Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-21 / 68. szám

1971. március 21, vasárnap 8. oldal Utaztam a „Symphonia'-mikrobuszon •A tiszalkécskeiek egyik Igen életrevaló, frappáns, a köz érdekében született kezdeményezését hovato­vább az egész ország isme­ri már. „Symphonia-akció- ról” van szó, amelynek •lényege, hogy a nagyköz­ség vállalatai, üzemei, tsz-ed, dolgozóik arányá­ban egy csomag Symphonia cigaretta árát — tehát 4 fbrinit 50-et — utalnák át rendszeresen a tanácsnak. Ebből az összegből vásá­rolták, tartják üzemben azt a két miíkrobuszt, amely a külterületek betegeit szál­lítja be napjában többször Is a község centrumába, a körzeti orvosi rendelőbe. — Korábban a termelő- szövetkezetek fogatai vé­gezték ezt a munkát — mondja az öt körzeti or­vos egyike, ár. Gál János. m. El lehet képzelni, meny­nyivel hosszadalmasabb, kezdetlegesebb & kényel­metlenebb volt ez a mód­szer a jelenleginél! Rende­lőnkben egyébként állandó éjjel-nappali ügyeletet tar­tunk. Az orvos így több áldozatot vállal ugyan, de megéri, hiszen a betegeik (ellátása a lehető legjobb. . 1. .Meglehetősen benne » járunk már a délelőttben. A reggel hat órakor induló mikrobuszok a gyógyulni vágyókat már behozták , Kerekdombról, Sárhalom­ról, az Árkus-dűlőből, meg c a székhalmi, pereghalmi, ‘gyj,, tiszabögi fészekről. _ _ _ Gál doktor orvosi naplójában ezen a délelőttön — talál- közösünkig— negyvennégy a bejegyzések száma. " — A betegeknek leg­alább a fele tanyáról jött be. A mikrobuszjárat nemcsak régi sérelmeket orvosol, de az ekkora ta- nyavilággal bíró nagyköz­ségben úgyszólván pótol­hatatlan. Az akció indulása óta lényegesen javult az egészségügyi ellátás. Nyu­godt lélekkel elmondhat­juk, hogy Tiszakécske a járásiban egyike a gyógyá­szat szempontjából legelő­nyösebb helyzetben levő községeknek. Tudomásunk szerint rövidesen két újabb szakorvosi státuszt szervez­nek, ami az egyre iparo­sodó nagyközségben még átfogóbb, korszerűbb gyó­gyító tevékenységet tesz majd lehetővé. Csillag Sándort, az egyik ,.kisbusz’’ vezetőjét ebéd közben lepjük meg, az ÁFÉSZ vendéglőjében. — Egy fordulóm még van — mondja —, kis­mamákért indulok Óbögre. Ha velem akar tartani, szí­vesen látom. Csapkodó havas esőben indulunk el északnak, az anyukákért. Űtközben, az újbögi körzeti rendelőnél, fiatal lány szegődik úti­társul: tüdőgyulladása után jött táppénzes felülvizsgá­latra. Olyan magától érte­tődően él az új közlekedé­si lehetőséggel, mintha csak Pesten, a 12-es buszra szállna fel. És így is van ez rendjén: a tanyák népe hálásan, de öntudatosan veszi igénybe az egészsé­gét szolgáló jármüveket. Pár kilométerrel odébb hangáik el a „köszönöm, Sándor bácsi”. — Déli 1—2 óráig, oly­kor tovább is közlekedünk ingajáratban — sorolja a vezető. — A szombat—va­sárnap szabadnap. Sajnos, vannak olyan határrészek, ahonnét így, télvíz idején képtelenség a betegeinket beszállítani. Akad tanya, amelyik két és fél kilomé­terre van a műúttól, kocsi­val nem tudunk bemenni. — Gondolom, ez a zi- mankós tél a pilótákat ala­posan próbára tette. Hány napot kellett kihagyni? — Egyetlen nap kiesé­sünk sem volt! Ha nehéz­kesen is, küszködve az öles hóval, de mindenhová eljutottunk, ahol vártak ránk. Óbög központjában, a szokott megállóhelyen vi­szont senki sem vár ben­nünket. Még néhány perc türelmi idő, aztán Csillag Sanyi bácsi ismét Tisza­kécske felé fordítja a jár­művet. — Tudom én, hogy mi az ok — mondja szinte ön­magának: — pár nap múl­va kezdődnek a Sabin-ol- tások, s akinek nincs nagy­beteg kicsinye, az inkább addigra halasztja az uta­zást. Az oltási napon csu­pán innen, Óbögről lesz legalább három „babafor­duló”, Beregről, Székha­lomról, Kerekdombról