Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
¥■ 'r< W em tudom, mennyit vá* * sárolnak meg belőle idehaza, azt sem, hogy mennyit exportálnak belőle. Annyit azonban érzek, hogy a halasi csipke sorsa fölött valamiféle „Csipkerózsika-szendergés” lebeg. Nem álom, mert még éli a maga szerény, minden különösebb reklám nélküli eletet. Még készítik. Éppen még. Reklámot említettem, talán így harsányabb az ellentét iparművészeti remek és aközött a csend között, amely egy-két évenkénti kis „feldobástól” eltekintve, — fennáll. Propagandát is mondhattam volna? Igen. De ... Megfigyeltem évék során, hogy amikor ennek hiányára célzott az ember, még a halasi csipkéhez egész közel állók is szinte amolyan fátumszerű álláspontot hangoztattak. „Propaganda? Minek? A csipke, mondjuk meg őszintén, nem korszerű műfaj ma már. Hogy a halasi csipke sajátos, egyedülálló a maga nemében? Igaz lehet, de éppen mert rendkívül türelmet igénylő munka van benne, tehetség kell a varrásához, szinte — bocsánat az erős kifejezésért — odabéklyózza az iparművészt kis munkaasztalához. Fizikailag is megviseli alkotóját ez a különleges csipke, hiszen roppant babramunka, amellett, hegy művészi érzék nélkül akár hozzá se fogjon senki, olyan finomságokat „kell” érvényesíteni a mintegy 40 féle öltés minta alkalmazásakor... Természetes, hogy drága; tehát csak nagypénzű emberek igénylik. S ha ugyanakkor figyelembe vesszük, hogy a csipke nem korszerű... Majd szép lassan „elvegetálgat” még, aztán... Mást aligha tehetünk: tudomásul kell vennünk az elkerülhetetlent. Egyszer bekövetkezik: „Hol volt, hol nem volt, volt valamikor a halasi csipke.. W em is folytatom ezt a mondhatni érzelmesen, gunyorosan tárgyilagos, de szerintem inkább szenvtelenül megalkuvó lebeszélést. Mert azt lehet kihallani ebből a kétes objektivitásból. Minek is próbáljuk színesebb, vidámabb életre ébreszteni a hátterek terítő. Tervezte az 1920-as években Tarr Antal. A Thorma János Múzeum tulajdona. lasi csipkét, hogy jobban hódítson, mint jelenleg, mikor úgyis ...? Van másfajta tárgyilagosság. Ez ilyesféle: „Nem lehet erőltetni a halasi csipke előállítását. Ha elismerjük, hogy igazi értéke nem abban van, hogy mennyi az éves termelés forintálisan, hanem nép- művészeti erejében, amely készítőjének egyéni kvalitásából kerül a csipkébe, akkor el kell fogadnunk valamit. Azt, hogy hiába a propaganda, amikor többet úgysem lehet belőle előállítani, mint amennyire a mind kevesebb csipkevarró népművész képes. Márpedig ma is mindössze tíz-tizenkettő van ilyen „Csipkerózsika-szendergés” a halasi csipke fölött Mert úgy lesz halasi a csipke s egyben népművészeti remek... Márpedig melyik fiatal csinálná ezt annyi pénzért, mikor ezernyi praktikus foglalkozásból jóval több jön neki. Amellett nem kell „féket rakni” fiatalos energiáira, mint itt, a csipke fölé görnyedve.” í~klyan megható kedvességgel tettek hitvallást a meghitt hangulatú csipkemúzeümban a csipkevarrók, Török Imréné, Pap Amália, Fekete Rózsi- ka — művészetük mellett. Ott.iártamkor hárman öl- tögettek a hallgatag tablók, tárlók körében, amelyek sötét alapjain a Csip keház, az alkotók legnevesebb munkái fogadják a látogatókat, akik száma évente több ezer. „Ez sose lesz tucatáru. Ha háromszor-négyszer eny- nyien csinálnánk, akkor is különleges lenne,” — „Varrott csipke; ebben egyedülálló a világon.” — „Hogy is mondjam? Ismertetni lehet bárkivel, milyen technikával készül, milyen cérnával, öltéssel... De mikor megfigyelik, hogy csináljuk, nem egyszer megjegyzik a vendégek: „Ilyen is létezik?” — „Magunk is csodáljuk, mikor egyre inkább élni kezd a csipke, a nagyhattyús, a nágyhalászos, a pávás meg a magyar táncos.” — „Lehet, jönne több fiatal, hogy kitanulja, bár erre születni is kell, — ha többet fizetnének... De a lényeg a csipkevarrásnál: a szeretet. Pénzért, csak pénzért ezt nem lehet csinálni.” — Ilyeneket mondott a három halkszavú csipkevarró. lehet gondolkodni. Egyfelől a világhírű nép- művészeti remek, a halasi csipke. Ekként nem csupán megyei, de hazai