Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
1971. márdus 7. vasárnap 5. oldal Munkásasszonyok Megyénk egyik legnagyobb textilipari üzeme, a Kiskunsági Ruhaipari Vállalat 763 dolgozójából hat- szazhatvanhárom a lány, asszony, édesanya. Magától értetődik, hogy ebben az üzemben nincs külön „nőkérdés”, a nők élet- és munkakörülményei nagymértékben befolyásolják az egész kollektíva eredméFizetése — illetve annak egy része — jól jön a családi háztartáshoz. Lajos tizennyolc éves, a Kiskunság Termelőszövetkezetben baromfitenyésztő. Tavaly az országos versenyen hatodik lett és már ő is segít a családi költségvetésben. Gabi tizenhét éves, szintén baromfitenyésztőnek tanul, Éva és Ottó még iskolás. séget. Ügy látom, üzemünk nagycsaládos asszonyai is elégedettek. Kiss Jozseinc — Hatodik éve dolgozom itt, s remélem, ez az év fordulatot jelent az életemben. Júniusban teszem le ugyanis a szakmunkásvizsgát, bízom abban, hogy siA közös zsebből nyert A vállalat szb-titkára sorolná azokat az intézkedéseket, melyekkel dolgozóik — főleg a családos anyák — helyzetén igyekeznek segíteni. Köszönöm, ezeket a tényeket már olvasóink is ismerik. (A többi között a vállalat 40 ezer forinttal járul hozzá egy óvoda fenntartásához, s ezért tizenöt vállalati dolgozó kisgyermeke kap elhelyezést. Most kötöttek meg egy szerződést, melynek értelmében 900 ezer forinttal járulnak hozzá új óvoda építéséhez és ez 30 újabb gyermek elhelyezését teszi lehetővé.) Szóval, most nem szakszervezeti tájékoztatót kérek, szeretnék elbeszélgetni munkásasszonyokkal. Olyanokkal, akiket ezek az intézkedések közelebbről is érintenek. Hamarosan négy asszony kíváncsi tekintete várja, ugyan mit is akarhat tőlük az újságíró. Keveset, csak annyit, beszéljenek magukról, örömeikről, gondjaikról. Barta Lajcsiié — Tizenkét évvel ezelőtt kerültünk Kiskunfélegyházára. Korábban már Esztergomban dolgoztam egy ruházati ktsz-ben, és elég jól elsajátítottam a varrás tudnivalóit. Itt kezdetben bedolgozó voltam, majd 1961-ben elhelyezkedtem a műanyaggyárban, amelynek akkor még volt egy szakmabeli részlege is. — 1966-ig dolgoztam itt — három műszakban. Kicsik voltak a gyerekek, nagyon nehéz volt beosztani az otthoni tevékenységet. Mintegy harmincon jöttünk át ehhez a vállalathoz, engem meósnak alkalmaztak. Nagyon örültem, a kétműszá- kos munka mellett sokkal több időm és erőm jutott a családra. Később megalakult az ifi-szalag, azóta is az ő meósuk vagyok. Beosztásom nem éppen hálás, hiszen mindig a hibákra kell figyelmeztetnem, de sikerült olyan kapcsolatot kialakítanom, hogy elismerik — igazam van. Magamról mit mondjak még? Nagyon elégedett vagyok. Férjem a helybeli építőioari vállalat gépészeti vezetője, öt szép gyermekünk van, és már nem járok ide egyedül. Erzsiké lányom ugyanis a harmadik gimnáziumi osztály után meggondolta magát, dolgozni akar, maid megszerzi az érettségi bizonyítványt esti tagozaton. Végtelenül örültem, amikor felvették a szabászatra, és tavaly még ahhoz is lehetőséget nyújtottak neki, hogy munkája mellett leérettségizhessen. Mit segít a vállalat? Szerencsére külön segítségre nem tartok igényt, a lányom támogatása nagyon jól esett. Az egyes pártalap- szerv bizalmija vagyok. Azt hiszem, az itt dolgozó nők általában elégedettek. — Mindnek jól jön a szabad szombat, örülnek az egyre szebb, világos munkatermeknek. Hát még ha a fürdő, öltöző is felépül... Papp Jánosné — Mindössze négy éve dolgozom a gyárban. Férjem pénzügyőr, azelőtt falun laktunk, ahol egyáltalán nem volt részemre munkalehetőség. Kezdetben