Petőfi Népe, 1971. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-14 / 38. szám
4. oldal 1971. február 14. vasárnap Egy esztendő mérlege Befejezéshez közelednek a termelőszövetkezeti zárszámadások. Az elmúlt esztendő mérlegét mindenütt megvonták a szakemberek, s igyekeztek a tanulságokat is a tagság elé tárni, hogy a szövetkezet tényleges gazdái dönthessenek a legfontosabb kérdésekben. A közgyűléseket még a szokottnál is alaposabb, átgondoltabb előkészítő munka előzte meg. Értékelték az üzemegységek és brigádok terveinek teljesítését, és a szövetkezet általános helyzetét, jövedelmi viszonyait kisebb tanácskozásokon, brigádértekezleteken vitatták meg. Sok helyen ezt írásos anyag kiadásával is segítették. Elmondhatjuk, hogy tovább szélesedett a szövetkezeti demokrácia, s növekedett a felelősségérzet a közösség ügyei, a gazdálkodás iránt. A beszámolókban a vezetőségek igyekeztek elemzőén, reálisan és önkritikusan feltárni az esztendő tapasztalatait. Az ehhez kapcsolódó felszólalások és vita során a tagság szintén sok hasznos észrevételt és kritikai megjegyzést tett. Ami az elmúlt esztendő gazdasági eredményeit illeti, a termelési érték általában alacsonyabb, mint 1969-ben, de sok helyen az árbevétel elérte, vagy meghaladta a tervezettet. Kisebb volt a bevétel a kertészeti ágazatban és a növénytermelésben. A növénytermelés hiányainak pótlására a gazdaságok igyekeztek az állattenyésztésben nagyobb jövedelmeket elérni, és ez sok helyen ugrásszerű fejlődést eredményezett. Nagyobb kiesések a növénytermelésben főleg kenyérgabonából, szemestakarmányból — különösen kukoricából — keletkeztek. Ennek oka nyilvánvalóan elsősorban a szeszélyes időjárásban keresendő, de több szövetkezetben összefüggésbe hozták ezt a munkában meglevő fogyatékosságokkal. Nem kis mértékben, közrejátszott a hiányos gép. és gépalkatrész-ellátás is. Az állattenyésztésben ebben az időszakban a szarvasmarha- és baromfi- ágazat került előtérbe. Az állati férőhelyek tovább bővültek és szinte minden szövetkezeti gazdaságban borjúnevelők és hizlalók épültek, illetve korszerűsítették a régebbi épületeket. A Homokhátságon a sertéshústermelés, a takarmánykiesések miatt további visszaesést mutat. Baromfifélékből a hízott liba különösen Kiskunfélegyházán hozott terven -felüli eredményeket. A szövetkezetek állattenyésztésben mutatkozó eredményeihez hozzájárult a tagok árutermelésének fejlődése, illetve az a lehetőség, hogy az értékesítést a közös gazdaság végezte. A nehézségeket 1«küzdő szorgalmas munka, és a mozgékonyabb, a körülményekhez igazodó gazdálkodás révén a szövetkezeti tagság jövedelme a megyében az 1970-es esztendőben az előző év szintjén alakult. Ugyanakkor érthető, hogy a tartalékok szinte minden szövetkezetben csökkennek, különösen a Tisza menti és a belvízzel jobban sújtott szövetkezetekben. Aggasztó előjel, hogy különösen szemestakarmányból és állatállományból lesz kevesebb az átmenő készlet. Az idei év fő célkitűzései között szerepel az elért eredmények és a jövedelem színvonalának a tartása és mérsékelt emelése, a szövetkezetek jelentősebb új, nagy beruházásokat nem terveznek, a megkezdett beruházások mielőbbi befejezése a cél, és a gépesítés jelenlegi helyzetén szeretnének mielőbb javítani. A mérleghiányos szövetkezetekben részletesen elemzik a veszteségek okait, az elkövetett munkaszervezési, vezetési hibákat. A zárszámadó közgyűléseknek természetesen nemcsak a gazdasági helyzetre vonatkozó tapasztalatai a tanulságosak, hiszen a munkát emberek végzik, s a jó közérzet, a munkakedv egyéb tényezőkkel is összefügg. Általános tapasztalat, hogy még a szerényebb gazdasági eredmények mellett is jobb a szövetkezeti gazdák hangulata ott, ahol kikérik véleményüket, s ahol valóban gazda módjára beleszólásuk van az ügyek intézésébe és évközben is gyakran kapnak tájékoztatást a szövetkezet helyzetéről, gondjairól és eredményeiről. Jó hatása volt, hogy a közgyűlések legtöbbjén