büszkeségünk is. Örülünk, mikor különböző apropókból szárnyára kapja a hír. Rádió, tévé, sajtó hirdette, Valahányszor külföldi magyar kiállítások egyik sztárja volt a mi csipkénk. Ritkaságok sorában őrzik világszerte a gyűjtők a halasi csipkéről kibocsátott bélyegsorozatot. A legnemesebb, hagyományosan egyedi figurák, motívumok domborított bélyegképéről egyaránt eszünkbe jutnak az arab díszítőművészet csodái, a leheletfinom indiai elefántcsont-faragványok, a kínai, japán festészet, grafika ősi hagyományai, már ami a végtelen gyöngédséggel megálmodott motivációkat illeti. Mese, álom, költészet... Szóval, tudunk áradozni szépségéről. Megcsodáljuk az állandó csipkemúzeumban azt a művet, amelynek mását a holland királynő megrendelésére készítették. Megelégedéssel olvashatjuk a vendégkönyvben szovjet párttitkárok, angol képviselő, holland mérnök, olasz polgármester, egyiptomi közéleti személyiség aláírásait. Ugyanakkor valami fájó józansággal, s talán ítéleteink elhamarkodottsága miatti restelkedésünkben is, majd csaknem cinikusan így is beszélünk a halasi csipke jövőjéről: „Ami nem megy. ne erőltessük.” Tény, hogy a piac. az igény — nagy diktátor. Tény. hogy így is drága. Pap Amália most egy 45x70-es, ovális, nagyhattyús térítőn dolgozik; 5 hónapos munka lesz benne. Persze, hogy meg kell fizetni. Az is tény, hogy nagyjából havi 200 órát számítva, átlag 1600 forintot tudnak keresni a csipkevarrók — 8 forint áz órabér, s darabonként bizonyos megadott óraszámot vesznek alapul. — Tény, hogy ha kedvet is kapnának fiatalok a csipkevarrásra, „főfoglalkozásként” aligha vállalnák; mert mi mindent kell adni mindezért, türelmet, tehetséget, beleélést a munka „sejtszerű** aprólékosságán túl. Tény, hogy ha emelnék a különleges készségtől el nem választható munka árát, még drágább lenne a csipke, még kevesebbet igényelne a piac. Talán. Talán ... Tény, hogy a csipke nem egészen „korszerű” díszmű. De a halasi csipkét nem lehet egybevenni úgy nagy általában minden csipkével. Ellentmond ennek a világhír. A külföldi vendégek érdeklődése. És maga az egyedülálló műfaj a csipkevilágon belül. Aztán hol van az előírva, hogy a tartalmi elemek életben tartása mellett ne kísérleteznének tervezők, grafikusok modern formai megoldásokkal. Lakberendezők, ruhatervezők — alkalmazásának új lehetőségeivel, hiszen ha például a textil egyre nagyobb létjogosultságot nyer lakások, reprezentatív intézmények demonstratív célú helyiségeinek fal-, tértagoló elemeinek művészi igényű díszítésében ... Mi lenne, ha a propaganda eddigi formáin túl — nagyon szép a legutóbb kiadott, művészien és gazdagon illusztrált könyv is — újabbakkal is próbálkoznánk. Költői szárnyalású színes filmet is leSzínes divatcsipke. löOü—1911 között tervezte Dékáni Árpád. Az Iparművészeti Múzeum tulajdona. hetne készíteni róla. A csipkevarrókról, akik még „tartják a frontot” s a már nyugdíjas népművészek-» ről, Kocsis Károlynéról, Vízkeleti Balázsnéról. Meg dokumentumok alapján az alapítókról, Markovics Máriáról, a tervező Dékáni Árpádról. Iskolájukról, a népművészet új forrásának feltáróiról, áldozatos munkásságáról. Kiválóan fel lehetne használni a halasi múzeumban sajnos még kéziratban őrzött, úgynevezett „Nagy csipkekönyv”-et, amelynek talán a kiadását is elősegítené a film. Mennyi izgalmas operatőri bravúrra adna lehetőséget annak megmutatása, miként bontakozik a részleteket kitöltő 25—80 vagy negyven féle öltésből, — mindmegannyi technika, hangulat, színhatása, az egyetlen fehérnek — harmonikus egész. ; Mint ahogy a kalocsai pingáló asszonyokról tudtunk világjáró filmet csinálni. .. Meg ha tudunk szüreti napokról, . lovasbemutatókról — a halasi csipke szintén megérdemelné. Bizonyára ez is kiterjesztené a népszerűsítés eddigi határait, még jobban felkeltené az érdeklődést, nemes értelemben véve befolyásolná a piacot... Akkor az értéktörvény is „másként hatna”, beleférne az is, hogy népművészeti produktum a halasi csipke. Vonzóbb értékmérő alappal, mint az órabér. S a méltóképpen honorált kvalitás — az utánpótlást is inkább lelkesítené... Próbálni kell. Minden jobb, mint a beletörődés. Abba, hogy jóformán csak azok szívében, kezében él a halasi csipke, akik még varrják . A meisseni porcelánnak védjegye van: két, keresztbe fektetett kard. A halasi csipkének is van védjegye: a három „keresztbe fektetett” hal. Ügy vélem, tőlünk is függ, milyen rangja van, lesz ennek a védjegynek. A Csipkeházba belépő látogató első pillantása a bejárattal szemben, magasan kitett hatalmas oklevélre, s az alatta levő csipke-műremekre esik, „Diplome de Grand Prix — Paris 1937” — olvashatjuk a diplomán. A halasi csipke akkor, párizsi kiállításon „győzte le” először a brüsszeli csipkét. S a brüsszeli csipkéről aligha mondják hazájában, a nemzetközi piacon, hogy „korszerűtlen”. Miért hinnénk ezt el akkor a halasi csipkéről?! Tóth István Pódium és katedra Halason...” Hallottam ilyen véleményt is: „Minden évben megírja a sajtó, hogy ügyesebb propagandára lenne szükség, és minden marad, ahogy eddig... Utánpótlás alig-alig... Melyik mai fiatal képes akkora önfegyelemre, odaadó, kitartó ráfigyelésre, aprólékos, kézügyességet igénylő munkára. Nem beszélve arról, hogy a szépérzékhez valami csendes művészi elmélyülésnek kell társulnia. Merhetjük mondani, konokszelíd szenvedélynek. Enélkül nem megy. Mert azt érezni is kell — megtanulni nem elég —, hogy a kontúrokba foglalt figurák — galamb, halász, táncos, virág, szarvas, pillangó stb. — kitöltéséhez, nem is szólva a részletekről, mint csőr, szem, ruhafodor vagy szirom — sejtes, ágbogas, sodrott, harangos, hópely- hes, harmatcseppes, pöttyös, rózsafűzéres vagy víz- folyásos öltés megfelelő-e. Hiszen mindezen részlet- megoldásoknak a környezetükhöz, s végül a terítő, futó, alátét stb., egészéhez is harmonizálniuk kell... Második éve tanít a kecskeméti Kodály-iskolában. melynek nem is nagyon régen még maga is tanulója volt A pécsi szakiskola, majd a budapesti Zeneművészeti Főiskola zongoratanszakának elvégzése után tért „haza”. — Kapcsolatom szülővárosommal és volt iskolámmal nem szűnt meg tanulóéveim alatt sem — mondja. — Főiskolai tanulmányaim idején pedig társadalmi ösztöndíjat is kaptam innen. — Hazajött volna enélkül is? — Igen, azt hiszem. A családhoz, a városhoz, az iskolához fűződő érzelmi szálak is ide kötöttek. A kollégiumi, albérleti évek után jó volt ismét az otthon nyugalmába visszakerülni. — Nyugalom? Gondolom, egy pályakezdő zongoratanárnak nem éppen nyugalmas az élete. Különösen, ha a hangversenyezésről sem akar lemondani! Voltak-e kezdeti nehézségei? — Az „átállás” nem volt könnyű. Addig „csak” arra volt gondom, hogy saját tudásom a követelményeknek megfelelően fejlődjön. Nehezebb volt a kicsinyekben levő képességeket kibontakoztatni. S” ' erre kevés útmutatást kaptunk a főiskolán. — Jut-e ideje gyakorlásra? — Keil, hogy jusson. Ha van konkrét feladat e fel kell készülnöm, az mindig buzdítóan hat. — £s vannak ilyen feladatok? — Adódnak. Iskolán belül is, ha élő zenei bemutatásra, vagy kíséretre van szükség, de nagyobb nyilvánosság előtt is. Tavaly novemberben például a megye zenetanárainak hangversenyén. — Akkor kamarazenei számban is közreműködött: Beethoven egyik gordonka-zongoraszonátáját adta elő Lukács Jánosnéval. — Ennek az a története, hogy magam is elvégeztem a zeneiskolai osztályokat gordoúkából. Nagyon szerettem azt a hangszert is, de amikor döntenem kellett, a zongorát választottam, viszont a főiskolán állandóan gordonkásokkal kamaráztam. — Márciusban a filharmóniai bérleti sorozatban lép fel. Két nagy és nehéz művet játszik. Ez még a főiskolai repertoár? — Nem, mindkettő új darabom. Nein tartom helyesnek, ha valaki a régebben megtanult, kipróbált műveket „adja el” újra meg újra. Fejlődni csak úgy lehet, ha az ember állandóan frissíti műsorát. — További tervei? — Nem tudom, lehet-e, de nagyon szeretnék jövőre a helyi zenekarral egy Mozart-zongoraversenyt eljátszani. És persze tanári munkámmal is igazolni azt az előlegezett bizalmat, mellyel hazavártak és itthon fogadtak. K. T.