kissé furcsa volt a nagy kollektíva, de hamar megszoktam. Annál is inkább, mert azonnal sikerült a gyerekeket napközibe, óvodába elhelyezni a vállalat segítségével. így azután egész nap nyugodtan dolgoztam, tudtam, hogy jó helyen vannak. Azt hiszem, már elég jól elsajátítottam a szakmát, munkám ellen nincs kifogás. Nagyon szeretek itt dolgozni, s gondolom, hélyzetünk egyre jobb lesz. Nem mondom, jó lenne egy műszakban dolgozni, de azért a szabad szombat is lehetővé teszi, hogy még többet foglalkozzak az otthoni munkákkal. Igaz, hogy már a tizenöt éves ipari tanuló Laci fiam és nyolcadikos Erika lányom is segít ... Tarjányi Andrásné — Én is a műanyaggyárból kerültem ide öt évvel ezelőtt, s bizony nekem is jobb a kétműszakos munka. Persze, sokszor eszembe jut az is, hogy hosszú évek után végre felnőttkoromban szakmunkás itt lehettem, tavaly vizsgáztam. — Mennyivel más ez! Férjem lakatos, fiam harmadéves ipari tanuló. Azt mondja, ha nyáron levizsgázik, nem megy dolgozni, hanem beiratkozik a gimnázium harmadik osztályába. Menjen, tanuljon Nem okoz különösebb gondot a taníttatása, s szívesen tesszük. Az üzemi élet ? Mindhárman üzemi konyha főztjét esz- szük, és így a műszak utáni háztartás is könnyebb... A Móra Ferenc szocialista brigád tagja vagyok, mi patronáljuk a szociális otthont, illetve egy ott élő idős nőt. Most meg majd térítőkét készítünk az otthon részére. Beszéljek még magamról? Szakmát tanultam, még kiváló dolgozó oklevelet is kaptam, s tudom, ha szükségem lenne rá, megkapnám máskor is a segítkerülni fog. — Otthon sokat beszélgetünk Marikámmal a vizsgáról, biztatgat- juk egymást, mindkettőnknek sikerülni kell... Még nem mondtam, Marika lányom is itt dolgozik, másodéves ipari tanuló. Kati még csak másodikos, de már fogad kozik, hogy ő is ide jön. A Radnóti Miklós kétszeres szocialista brigád naplóvezetője vagyok, és az egyik pártalapszervezet vezetőségi tagja. Nőfelelős a beosztásom, de a fiatalokkal is sokat foglalkozom. Tapasztalataim szerint a gazdasági vezetés, a párt- és szakszervezet igen nagy gondot fordít a nők, a dolgozó asszonyok segítésére. Magam is láttam már hasznát, családommal együtt nagyon kellemes napokat töltöttem a- vállalat siófoki üdülőjében... Négy asszony beszélt magáról, üzeme életéről. Ügy gondolom, az újságíró már ehhez nem sokat tehet hozzá. Opauszky László Nemrégiben egy kis írásban csipkelődve tettük szóvá annak a tsz-elnök- nek az esetét, aki sajnált kétszáz forintot kiadni — úgymond: a közpénzből — a megyei sajtóra, pedig a lap a zárszámadásukról számolt be nagyobb terjedelemben. De természetesen nem emelt, és nem is emelhetett kifogást az ilyenkor szokásos vendéglátás ellen, aminek már hagyományai vannak nálunk. Az eset persze nem tipikus, s nem is emlegetnénk újólag, de a kis megjegyzésre többféle észrevétel is érkezett olvasóink részéről. Volt aki így tette fel a kérdést : Mi köze bárkinek is ahhoz, mire költik a pénzt a szövetkezetben, ez kizárólag az ő dolguk, más ne üsse bele az orrát. Csak nem sajnálják a szorgalmas tsz-tagoktól évente egyszer-kétszer azt a tányér birkapaprikást? Akadt viszont, aki azt mondta: Hát még ami máskor elfolyik, ha azt látnák! Példaként hozva fel az egyik szövetkezet elnökét, főállattenyésztőjét és gépesítési vezetőjét, akik ellen a megyei NEB is fegyelmit és kártérítést kezdeményezett, mert a szövetkezet vagyonából különböző előnyök szerzéséhez „ajándékozásokat eszközöltek.” Nem lehet véletlen, hogy ugyanitt a bizonylati fegyelem megsértése miatt is eljárást kellett indítani