foglalkoztak a beszámolók az öregekről való gondoskodás kérdésével, s a szükséges tennivalókkal, értékelve az idős tagok munkájának hasznosságát is. Kedvező visszhangja volt, hogy a Központi Bizottság határozatának végrehajtásából adódóan nagyobb szerepet adnak, vagy kívánnak adni a szövetkezetben a dolgozó asszonyoknak. Valamennyi közgyűlésen sor került a munkában élenjárók elismerésére, jutalmazására. Igen nagy jelentősége van a termelőszövetkezeti szervek, bizottságok működésének. A tapasztalatok szerint az ellenőrző bizottságok munkája tovább fejlődött, szakszerűbbé, kritikusabbá vált. Ahol megfelelő időt és energiát fordítottak az ellenőrzésre és a bizottság valameny- nyi tagját bevonták ebbe a munkába, ott a legtöbb helyen a tagság elismerését is kiváltotta a tevékenységük. Közhasznúan végezték feladatukat a szociális bizottságok, különösen ott, ahol a vezetőség időnként beszámoltatta őket, s hatékony segítséget adott feladatuk ellátásához. A zár szám adó közgyűlések tapasztalatainak, a gazdálkodás eredményeinek végső összegezése, elemzése természetesen még hátra van, s ezt mindenütt maguknak a szövetkezeteknek és a munkájukat támogató szerveknek kell elvégezniük. Az eddig levont tanulságok mindenesetre a nagyüzemi gazdálkodásban rejlő hatalmas erőforrásokról tanúskodnak, s bizonyítják azt is, hogy — még a múlt évihez hasonló nehéz esztendő ellenére is — a termelőszövetkezeti gazdaságok megállták a helyüket, sőt, sok tekintetben tovább tudtak fejlődni. Berki Endre a megyei pártbizottság gazd asá gpolitikai osztályának munkatársa VILLASOR A FALUBAN Nehéz volna teljes bizonyossággal megmondani, hogy milyen lesz a jövő faluja. Annyi azonban kétségtelen, hogy nem lesz falu — a szó elmarasztaló értelmében. Teljesen közművesített, a korszerű technika köz- használatú vívmányaival ellátott kis települések bontakoznak ki a mai tervekből, elképzelésekből, lehetőségekből. Ezeknek a holnapi „miry városoknak” előjeleit máris sok községben láthatjuk a megyében, gyönyörködhetünk bennük. Ilyen előremutató képet tár elénk Császár- töltésen a Petőfi utca. Végigsétálva ezen a hosszú utcán, olyan érzése támad az embernek, hogy valamelyik nagyváros — Miskolc, Debrecen, Szeged, vagy éppen Kecskemét — kertes házai között járkál. Kik laknak itt, s hogyan. miből teremtették elő a bizonyára nem kevés pénzt az építkezéshez? Jókora redőnyös ablakok, tetszetős vaskerítések, beljebb mozaikkővel burkolt előszobák, parkettázott szobák, üvegezett verandák, modem bútorok, drága szőnyegek, gépesített konyhák. fürdőszobák, pince, éléskamra stb. Az utca bejárata enyhén emelkedös. A sarkon már építik az új presszót. Benyitok a Petőfi utca 1-es számú házba. Csodálatos tisztaság az udvaron, a nagy ablakokon függönyök, mögöttük örökzöld szobanövények. Kenyeres Jánosné feláll a varrógép mellől, s miután néhány szóval vázolom, miért jöttem, nagyot sóhajt: — Jaj, ez a ház! Nem is tudnám megmondani, mennyibe került, de hogy sokba, az biztos. Tíz évvel ezelőtt vettük meg a telket, már volt rajta néhány fal. De a tulajdonost Halasra helyezték, s eladta. Azóta minden évben ragasztottunk hozzá valamit, és 1969-ben költöztünk bele. Négyen lakunk itt, mi ketten a férjemmel, a 15 éves fiam, aki autószerelőnek tanul Kalocsán és a nagymama. Neki is külön szobája van. A lányom már férjhez ment, az fmsz-nél dolgozik, a férje pedig agrármérnök. Gödöllőn végzett, de most újra tanul, valami szakosítót — sorolja a szemüveges asszony, s lejjebb csavarja az olajkályhát. Majd arról beszél, mennyit dolgoztak, takarékoskodtak. — Mindig mondtam a férjemnek, hogy hozzál valamit a gyerekeknek, mert úgy várják, amikor este hazajössz. De ő semmit. Kellett minden fillér. Mozi, cukrászda, szórakozás nem volt. Igaz, a férjem a sütőüzemben dolgozik, este fél kilenckor elmegy, én meg egyedül hova menjek? — kérdezi mosolyogva Kenyeres- né, de választ persze nem vár. Inkább újra a házépítéshez