Petőfi Népe, 1971. március (26. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-21 / 68. szám

„Hátrányosabb helyzetből indultak”*

B

"azsóné palacsintát süt.

Gumicsizmában, bő szövetszoknyában és magas nyakú, alul harangosra tágult kötött ujjasban áll az alacsony csikótűzhely mellett. Arcán enyhe pír. Szárnyas, koromfekete szemöldöke össze-összefut, ahogy a palacsintákat tányérba fordítja.

Azt már tisztáztuk, hogy muszájból zavarom déli egykor. Odakünn araszos hó, a szél is feltámadt, egyre vadabbul orgonái, még tüstént elindulva is azzal tréfálhat meg, hogy a szőlők alján máris színig befújta a. mélyj .utat, és hát — a delet is rég elharangozták, nem gondolhattam, hogy faluhelyen is divat a kései ebed.— A kislány miatt — mondja 'Bazsóné. — Most

várom haza. A nyolcadik általánost végzi.

— És a férje?

— ö munkában, a lágymányosi építkezésen. A fiammal együtt. Mind a ketten villanyszerelők. Még utóbb elakadnák a busszal, ha ez a bolond szél még jobban nekivadul.

Erre csak bólintok.

Az égett zsír szaga ómélyít. Lábam alatt, a konyha döngölt földjén hóolvadás pocsétája. Finánclábas a cigarettám is. Perzselt szőr-füstje köhögésre ingerel. Az ősi, divatjamúlt sémát veszem hát elő, hogy a megrekedt beszélgetést előbbre lendítsem:

— Ejnye, kérdezze mér meg, miért zavarom?

Bazsóné még tudja az illemet.

Mosolyog, a csípőjét is megrimgatja kissé, és a vállán át veti oda:

— Majd megmondja a . 1, kartárs.

Meg is mondom:

— Maga negyvenöt januárjában, egy épp ilyen zimankós napon megmentette egy szovjet tiszt életét. Egy félhalott, súlyosan sebesült ember életét. Így volt?

Bazsóné csak félszemmel pillant rám. Figyelmének java a sülő palacsintán van. Földobja, megfordítja és a serpenyőt ismét a lángra helyezve kérdezi:

— Ki beszélt magának ériről?

— Egy szovjet tábornok. Moszkvában. Ismeri, föl is keresi magát. Pár nappal azután, hogy páncélosai visszafoglalták a falut. Nem hiszi?

— Nehezen... Hogyne, járták nálunk tisztek, aztán tábornak . is lehetett éppenséggel egyikük, de ... engemet akkor még nem hívtak Bazsónénak.

— Tudom. A lánynevét jegyezte meg a tábornok. A többi az ón bűnöirn. Ügy jöttem ide, hogy előbb a tanáesházán puhatolóztam.

A tornácon dobaj, helyben-tánc, topogás, majd nagyot zörren a megvetemedett; ajtó, és a konyháiba a ház nyúlánk, hólepett iskolás lánya viharzik be.

— Hű, micsoda pocsék egy idő! — süvölti. 'ni- tára jegesmedve lettem, anyai

TiszM,

Leglát, meg is torpan, de nem jön zavarba, csak

a hangját fogja halkabbra.;

— Csók-lom.

— Zsuzsa, a kislányom — mondja Bazsóné. — Tedd

•komóttá magad, aztán asztalihoz. Bablevest főztem

palacsintával, Zsuzsa.

A kislányon takaros műbőrkabát. Leveti és a havat is lerázza róla. Majd a kucsmát kapja le kurtára nyírt, csibészes holló-hajáról, és bájos esetlenséggel

— hiszen még kamasz — a kezes-lábasa ujját tűri föl. Nem, nem az evésnek gyűrkőzik neki. Lavórt kongat, lábast emel le a tűzhelyről, meleg vizet vesz és karjára törülközőt csapva kézmosáshoz lát.

Mire elkészül, az asztal túlsó végén, egy mély- tányérban ott gőzölög már a leves. Tetején zsírfoltot vető kolbászkarikáik. De két egymásra borított lapos tányér kozott ott a palacsinta tésztája is. Továbbá két

Diákotthon igazgatója vagyok. Intézményünkben tanyai gyerekek élnek. Az általános iskola elvégzése után is nálunk maradnak és kollégiumi ellátásban részesülnek — ha a helyi gimnáziumban tanulnak tovább.

Mikor a cikk címét — „Miért nem vették jel az egyetemre az orvos fiát?” (II. 28.) — elolvastam, az volt az első gondolatom, hogy miért kell jelvenni az orvos jiát az egyetemre? Hogyan lehet ma így jeltenni ezt a kérdést? Orvos jia, géplakatos jia, birka- pásztor jia! Van ma egyáltalán olyan tendenciája az egyetemi, vagy főiskolai felvételeknek, hogy oda könnyebb bekerülni egy parasztgyereknek, mint egy orvos gyermekének? Elképzelhető-e, hogy az esetleges protekcionizmus a főiskolai felvételeknél olyan irányban érvényesül, hogy a tsz-paraszt tehetségtelenebb fia könnyebben bekerül az egyetemre, mint egy orvos tehetséges gyermeke az orvosi karra, vagy egy főmérnök tehetséges gyermeke a műszaki egyetemre?