egyesek ellen. Nos, eqvetértünk azokkal is, akik felháborodottan teszik szóvá: sok még a „dugpénz”, amikor a vezetők „jutalmat” adnak kívülállóknak, mert valami szívességet tettek a gazdaságnak. Az egyik ilyen főnökkel aztán megesett az is, hogy húszezer forint célprémiumot utaltatott ki magának, mert három tehergépkocsit „felhajtott” a szövetkezetnek. Nem csoda, hogy ebből is hivatalos eljárás lett a végén. Ezek az esetek azonban már bűncselekmények, vagy súrolják azok határát, még ha a vezetőség — s némely esetben a tagság — ütötte is rá a pecsétet, s adta a jóváhagyást. Mi azonban nem ilyen jelenségekről akartunk szólni az említett kis írásban. (Más alkalommal írunk ezekről is elég gyakran.) Inkább csak arról a tünetről, mennyire nem veszik észre egyes helyeken, hogy a túlzott reprezentálás is közpénzből történik, s csak olyankor hivatkoznak a szövetkezeti, állami tulajdonra, amikor azt egyéb hasznos célokra kellene kiadniuk. Régi beidegződöttség ez, s érdemes rajta elgondolkozni. Egyrészt le kell szögeznünk; senki sem emelhet szót a mértéktartó, szerény, az esemény jellegéhez illő vendéglátás ellen. Néha azonban, tagadhatatlan, túllépik ezt a határt. Hányszor vagyunk tanúi, hogy egyes „önállóan gazdálkodó” szervek túlbecsülik az esemény jelentőségét, s üzemátadásnál, zárszámadó közgyűlésen és egyéb alkalmakkor szinte hivalkodóan, túlzott költekezéssel reprezentálnak. Ezek persze nem maradnak titokban, s visszatetszést keltenek az emberek között. Különösen akkor, ha pont a legilletékesebbek — az építők, a létrehozók, a termelőmunkások — hiányoznak onnan. Vagy ha ott is vannak, de arra már nem jut a keretekből, hogy megjutalmazzák az élenjárókat. Nevetségesen hat ilyenkor a hivalkodó meghívó is, mintha nem is az lenne fontos, hogy mit adnak át, vagy miről tárgyalnak, hanem, hogy kik lesznek jelen. Az úgynevezett „protokoll” bevonult ma már a legkisebb falusi rendezvény menetrendjébe is. Bizony kínos dolog, ha az ilyen reprezentáció a dolgozóktól való elkülönüléssé fajul, s külön van terített asztal a „magas” vendégeknek és az „egyszerű” tagságnak. Vajon hol tanultuk és kitől ragadt ránk mindez? Nehéz ma már kideríteni. De ideje volna elfelejteni ezt a társadalmi rendszerünktől idegen, s hozzá nem illő magatartást. Hagyjuk meg ezt a diplomáciai érintkezésnek, az államközi kapcsolatoknak s más, valóban magas szintű és a külsőségeket nem nélkülözhető alkalmaknak. A nemzeti jövedelem elosztásában, felhasználásában vagy egy gazdaság mérlegében nyilván nem nagy tételek azok, melyek a „közösből” a reprezentálás révén elfolynak. De ez nem csak anyagi kérdés, hanem végső soron politikai is. Hiszen ezer és ezer helye van még minden forintnak, minden megtermelt értéknek, s a csoportérdeken túl vannak népgazdasági érdekek is. És felelősség — országos szinten. Mindenki előtt, akinek még nagyon is be kell osztania havi jövedelmét... Mert vegyük tudomásul: egyelőre még ők vannak többségben. F. Tóth Pál míiv m isiífiin 1 Nemcsak Verdiani rendőrkapitány hagyta cserben Giulianót. Luca tábornok szintén sorsára hagyta az árulót, Pisciottát. Az alvezér a vezér unokafivére, életre s halálra szóló barátja és végül orvgyilkosa, Giuliano halála után még öt hónapig élvezte a szabadságot. Végül is monteleprei lakásán tartóztatta le a Palermo körzeti rendőrség új vezetője, Marzani rendőrkapitány. Pisciottát kihallgatták Palermóban, majd nyomban utána a Róma melletti Viterbóba szállították. Itt három hónapig tartották fogva anélkül, hogy bárki is törődött volna vele. A negyedév elteltével egyszer csak váratlanul elővezették a vi- terbói bírósági tárgyalásra, ahol a Giuliano-banda negyvenkét tagjának, és közöttük a Portella della Ginestrai vérengzésben részt vett banditáknak a perét tárgyalták. A „12-es majomházat” kapta, vagyis azt a ketrecet, amelyben a Giuliano-banda tizenkét kisebb-nagyobb rangú vezetője ülte végig a tárgyalási napokat. A picciottok, a „fiúcskák” a terem szemközti fala mellett levő tömegcellában zsúfolódtak össze... Ezek mindegyikét kegyetlenül megkínozták a csendőrségén, majd négy év után ítélet nélkül szabadon eresztették őket. Pisciotta megjelenése felkavarta a bírósági tárgyalás temérdek formalitásába, unalmába belefáradt kedélyeket ... Giuliano meggyilkolásának körülményeiről ekkor hivatalosan még a Perenze őrnagy kitalálta változat tartóttá magát. Nap múlott nap után. És PiscioWát a bíróság csak nem akarta kihallgatni. Giuliano alvezéré végül is megunta ezt a komédiát, és ügyvédjéhez eljuttatott egy levelet, amelyben védőjét arról tájékoztatta, hogy „Mario Scelba belügyminiszter személyes hozzájárulásával 6 ölte meg Giulianót”. A köztársaság vezető tisztviselőit, a kormányzó kereszténydemokrata párt uralmon levő jobboldali politikusait egymás után leplezte le a tárgyaláson. Pisciotta végül is rákényszerítette Perenze őrnagyot, hogy a korábbi hamis tanúzását vonja vissza, és ezért a bíróság Perenzét kénytelen volt hamis tanúzás vádjával elítélni. A bíróság előtt megjelent Messana, volt palermói rendőrfőkapitány. Don Calo kebelbarátja, aki a maffiával együttműködve Szicíliában harminc rablóbandát számolt fel a háború utáni években, kivéve a szeparatista mozgalom kezdeti reményét: a Giuliano-bandát. Miért? Miért? Miért? — záporoztak a kérdések. — Mert egy test voltunk — harsogott Pisciotta hangja a rács mögül, a tanúk emelvényén álló rendőrkapitány arcába. — Egy test voltunk a maffia, a banditák, és a palermói rendőrség, mint a bibliában a szentháromság; atyja, fiú és szentlélek. ... És Messana, a nyugdíjba küldött palermói rendőrfőnök nem cáfolta meg Pisciotta állítását. De nem cáfoltak, csak mentegetőztek a kis olasz államok tifckosrendőri pókhálóiban évszázadok óta kitenyésztett jelentéktelen legyecskék, a spionok és besúgók utódai sem. Köntörfalaztak, mellébeszéltek, izzadtak és gúnárként nyújtott nyakkal keresgéltek kibúvókat szorult helyzetükből. A viterbói perben az 1947 május elsejei Portella della Ginestra-i vérfürdő volt a vád tárgya. Pisciottát is azzal vádolták, hogy részt vett a tömeggyilkosságban. A Giuliano-banda alvezére azonban kifogástalannak látszó alibit igazolt arra a napra... Sőt, aki a tanúk emelvényéről támadni merte, annak úgy robbantotta képébe a leleplezéseket, mint egy tűzijátékon hajigáit megannyi petárdát. Pisciotta valamennyi állítását vezető kormányhivatalnokok aláírásaival és hivatalos pecsétekkel igazolta. Felmutatta Luca tábornoktól kapott fegyverviselési engedélyét arról az időszakról, amikor hivatalosan, Olaszország- szerte érvényes letartóztatási körözés volt ellene folyamatban. Megmutatta a belügyminiszter, Scelba köszönőlevelét is. amelyben hivatalosan érdemeit sorolták fel... ... Hogy nem vehetett részt a vád tárgyává lett cselekményben, igazolta doktor Grado, aki azt állította, hogy azon a május elsején anyja társaságában kereste őt fel a fél tüdejére betegeskedő Pisciotta de az orvos nem tudott róla röntgenfelvételt készíteni, mert az áramszolgáltatás erősen Ingadozott. Ezért arra kérte a beteget, hogy másnap, május másodikén újra keresse fel... (Folytatjuk)