is kettő-kettő. — Vannak-e törzsvendé­gei? — kérdem. Felelet he­lyett lefékez az út szélén, egy ház előtt, s betessékel a kiskapun. Mint kiderül, Kerekes Jánosnét látogat­juk meg, aki veseműtétje, november közepe óta min­den második nap bejár kö­tözésre, orvosi ellenőrzésre. — Jaj, kedves, mi is lett volna velem, ha az utat lovas kocsival kellett vol­na megtenni! A mikrobusz- ban már törzshelyem van. Sokan kérdik is: — Mi az, neked ekkora a protek­ciód? — De hát a pilóta bá­csi ügyel rá, hogy kényel­mesen utazhassam... — Bizony, jócskán van­nak, akik „az enyémek” — mondja Csillag Sándor, amint továbbindulunk. — Jól ismerjük már egymást. Mire visszafelé jövök, kinn állnak a kapuban, szinte inteniök sem kell, megál­lók. így kedélyesen, családia­sán, szívvel és emberség­gel intézik itt a tanyasi betegek ügyét. A rajt óta legalább tízezren, ha nem többen jutottak el ily mó­don a rendelőbe. Egy cso­mag Symphonia — hamar füstbe megy. Tiszakécskén azonban a hasznos célra fordított sok-sok 4,50 r— busásan és jól kamatozott Jóba Tibor C zónoklattannal nem ^ foglalkozott eddigi tanulmányai során — azon egyszerű oknál fogva, mert a vájáriskolák és a bányásztechnikumok tan­anyagából érthető módon hiányzik ez a tárgy. Mégis meggyőző erővel tud be­szélni, főleg ha olyan dol­gokról van szó, ami tűzbe hozza. Márpedig sok ilyent őriz az emlékezete, hiszen 14 éves kora óta önállóan gazdálkodott az életével és a lehetőségeivel, s mert esztendőket dolgozott a „nehéz emberek”, a bányá­szok között. Azután pedig egészen a meghatódottságig menően szereti Kiskunha­last, felnevelő városát, aho­vá végül is visszatért, s mely néhány nappal ez­előtt országgyűlési képvise­lőjének jelölte a fiatalem­bert. A fiatalember, Nagy Csaba, még nem töltötte be 28. életévét, a Dél-Bács megyei Vízmű Vállalat mű­vezetője. Az irodaházba be­lépve, mondom a portás­nak, hogy őt keresem. A kék tányérsapka alatt az a fajta jellegzetes, a rán­cokat gyűrögető mosoly je­lenik meg, amely félreért­hetetlenül árulkodik a büszkeségről, hogy nálunk egy leendő fontos embert találok. — A folyosón balra, a 10-es szoba — hallom az előzékeny választ, ugyan­azokkal a hangsúlyokkal, mintha azt mondanák: — Az igazgató elvtárs a folyo­só végén, jobbra. A lépcsőházban hármas csoportosulás. Az elkapott szavak szerint itt is róla beszélnek. Mire fölérék, már megelőzött a hír: — Csaba, Csaba! — hangzik a neve a folyosón, amit egyaránt értelmezhe­tek az iránta megnyilvánu­ló szolgálatkészségnek, vagy a vele körülbelül egykorú kollégák fesztelenségeként. Hiszen az országgyűlés so­raiban épp a lakóterület érdekeit kell majd képvi­selni — amennyiben meg­választják — úgy, hogy a legkisebb megalkuvás nél­kül összegyűjtse, feltárja a kerületben az általános ér­vényű ellentmondásokat — a problémák parlamentáris feloldásának reményében. A 10. számú irodá- ban a falon Kiskun­halas hatalmas helyszínraj­za függ, a tablókon bá­nyászsapkás, pufajkás, ba­kancsos kútfúrók között mutatják a fényképek a művezetőt. Nagy Csaba a hat íróasztal egyike mögött egy mélyfúrású kút adatait jegyzi. Egymás után szál­lingóznak be a munkások, akik a gépek nagyjavításá­nak időszakát használják fel arra. hogy elintézzék ügyes-bajos dolgaikat. — Utánanézek, értem. Rendben lesz, István bá­tyám — nyugtat meg Nagy Csaba éppen egy feldúltan érkező fúrómestert. Majd adattal szolgál az ajtón be­kukkantó beruházási cso­portvezetőnek anélkül, hogy belenézne a papírjaiba. lögötte van KAilv fiü9 SlíMíf 17. Másnap a laboratóriumi vizsgálat is igazolta Fleu- rot gyanúját. A fehér por heroin volt. * — Eddig tehát meglennénk — mormogta Marc és Fleurot-ra nézett. A felügyelő, főnöke