De, hogy ennek az ellenkezőjéről vannak „kósza” hírek, az letagadhatatlan. Itt csak egyetlen dologról lehet szó: 'egyforma eredménnyel elvégzett középiskolai és egyenlő sikerrel teljesített felvételi vizsga esetében — mivel a férőhelyek száma, sajnos, véges — előnyben kell részesíteni a parasztgyerekeket, vagy általában azokat a gyermekeket, akik a társaiknál hátrányosabb helyzetből indultak.

A közvélemény valahogyan még mindig abban a tudatban van, hogy bár eltörölték a származás szerinti kategorizálást, de az ötvenes évek módszerei még ma is élnek. Pedig annyira nem élnek, hogy bizonyos vonatkozásai hiányoznak is.

Azok a pedagógusok, akik kapcsolatban vannak a még mindig hátrányos helyzetű tanulókkal, tudják, hogy micsoda energia, töretlen szorgalom és tehetség kell egy osztatlan tanyai iskolából, a petróleumlámpa mellől induló gyereknek ahhoz, hogy egy városi, ér•Hozzászólás a továbbtanul ásről irt cikkünkhöz.

telmiségi család gyermekének kulturális színvonalátj vagy annak a sokkal kisebb erőfeszítéssel megszerzett magatartási szintjét elérje.

Felvethetné valaki, hogy a múlt rendszerben is eljutottak az egyetemre egészen hátrányos helyzetből induld, tehetséges gyermekek különösebb társadalmi segítség nélkül.

Egy alapvető különbség azonban van. Megteremtettük az általános iskolát. Óriási eredmény ez, de ez az általános iskola még csak követelményeiben általános. A lehetőségekben nem.

Nem hiszem, hogy lenne ember, aki nem látná be, hogy egy Kecskemét környéki osztatlan iskola, ahol nyolc osztályt egy teremben, egy pedagógus oktat — és még szerencse, ha pedagógus és nem képesítés nélküli — a betűvetésből a nyolcadikos irodalmon át a kémiáig, mégcsak meg is közelítse egy budapesti szakrendszerű oktatást folytató, jól felszerelt iskola eredinényeit.

Anélkül, hogy egy pillanatig is eszembe jutna vitatni az általános iskola eredményeit és rendszerének helyességét, mégis meg kell mondanom, hogy Móra Ferencéknek több idejük és lehetőségük volt, hogy a hátrányos helyzetüket felszámolhassák. Hiszen nyolc évig jártak középiskolába, éltek olyan környezetben, amely lehetőséget adott nekik ahhoz, hogy már a mai ötödik osztálytól kezdve megkezdhessék a felzárkózást.

Hogyan oldhatjuk meg mi tehát ezt a problémát? A diákotthonok létrehozásával, az osztatlan iskolák teljes felszámolásával lesz igazán lehetőségeiben is általános minden általános iskola.

Addig azonban, ha egyforma eredményt ér el az osztatlan iskolából induló parasztgyerek a városi társával szemben, akkor az osztó igazság azt diktálja, hogy a nehezebb körülmények között elért eredményt honoráljuk előbb. , Dr. Tóth Géza

Tiszák écs ke

Urban Ernő:

Évforduló

mázas cseréptál. Az egyikben szilvailekvár, a másikban pedig tejfeles túró, jól megszórva kristály- cukorral.

— Láss hozzá, életem — mondja Bazsóné.

Hátát a konyhaszekrény sarkának veti, kezét karba fonja, és csak most fordul i«mét feléin^

— Szóval... tiszt volt az a sebesült' — mondja.

— Nem tudta?

— Künn, a Rút mfcöéttregy hókupac 'tetején jaj- vészékelt, az árva. Se ing, se zubbony rajta. Dgy szál nadrágban hagyták itt. Éppen kötözték volna, azért volt félmeztelen, amikor Bicske felől betörtek a német tankok... Szergej. Igen: Szergejnek hívták. Csodálom is, hogy tiszt volt. Én húszévesnek se néztem.

— Vérzett?

— Nagyon. Válltól bokáig az egész bal oldalát végigverte valami sorozat. Mi is csupa egy vér lettünk, amire fedél alá, be a hátsó szobába tudtuk cipelni a szomszéd bácsival.

— A maga szülei hol voltak akkor?

— Bújtak. Hátul a kertben. A krumplis veremből csinált bunkert az édesapám. Én is csak muszájból, az ételt melegíteni tartózkodtam a házba, mikor a kútnál jajgatni kezdett Szergej.

V^send, csak a kMány kanala koccan oda egyre

ritkább időközökben a tányér széléhez, és a szélvihar hujjogatása fokozódik odakünn eszelős üvöltéssé.

