Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
lózsef Attila: Anyám A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban — Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek — Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, A cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól — S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz, s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás — Látom megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindig keskenyebb lett — gondoljátok meg proletárok — A mosástól kicsit meggörnyedt, és nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki. Jókai Anna: Állt a mosogatódézsa előtt, s mint minden nap, Vigyázott, bele ne bukjon a lébe. Tizenöt éves koráig a tanyán dolgozott, a szüleinél. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta a földet, mégse látott belőle mást, mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont. 1958-ban. szakszervezeti beutalóval, A férje nem jött vissza a háborúból. Talán megfialt. vagy szerzett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gyereket azért felnevelte, úgy-ahogy, egyedül. öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutánonkint labdákat varr egy szövetkezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. —* Eridj innen... menjetek a szobába! —- kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a hibával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dódi nevetve hömpölyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utánuk szigorúan. — Azt a dögöt s vigyétek, ha már anyátok megtűri... A macskára fröccsentett a mosogatóvízből. Az rá- Vicsorított és kirohant. Az ajtó persze nyitva maradt. „Huzat van — gondolta — a huzat árt nekem.” De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csi- korgott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezselyem, vízbe áztatva. A szomszédban megint leégett a hagymás rántás. Émelyítő, kibírhatatlan szagok. Ha nyitva van az ablak, megfullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejeskávé. „De feltétlenül megegye, mama..Mintha az olyan egyszerű lenne. Valami mellékíze van, és a zsömlye se Olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az ablakot. Besütött, egyenesen a dézsába. így még undorítóbb. Ételmaradé- kjk zsíros mócsingok. A sarokban rongyok, meg a „Minek csinálja, mama...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó sem a kávé, sem a túrósbukta. A lévé a legidegesítőbb. Túl gyors ő hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadember. Folyton nevetnek. Ez már betegség. Most is nevetnek. Ennyit tudnak csak, hároméves korukra. „Azért nekem is lehetne — gondolta sóváran és belecsaptá a szivacsot a mocskos lébe — nekem is lehetne egyszer, egy szép délutánom.” Összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén, f — Egy szép délutánt, uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgösköd ik, Azt se tudja már, mit akar...” — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját „Egy szép délutánt. Nékem is kijár.” „Magának semmi se jó. Karácsonykor sír, szilveszterkor veszekszik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én...” , Talán nincsenek is szép délutánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással. Megtörölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. — Ha ez a dög megint belelefetyelt... egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egymáson. Fogta őket, emelte a legfelső polcra. Akkor a két karján végigfutottak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az újjai. Az óriás csörömpölésben, a bal füle mellett, ferdén, féjébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsivel erősebben, mint máskor. De elmúlt. Ű meg állt a cseréphalom között. — No — motyogta — Nono... Nem tudta, mi ez. Mitha kiment volna az ajtón és letett volna oda- künn valamit. Hitetlenül oldalt lebbentette kezét, félkörben forgatta fejét. Majd a bordáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyagburkolata hirtelen harsogó kéken megfényesedett. Tág- ranyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubinpiros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárványcsíkkal hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristályszemet. Ilyet még sohase látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába tette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az Üvegpohárból. „Érdekes. A víznek is van illata — gondolta s ezen elcsodálkozott. Babrált a petrezselyemmel. — És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény ...” Ujjait a napfénybe tartotta, jeleket húzott. „Hihetetlen. Nagyszerű” — suttogta, mintha felfedezett volna valami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető életdarab. S ahogy elhullám- zott mellette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Ügyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléállt, nézte vibráló karikákkal a szemében. „Igazi szép délután” — gondolta elégedetten, s mosolygott Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Kicsit szúrta a koponyáját a színek káprázatos ragyogása, ezért félig leeresztette pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát a petrezselymet és az üvegpoharat Hallotta a nevetést is. Milyen édesen nevetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. ^Azután kellemes sötétség jött, és két egyre növekvő tűzkarika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egymásbakapaszkodtak, majd rángattál őket jobbra-balra, hogy finoman belerendült á teste. De ez is megoldódott Egyszerre -— mint a bűvészkarikák — egy lehelet, és szétváltak puhán, zajtalanul. Lehet, hogv még látott utána valamit. Az ikrek — amíg anyjuk haza nem jö.'.t — hintáztak a kilincsen Lányi Sarolta: Zeikin Klára emlékének Meghalt egy asszony ... eleddig mindig Milyen keveset mondott e bús hír, Kevesek gyászát monuta: a családét, A testéből kiszakadtak hamar hegedő sebét S könnyen feledő barátok bánatát Teste közeléből, asztala mellől. Hatalmas volt, gazdag Ki bánja már? Csak az a néhány könnyezi meg, kit keze simított, Vagy egy-két jó szava ért. Jó volt, szelíd, szép? 1 óllal, ecsettel bánni tudó, Avagy zenét árasztott lénye? — Mindegy, Szava nem szó már, mert ő maga nincs mögötte, Torkában elhalt a zengő fülemüle-hang, Szépségének is csak a férgek örülnek a földben.. • Meghalt egy asszony ... ösz-öreg, beteg aggnő. Nem egy család, de milliók melegedtek szíve tüzénél. Torkában a kincs nem zengett pár percnyi élvezetül, De munkástömegekben visszhangzott százezerszeresen, Mert akaratukat mondta, írta mindig, Repeső ifjú hajjal, parázsló fiatal szemmel, S kihamvadt, megtört testtel is, amikor már Nem látta azt sem, ír-e a tolla, vagy nedvefogytán Nyomot sem hagyva a papíron •. • De LATTA azt, mint Lenin látott. Minden maradék erejével ő küldötte Munkások hóhérainak a hadüzenetet ». • Jó harcos kezéből esett ki a fegyver, Amikor Klárának kezéből a toll kiesett. Raffai Sarolta: Szomjas tavasz A fákban mézga mustja erjed, feszül a háncs. Nyújtózó sejtek magvaiban a május érik osztódástól a zöld levélig, öreg ágak gallyai napba, párázó áramlásba kapva jényt szürcsölnek. Kotyogva kortyol ezer légcső az illatokból. Es nap nevet a karamellbe mártogatott lakkos rügyekre, olvad a máz, ragyog. Egy cseppje felszikrázik — s ahogy leesne veszni ágbogok résin át: levéltányért nyit egy virág. Nemes Nagy Ágnes: Tölgy Utálatos a szüntelen panasz, rlngy-rongyot túrva szét. Ahol a dudva-kín terem, az enyhülés is gyöngeség. Botol a láb holt ágakon, küszködve ringy-rongy, semmi gazzal. A tölgy-magasnyi fájdalom önnönmagában megvigasztal. Kovács László: Nej fej
