-én elméleti vitaestet hirdettek a régi képviselöházban, a Sándor utcában. Lukács György volt az előadó. Nem akarom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony, már nem emlékszem rá, hogy mi volt előadásának a tárgya, de akkoriban ez sem nekem, sem a többieknek, a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak, nem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a változásért kiálló filozófus, biztos, hogy a forrongó, forradalomba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért, leszerelt katonák, a társadalmat átalakítani, akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást De alig mondott Lukács György néhány mondatot, hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaruhát viselő férfi, a hetek óta illegalitásban rejtőző kommunista vezetőség tagja, Szamuely Tibor. És a terembe harsogta: — Győzött a forradalom, kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot ! Lehetetlen szavakkal visszaadnom akkori érzéseinket, valamennyiünk izgalmát! És oly természetesen vettük, hogy Lukács, a tudós, velünk együtt indult kifelé, beolvadva a tömegbe, amely az Internacioná- lét énekelve, leszedte a termet díszítő zászlókat és a lobogókat magasra emelve tódult az utcára. Lukács György következő előadása ugyancsak emlékezetes számomra, márcsak azért is, mert az én kérésemre tartotta meg. ötvenkét esztendeje, 1919 júniusában a budapesti vörösőröknek művészi előadást rendeztem a Nemzeti Színházban és Gábor Andor biztatására Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson bevezetőt. Az ezerféle elméleti feladattal és gyakorlati teendővel terhelt köz- oktatásügyi népbiztos vállalta, hogy egy olyan közönségnek, amelynek nagyobbik része először volt színházban, a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók, Lukács György már akkor, 1919 júniusában világosan felismerte, hogy milyen szoros, fontos kapcsolat van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek felemelkedése között és mindenütt, ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt. Aztán jött a bukás, jöttek az emigráció keserves, gyötrelmes évei, ültem az emigráns tömegéIkeztető helyek gyalulatlan asztalai mellett, kozmás, undorító szagok, selejtes ételmaradékok, elmosatlan edények bűzének felhői alatt Balázs Béla, Kassák Lajos, Lukács György és más annyi érdemes forradalmár társaságában. És voltak vitáink is, nagyrészt tisztelettel magamban dohogtam csak művelődéspolitikai ellen- véleményemet, de volt úgy, hogy — később talán éppen Kassák Lajos megítélésében — le is írtam egyet és mást, ami nem volt azonos Lukács György állás- foglalásával. De az mutatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztaságát, hogy amikor később, már 1947-ben, Kassák Lajos hatvanadik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt divat meghajtani a zászlót Kassák Lajos előtt Hű tudott, akart maradni eszméihez, mindenkori igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szolgálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, mindig abban a hitben, hogy így szolgálja az ember magasodását. És ha észrevette, hogy tévedéseit a számára legfontosabb ellen akarják felhasználni, felemelte tiltakozó szavát. Utoljára két év előtt találkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója alkalmából hívtak össze bennünket, átvenni a kitüntetéseket. Az előttem levő sorban ült. kivel is beszélgetett? Hevesi Gyulával? Nem. Kőhalmi Bélával, aki azóta szintén már elment Félig tréfásan, félig komolyan méltatlankodott — Délelőtt ki tüntetésé tvél el, délután kettőkor ünnepi ülés. öt órakor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit mzelnek. ne! em dolgom van, munkám, mondom, v>]goznom kell. . egyszerűen nem engednek a munkámhoz ... Irigykedve, csodálattal hallgattam, néztem törékeny, ’e tulaidonképDen nem törődött alakját. Nyolcvannégy éves volt akkor és haragudott, ha egy napra, két órára elszakították a munkájától. v