— Teháta szomszéd bácsi segített beoipelni Szergejt — igyekszem ismét tovább lendíteni a beszélgetést. — Aztán mi történt? Mesélje már el, ne kéresse magát.

Bazsóné fölhúzza, majd leejti a vállát:

— Mit meséljek még? A szomszéd bácsi elment onnan, mert úgy vert, úgy robajlott az akna, mintha az ablak alatt végszám repegtették volna a vásznat, én meg... bekötöztem Szergejt. Ahogyan tudtam. Mert hat sebből szivárgott a vére. Szivárgott? A combjából, így az ágyéka táján, csak úgy bugyogott. Lüktetve. Biztos valami fontos eret szakított föl a golyó.

— Honnan volt kötszere?

— A kútnál találtam. Mondom, hogy éppen kötözték volna Szergejt, amikor jöttek a tankok. De nem lett elég, hamar átvérzett a fásld. Volt egy szép nyári ruhám, a bérmakeresztanyámitól kaptam. Azt hasogattam föl pótlásnak.

— Nem sajnálta?

— Meg is sirattam. De..: azt se nézhettem, hogy elvérezzék nékem a sebesült.

Bazsóné elmosolyodik, és ettől a fanyar, fura kis mosolytól valósággal serdülő lánnyá fiatalodva folytatja:

— A ruha még hagyján, azt nem nagyon bánta, annak utánacsapott édesanyám. De az ágynemű miatt máig is neheztel.

— Az is tönkrement?

— Persze. A toll is, nemcsak a ciha. Valósággal ragadt a vértől. Két vánkosunk meg egy dunyhánk bánta,' hogy a társai nem tudták magukkal menekíteni Szergejt.

— És a németek? A halálfejes SS katonái. Ők mit szóltak a maga sebes ültjéhez? Vagy... nem is látták? El tudta rejteni előlük?

Bazsóné tekintete felhős lesz. Dús, szépen ívelő

szemöldökének hirtelen szárnya törik.. El is fordul.

A tűzhelyen matat valamit, és tompa, megfáradt hangon mondja:

— Ezt inkább hagyjuk. Én is megvagyok, az a tiszt se pusztult el. A többi nem fontos. A többi csak engem illet. Meg azt a tisztet, ha ugyan emlékszik még rám.

Me

Legdöbbenek, a szavak is cserben hagynak, ahogy kapkodva bizonygatni próbálom Bazsónénak: milyen nagy dolog, amit csinált, de csak sokára és csak ismételt unszolás árán tudom rávenni, hogy a kérdésemre feleljen. ..... .

— 'Nem, nem TOiffiarif“ SSfi^tétíT a sebesültet — mondja. — És hova is rejtettem volna? Még félmeztelent volt, épp egy öreg pulóvert próbáltam rákínlódni, amikor az SS-ek beállítottak.

— Hányán?

— Ketten. Egy szakállas, meg egy egészen fiatal.

— És?

— Tárgyaltak. Pusztuljon a ruszki, egyből szétveri a fejét, mondta a fiafel. iái re a szakállas: úgyis kaputt, hagyja a fenébe.

— Maga tud németül?

— Értek. Vegyes község voltunk, játék meg napszám közben ragadtak rám a legszükségesebb szavak.

— Aha... És aztán?

— Könyörögtem. Állva is, térden is. Meg a puskáját is elkaptam a fiatalabb halálfejesnek. Mert csak ütött volna, hiába mondott mást a társa... Á, nerr lehet, meg nem is érdemes elsorolni, hányán jöttek még aztán! Volt köztük rendes ember is. Volt. A legrendesebb vagy két tucat ultraszeptil-tablettával is megajándékozott. Nagy kincs volt az akkor. Életmentő szer. Hanem a többség...?!

Bazsóné legyint, és ismét elhallgat.

— Meddig tartott ez a szörnyű állapot? — faggatom.

— Három nap — három éjjel.

— Hogyan bírta?

— Nem tudom. Annyi bizonyos, ha aludtam is, csak ülve, a Szergej lábánál aludtam, egy-egy verset.

— És a bátorság? Hogyan volt bátorsága újra meg újra megvívni annyi SS-szel?

— Nem volt az bátorság. Sajnálat. Sajnáltam Szergejt. Ha elfogta a sebláz, szegény feje folyton az anyját szólogatta, Meg sírt is. Mamka, könnyezte.

Bazsóné ismét elmosolyodik.

— Asszonyom! — üt szíven ez a derengő, keserédes mosoly. — Valójában hány éves volt maga akkor?

— Tizenöt múltaim.

— Mennyi?

Valami nagyot koppan.'

Zsuzsa, a kislány ejtette el a kanalát, és csak néz, bámul, az anyját bámulja.

T

* ekintetében i jedtség, Imádat, s hitetlenséig is.

Bazsóné rászól:

— Egyél, életem. Mér’ nem eszel? — mondja. — Mind megfásul, tisztára cipőtalp lesz az a palacsinta.

IDODfVLO/i/l