kanyarodik. Utólag dicséri a férje takarékos szemléletét, a nagy rokonságot, amelynek minden tagja jött segíteni, ha szabad órája akadt, vagy ünnep volt. A fiatalok — lánya és veje, s a hároméves unoka — külön házban laknak a faluban. A kisfiú most a nagymamánál vari, egyébként. óvodába jár. Jelenleg „betegszabadságát” tölti. Megfázott egy kicsit. — így azán összejött ez a. kis ház! — mondja végül nem kis szerénységgel Kenyeresné. Közben hazaérkezik á férj is. Hármasban indulunk, hogy megnézzük a »kis házat” Négy szoba —- szépen berendezve, fénylő parkett, patika-tisztaság. Ebédlő, konyha, fürdőszoba, éléskamra, kamra. A folyosót nemrég üvegeztették be, mert befújt a hó, becsapott az eső. Az udvaron szőlő, s.a betonjárda hajlatában magasra emeli fényes, rezes orrát a vízcsap .., — Itt végig az utcában leginkább tsz-tagok laknak. De van egy orvos, egy kovács, meg néhány más foglalkozású is: főleg parasztok — mondja búcsúzóul Kenyeres Jánosné. Az utca néptelen. csak néha látni valakit, amint átszalad a szomszédba. Haladok a járdán, s egyre több ház homlokzatán látom az ismert táblát: Tiszta udvar, rendes ház. Itt, a császártöltési Petőfi utcában azonbra ezt minden házra ki lehetne tenni. Néhány helyre próbálok benyitni: a kapu zárva, a postaládában újság, levél, a redőnyök leeresztve: mindenki dolgcíik. A 32-es számú ház ve skapu- ja félig nyitva. Nem csalódom. Köszönésemre nagymamakorú néni jön ki. — Tessék csak beljebb, ide a szobába. Ez ugyan konyha volt a kezdetben, de most már szobo. Én dolgozgatok itten, ruhát készítek a kislánynak, az unokámnak. Most másodikos. Jaj, el is felejtettem: Barth Józsefné vagyok. Mi lakunk ebben a házban, összesen hatan. Hogy mennyiért csináltuk? Én már nem is tudom, de nekem ráment az egészségein. Csak itthön teszek ezt-azt, A férjem a tsz- ben, a kőműveseknél dolgozik, jól keres igaz, de meg is fárad érte. Elmondja Barth néni, hogy amikor 1958-ban kezdték osztani a telket, az övéké' nyolcezer fórint- bá került volna'; Igen ám, de csak négyezer volt. Mégis nekivágtak, mert nyolcán laktak két helyiségben az öregeknél. — Ügy gondoltuk, hogy majd csak lesz valahogy. Egészség, munka volt. Paprikával, állatokkal próbálkoztunk. Mindegyik hozott valamennyit. Aztán évre jött év. s mindig ragasztottunk valamit az épülethez. Emelkedtek a falak, tető került rá, ajtók, ablakok, padló. Szerencse, hogy a férjem érti ezt a munkát, az ő erejéből nagyon sok van a házban. Persze, mi is megfogtuk a dolog végét. Most a lányomékkal itt lakunk. Nekik két kis családjuk van. Kétszer két szoba, előszoba, konyha, éléskamra, fürdőszoba és egyéb helyiségek. A tisztaság ennek a háznak is olyan tartozéka, mint a tető, a falak, az ablakok. — Ha mindent összeszámolnánk. biztosan kijönne 300 ezer forint — vélekedik a néni, s hozzáteszi, hogy nem adná -oda fél millióért sem. — Tavaly csináltattunk kerítést — tízezer forint. Kőporos vakolást kapott a ház, újabb tízezer. Minden évre volt eddig valami: csatorna, járda, ez, az. Az idén meg, amint az idő engedi, építik az utat. Látja? Már a kohósalak nagy kupacokban itt is van. Ehhez mindenki hozzájárul — magyarázza Barth Józsefné a kapuban. Szívesen fizetnek, hiszen az út nekik épül. a ■ ■ ■ A császártöltésd villasor építése még nincs befejezve. Űj házak meztelen falai, üvegezetten ablakok szemgödrei látszanak a már kész házak során túl, vagy beljebb. Néhol még csak az alapokat rakták le, de már ott tornyosul a tégla, a sóder, beton- gerendák. Aki épít, hisz a jövőben, s akik már az új házakban laknak, tudják, hogy a most indulóknak is olyan otthonuk lesz, mint nekik: kényelmes, tiszta és jól berendezett. De tudják azt is, hogy Császár- töltésen éppen úgy, mint bárhol a megyében, az országban, a legbiztosabb alap a szorgalom. Mert a legszebb villának is a becsülettel végzett munka a megtartó pillére. Gál Sándor H a az emberek csoportba. verődnek, elóbb- ütóbb kimutatják a joguk fehérít, de