kérdő pillan­tására azonban nem válaszolhatott, mert felberre­gett a telefon. A hallgatót Fleurot emelte fel és legnagyobb meglepetésére a készülékből a palermói rendőrfőnök, Casetti hangját hallotta. — Maga az, Fleurot? — kérdezte Casetti. — Ügy tűnt el, mint a kámfor. Még el se köszönt. — Nem volt rá időm. — És Fleurot intett Maré­nak, vegye fel a készülékhez kapcsolt ikerhallgatót. — De talán mégsem ezért hívott... Történt valami? — Eltalálta! Párizsban keresésemre azt válaszol­ták, hogy az öreg bulldog Milánóban van. Fleurot zavartan pislogott főnökére és ádámcsut­kája idegesen liftezett fel-alá. Bosszankodott, minek is biztatta főnökét, hogy a beszélgetésbe belehall­gasson. Tétova mozdulatot tett Marc felé, mint aki azt mondja: erről ő nem tehet. A főfelügyelő azon­ban mosolyogva intett, folytassa csak. — ... Mondja meg neki, hogy a szabadon eresz­tett madárkája, miután itt nálunk hat fickót lete­rített, fél órával ezelőtt felkapaszkodott a milánói repülőgépre és most észak felé szálldogál. Az öreg fiú biztosan csudamód meglepődne az örömtől, ha találkozna vele. Várhatnák a repülőtéren. Délután egy óra körül kell neki megérkeznie... — Jól van, vén csataló, ezt még meghálálom — reccsent Marc, repedt kolomphoz hasonló hangja. — Mit mondott, Fleurot? — En. én... semmit, — dadogta a felügyelő. — Nem Fleurot volt, hanem Marc... Érti? Marc, a maga öreg bulldogja... De nagyon köszönöm az értesítést. Legközelebb visszahálálom. — Marc? — szólalt meg meglepetten, de örömmel Casetti — annál jobb... Remélem, tudja, kiről be­széltem? — Hogyne! És kíséri valaki a jómadarat? — Sajnos, maguk is, mi is lemaradtunk a gépről, de Cagliari pont most jelentette, hogy náluk nem szállt ki. A következő állomás Genova. Ott már vi­gyázzanak rá maguk. — Jól van. Kösz. Lassan esedékes lesz az a2 üveg francia konyak. Lehet, hogy rövidesen eljutok a ma­ga medvebarlangiába, akkor magammal viszem és iszunk erre a bulira. Marc letette a hallgatót és kapafogai résén szi­szigye préselte ki a levegőt. Ügyet se vetett a még mindig zavartan ácsorgó Fleurot-ra. Néhány perc után azonban váratlanul megszólalt: — Igaz is. Maga nem tudja, milyen madárka re­pül felénk... Liggio barátocskánk. A hírhedt és nagy corleonei banditavezér és maffiafőnök. Az a tisztes üzletember, akit néhány hete a svájci rend­őrség kapott el kábítószercsempészés gyanújával, de kérésemre szabadon engedték... Magát nem akar­tam a fickó figyeltetésével terhelni. Ravasz alak. Jannot-t egyszer már lerázta magáról és most, úgy látszik, azt a mamlasz Pierre-t, is kijátszotta... Ér­tékes madárka, ritka példány. Casetti is szívesen be­fogná az Ucciardone kalitjába... Na, nézzük csak! , A főfelügyelő kis kártya nagyságú kartonlapokat szedegetett elő zsebeiből. Ezt a passziánszot Fleurot főnökétől tanulta. — Hopp! Ez az, — mondta Marc és ahogy a la­pocskákat, egymás mellé az asztalra rakosgatta, — négy nappal ezelőtti az utolsó hír. Egy tekintélyes külsejű, ötvenöt év körüli, sötétkeretű szemüveget és dús fekete bajúszt viselő, zömök, testes férfi lá­togatta meg Liggio barátunkat Corleoneban... Va­jon ki lehetett? — töprengett Marc. s közben bal­keze mutató- és hüvelykujjával, mint kitáruló és összezáruló ollóval simogatta kerek tokáját. — .. .Ma­ga sem tudja, ki lehetett? — Honnan tudnám? — kapta fel a fejét Fleurot. — Engem újabban nem nyomozással bíznak itt meg, hanem mindenféle elavult történelmi históriák egy­begyűjtésével, mintha nem is az Interpol, hanem a történettudományi akadémia tagja lennék... Ennek a Liggiónak a nevét, meg a viselt dolgait ismerem. Állítólag ő gyilkolta meg Corleoneban Placido Rizotto szakszervezeti vezetőt és Miphel