sehol olyan hamar, mint a pályaudvar jegypénztára előtt kígyózó ideges embersorban... Itt mindenki siet, s a vonatról lekésni bosszúság, talán a legnagyobb az elképzelhető bosszúságok között. Mozdonyok dübörgése, tolongás, a hangosbemondó rikácsolása, a villanyóra-mutatójának hangtalan, de annál vészesebb ugrálása a számlapon, egyre közelebb a vonat menetidejéhez, a sor hosszú, a pénztárosnő lassúsága a rácsos ablak mögött — vadítja az embereket. — Itt a pesti személy! — kiáltja egy hang. mire a pesti utasok megpróbálnak előre tolakodni. Lökdösik egymást, és az előttük állókat. „Én jöttem előbb!” „Ne taszigáljon, kérem!” „Ne piszmogjon annyit, siessen a jegyadással!“ Már-már jelbomlana a rend, de akkor megjelenik egy ember. Leghátul áll. Merev arc, hideg, szürke tekintet, busa szemöldök, erőszakos száj. magas termet, parancsoló hang, szárnyait lengető bőrkabát meg egy harmonikaszerű táska: ezek együttesen határozott egyéniségnek mutatják. — Kérem, ne bontsák meg a rendet! — kiáltja. — Maga ott, fiatalember, várjon!... Mit szólna hozzá, ha én is félrelökném, mint ahogy maga azt a fiatal- asszonyt?! A sorkígyó lecsendesül: az erő és a fellépés imponál. Az oldalazok, az önmagukért valók meghunyászkodnak, s csak a fogukat csikorgatják legfeljebb. A becsületes többség azt gondolja: „jó, hogy valaki rendet tart.” A kétböröndös kis tanítónő, akit majdnem kitúrtak a sorból, hálás pillantással köszöni meg a beavatkozást. Az ember visszabiccent, de ez a fentröl jövő gesztus általános érvényű: azt jelenti, hogy ne féljetek, ti gyengék. Szárnyaim alatt vagytok, megvédelmezlek benneteket a törtetőktől!... Az embernyáj elismeri a felsőbbségét, rábízza magát, g^enki sem sejti, hogy már itt a kísértés egy futásig tói lihegő, s hátizsák alatt görnyedő fiatalember képében. A jövevény a villanyórára pillant, majd végignéz a soron és két dolgot állapít meg. Először azt, hogyha két percen belül nem vált jegyet, lekésik Jegypénztárnál a pesti személyről. A második megállapítása az, hogy itt a bőrkabátos az egyetlen ellenfél. „Az ördög vinné el az ilyen nagyszájú alakokat” — gondolja, de az arca közönyös. Tudja jól, hogy harminc másodpercen belül le kell számolni a bőrkabátossal, ha el akar utazni. A villanyóra mutatója ugrik,. s a jövevény, mintha csak erre várt volna, meglódul. Négy utas mellett baj nélkül elhalad. Azok még húzódnak is a káröröm reményében: és lesik, hogyan teszi majd taccsra védelmezőjük ezt az önző frátert. Nem csalódnak.- a bőrkabátos egész tartása szilárdságot tükröz. Szeme, ahogy a magasból lenéz, mint a stoplámpa, karja pedig, mint a leeresztett sorompó. Akkor a hátizsákos olyan mozdulatot tesz, mint amilyent a cirkuszi bűvészek szoktak, a nagy mutatvány előtt. amikor már a végletekig csavarodott a nézők kíváncsisága: Az elől állók látni vélik, hogy a két ember összekacsint, hátul meg, mintha súgást hallanának. D e mire a részleteket összeraknák, értelmeznék, addigra a bőrkabátos sorompókarja felemelkedik, s a hátizsákos akadálytalanul előre csörtet. Félfordulattal maga mögé taszítja a tanítónőt, s az hiába adja le a segély jeleket, a védelmező úgy tesz, mintha nem venné észre. — Hagyják jegyet váltani azt az embert! — harsogja ellentmondást nem tűrő hangon. A sorbanállók tátognak az elképedéstől, nincsenek olyan állapotban, hogy megfigyelhetnék, mi történik a pénztárnál. Közben ugrik az óramutató, a mikrofon recseg, a söntésnél valaki ordibál. kint újból vonat dübörög, a tömeg a peron felé hullámzik. Kinek tűnnék fel ebben a kavarodásban, hogy valaki két menetjegyet vált?... Mire az emberek rádöbbennek elárultatásukra, már késő. — Személyvonat Pest felé elment — közli a hangosbemondó. A kis tanítónő felsír tehetetlenségében, valaki káromkodik, a többi cserbenhagyott szótlanul, útálkozó grimasszal néz a peron ajtajára, amelyen alig félperccel azelőtt lépett ki a bőrkabátos és a hátizsákos. Egymás mellett, igen jó egyetértésben. Z. T.