Navarra maffiózó or­vost. Később a kis szicíliai város teljhatalmú ura és állítólag az 1947—50 közötti gyilkosság! hullám. elin­dítója és szervezője, melynek során Corleone felnőtt férfilakosságának tíz százaléka, kétszázötven ember került a temetőbe. Tízszer is bíróság elé akarták már állítani, de bizonyítékok hiányában minden esetben szabadon eresztették, mert még a szemtanúk sem mertek a fickó ellen vallani... — Bravó! Fleurot! Látom, nem töltötte hiába ide­jét Palermóban. — A főnök csak gúnyolódik. T. Bebifláztatta velem azt a sok marhaságot is a Kelet-indiai Társaságról, a három kínai ópiumháborúról... és tessék! Mi ér­telme volt? Itt kushadok Milánóban. — Ne morogjon öregfiú. Én érzem, hogy legügye­sebb emberem fáradozásai nem voltak hiábavalók. Eljut még maga a Távol-Keletre is. Sajnos... A milánói rendőrség ügyeletes tisztje lépett a szo­bába. A beszélgetés félbe szakadt A tiszt rádiőgram- mot nyújtott át Marénak. — Ez igen! — örvendezett a főfelügyelő, amint a rádiógramot elolvasta. «— Gratulálok ae olasz kol­légáknak — fordult a milánói rendőrtiszthez... — (FolytatjukJ mmn A közösségi emberség igazán korán kialakult ben­ne. Ezt az érzést története­sen a legjobb iskolában, a bányában tanulta meg érté­kelni. Már a technikumi évek szombatjain, illetve a vakációk hónapjaiban együtt dolgozott a tatabá­nyai aknákban a vájárok­kal. A KlSZ-csúcstitkári munkája a diáktanácsban és a fegyelmi bizottságban végzett elnöki tevékenysé­ge pedig mintha egy későb­bi küldetésre készítette vol­na elő. Majd Komlóra ke­rült, a híres jól ismert Bé­ta-aknába, ahol aknásszá lépett elő, ami a jelenlegi beosztásának felel meg. Ugyancsak ebben a mecse­ki bányásztelepülésben tu­dott meg közvetlen és na­gyon pontos információkat a lakásproblémáról, miköz­ben feleségével együtt al­bérletben éltek. — Komlón valahogy ta- lajtalanok maradtunk, Kis­kunhalashoz viszont szép emlékek kötöttek mindket­tőnket. 1967-ben aztán ha­zajöttünk, s alig néhány hónap alatt sikerült beil­leszkedni az itteni közös­ségbe. Azóta mélyebben is megismerhettem a megye, de főleg a délebbre eső te­rület és Kiskunhalas prob­lémáit, mivel a vállalatunk a közművesítésben együtt dolgozik a tanácsokkal. "■.■át . megválasztanak képviselőnek, rázós feladat vár rám, de át- érzem a felelősségét. Alap nélkül ígérgetni nem szok­tam semmit. Én éppen azért kértem hat évvel ez­előtt fölvételemet a párt­ba, mert meggyőződtem ar­ról, hogy ebben a rendszer­ben önmaga erejéből ké­pezheti magát, rendezheti el életét az ember. Tudom, hogy ha másokat is meg­próbálunk megérteni, ak­kor megalkuvások nélkül, őszintén lehet élni. A vele egykorúnkról, a fiatalokról azt tartja, hogy a komoly és érett elgon­dolásaikat, törekvéseiket támogatni kell. Ennek egyik jó példáját épp a vállalat nyújtja, amely jelenleg is tizennégy ifjú műszaki to­vábbtanulását segíti. A beszélgetés után röpke közvélemény­kutatást tartok. Vincze Fe­rencire párttitkár a követ­kezőket mondja róla: — Határozott föllépésű, aktív, a pártvezetőség tag­ja. A vitákban néha fiata­losan heves, de ez az» is je­lenti, hogy nem megalkuvó. Hisszük, megállja a helyét. Az igazgató, Szalai Jó­zsef: — Öt kútfúróbrigödot irányít, műszakilag kifogás­talanul. A munkások szere­tik. Téglás Istvánná, K1SZ- titkár: — Bármit kérünk tőle, megcsinálja. A város határában az emelőmű fékkarját fogó kútfúrómester és az öblí- tőcsatornát tisztogató mun­kás: — Amikor meghallottuk, hogy ő lesz az egyik je lölt, azt mondtuk: altkor arra a gyűlésre megyünk. így kapott Nagy Csaba 416 szavazatot, amivel a város országgyűlési képvi­selőjelöltje lett. Halász Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents