Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
Kerényi Grácia: Új esztendő köszöntése Kit szorongva s várakozón köszöntünk, száz új gondunk, új örömünk hozóját: új esztendő, szárnyas idő szülötte, lépj be közébünk. Lép elő a mit-se-tudott ködéből, új napot gurítva a téli égre, told előbbre újra a századunkaté hetvenegyedszer. Wifcességi; hozz s havazó türelmet, gondolathoz csendet, erőt a tetthez, minden váratlanban a gazdagítót látni taníts meg. üj esztendő, 'tél derekán köszöntünk, új esztendő, szép ragyogó reménység, add: szeressük benned az életünket, mint a madárdalt. M inden délelőtt pontosan tíz órákor találkozott a négy nyugdíjas a cukrászda sarokasztalánal. Jó kis asztal volt ez az ablak alatt, a fűtőtest mellett. Innen mindent láttak, ami az utcáin történt: jöttek-mentek az emberek, sétáltak, siettek, cipeked- tek, beszélgettek. Itt üldögélt a négy nyugdíjas délig. Amikor megkondult a harangszó, legöregebb társuk, a 83 éves Imre bácsi komótosan felállt és bejelentette: — Húzzák a levesnótát! Ezt persze a többi is Gál Sándor* hallotta, de mindig megvárták, hogy az öreg jelentse be. Maguk között csak öregnek titulálták Imre bácsit, bár mindegyik jóval felül volt a hetvenen. De míg a többi életének nagy részét hivatalban, az asztalhoz ragasztva töltötte, az öreg csatangolt a világban, bejárta úgyszólván a föld valamennyi országát, s most, itt az asztal mellett színesen ecsetelte kalandozásainak fantasztikus történeteit. Határozottan tekintélye volt asztal társai előtt, s ehhez még az is járult, hogy Imre bácsinak fiatal feleség főzte otthon az ebédet, ők pedig az étteremben ették az előfizetéses menüt Délután kettőkor újra kezdődött a diskurzus az asztal mellett Sárika, a felszolgáló, már régen tudta mit fogyasztanak az öregek. Mire levették a kabátjukat, helyet foglaltak, már ott állt a négy kávéval. Az öregek szerették, tréfálkoztak vele, s ő is szívesen váltott egy-egy szót a nyugdíjasokkal. H etek óta egyetlen téma volt a beszéd: Imre bácsi és a felesége. — Gondolj bele öreg. Amíg te itt csücsülsz a cukrászdában, csak beoson egy fiatalember az asszonyhoz és kész a nagy szarvad. Mit tudsz te már csinálni. Ilonka meg fiatal, nem kívánhatod tőle, hogy kuporogjon melletted — említette csupán tréfaként egy alkalommal a volt ügyvéd. De ez szöget ütött az öreg fejébe. Egy alkalommal, amint hazafelé ment, éppen egy katonatiszt jött ki az udvarukból. Otthon persze semmit se szólt, de ezután komoran ült az asztalnál, szürcsölte a kávét, s fél füEél hallgatta a többiek élcelődéseit. — Hogy nézett ki az a tiszt? — kérdezte Salamon, az egykori adóbeszedő. — Mert ha az, akire én gondolok, az úr legyen neked irgalmas, Imre. Nem egy magas, kicsi bajuszt viselő, fekete sörényű ember volt? Na, ugye. Mondom. Legutóbb a Krecsmári doktor feleségét szerette el. Botránnyal végződött a dolog, hiszen tudjátok — érvelt a kis töpörödött emberke, s Imre bácsi lelki szemei előtt máris megjelent a katonatiszt: éppen olyan, amilyennek Salamon leírta. — Bizony barátom, kutya jár a kertben — tette fel a koronát a gyanúra az egykori ügyvéd. — Azt hiszed ha nem volna semmi az asszony körül, eltűrné, hogy te naponta tíz, tizenöt forintot elversz itt a cukrászdában. Jól jön az neki barátom, ugyanakkor tudja, hogy te még örülsz is a szabadságnak, s elhiteted magaddal a megértő és engedékeny asszony meséjét. A bibliában is azt olvashatod, hogy az asszonyt kígyóhájjal kente be az úr, amidőn megteremtette. — Bolondok vagytok ti, vén csontok. Már el is felejtettétek milyen egy asszony meztelenül, s itt ösz- szehordtok tücsköt, bogarat. Mert irigyek vagytok! Ilonka főz nekem, takarít, tisztán járat és meleg otthont teremt nekem. Ez fáj a vén szíveteknek. Mert otthon titeket a kutya se vár — tört ki magából az ö'eg, de érezte, hogy hangja nem valami nagy meggyőződéssel csenghet társai fülében. — En olyan jó módot teremtek neki, hogy eszébe sem jut a kicsapongás. Tudja, hogy meg kell becsülnie magát mellettem, hiszen ha lehunyom a szemem, mindent egyedül örököl. Az pedig nem gyerekjáték, már akkor sem, ha csupán a házat nézzük — érvelt szinte csak önmagának az öreg. Este, mikor lefeküdt, Ilonka még a televíziót nézte. Kilengés Nem annyira képeivel, mint inkább képtermő fantáziájával hökkent meg: göröngy, fűszál, bogár, vér, sokféle mezei virág épp úgy alkotó eleme költészetének, mint a meteor, a zetor, a rakéta vagy a ring- lispil. Erénye első pillantásra nyilvánvaló: a legköznapibb természeti jelenség is belső felismerésre utódó látomássá izzik verseiben. Ezzel máris Juhász Ferenc, Nagy László „utódjává”, továbbá Buda Ferenc „oldalági rokonává” avatja önmagát. Aki első kötetét elejétől a végéig friss, üde hangzású képekből építi fel, az mindenképpen jelentős költészetet ígér. Az idézet — paradox módon — a kritikus kijelentését itt nem támasztaná alá; voltaképp az egész kötetet kellene citálni ahhoz, hogy egy-egy telitalálatát ne a többi rovására hangsúlyozzuk. Kiss Benedek első kötete tehát méltó arra, hogy mérlegre tegyük. Ám a kötet súlyát a képek, sőt a versek, versciklusok belső rendje, egymásba épülő jelentéstartalma, a más által és máshogyan ki nem fejezhető — meg nem ismételhető —, mondanivaló sugárzása adja meg, s itt a mérleg nyelve már bizonytalan ingásba kezd. S nem azért, mert Kiss Benedek versei tartalmi szempontból nehezen közelíthetők meg, — a lírai én a kötet mindegyik darabjában ugyanazon a húron szólal meg, így a kontúrok is eléggé összemosódtak. Forrás-tiszta költészet bontakozik már az első oldalakon, népdalokra, mondókákra emlékeztető, a játékosságtól sem idegen hangvétellel, csakhogy ez a csörgedezés az indulatok szikláin széttöredezik, ahelyett, hogy az olvasó tudatát barázdáló-borzongató sodrássá erősödne. Innen adódik, hogy a képiség egy idő után már nem képes a felismerés erejével hatni, fárasztóvá válik, önnön csillogásukban tetszelgő mozaikdarabokká bomlik. Láthatóan jól ismeri a szellemes francia mondást: ö, a híradó közepén elaludt, de ismét fölébredt. Akkor már csend, sötétség volt a szobában. Gondolkodni kezdett Ilonkáról. Fülében csengett, amit délután az ügyvéd említett: — Éppen a jó dolgában megy el az esze. Ne hidd egy percig se Imre, hogy egy fiatal asszonynak elég a fűtött szoba, meg a te hortyogá- sod... Magadhoz valót, korban hozzád illőt kellett volna választanod. Aki egyszer-egyszer eljönne veled ide, a cukrászdába. De Ilonka egyszer sem volt itt, soha nem jött el közénk. Világos, hogy otthon jobban érzi magát, míg mi itt szivarozunk. Az asszony valóban soha nem ment el vele a cukrászdába. Sőt, a napokban is, amikor otthon nézegette az újságot, még ő figyelmeztette, hogy na, nem mész még a haverokhoz. Mindjárt elüti a tízet. Csak így utólag gondol bele: hátha azért... Még egy darabig töprengett, aztán újra elaludt. | ásnap, tíz órakor mór ott ült a többiekkel. Társai a régi nótát hajtogatták: kutya jár a kertben, magadhoz való asszonyt kellett volna választanod. Sárinak nem adott borravalót, nem jelentette be, hogy húzzák a levesnótát, csak felugrott és elment. Otthon nagy veszekedést csapott. — Szégyent hozol a fejemre. Már az egész város rajtam röhög, megmondták a barátaim is, hogy egy katonatiszt jár hozzád, amíg én marha kuporgok a cukrászdában és dicsekszem a jó kis feleségemmel. Hát vedd tudomásul, hogy másik asszonyt keresek. Ezt javasolták a barátaim már régen, de eddig nem hittem nekik. Most már látom, hogy Igazuk van, marha vagyok ón, hogy egy ilyen nővel küszködök vén- ségemre. Nekem nyugalom kell, érted, nem pedig hírverés, meg pletyka. Az asszony először csak hümmögött. Azt gondolta, agyvérzés érte az öreget, azért beszél itt össze-vissza minden bolondságot. Aztán látta, hogy nem tréfa a dolog, s míg Imre bácsi kiöntötte a mérgét, töprengett: ő is veszekedjen, elmenjen, vagy szép szóval válaszoljon a kitörésre. Végül az utóbbi mellett döntött. — Ugyan öregem. Hát hova gondolsz te, mit hiszel te rólam? Teledumálták a fejedet azok a vén kappa- nok, te meg egy szóig nekik adsz igazat. Hát azt hiszed, hogy öl ilyen hálátlan lennék hozzád. A katonatisztet is kitalálták. Biztosan a postással tévesztik össze. Aznap hozta a nyugdíjadat. Vagy már nem _ emlékszel? Neked adtam oda, amikor megjöttél, nem igaz? Az öreg megütődött egy pillanatra. Visszagondolt s élénkén emlékezett, hogy akkor valóban ide adta a nyugdíjat az asszony. Abban elbizonytalanodott, hogy postást vagy katonát látott kijönni az udvarról. De ha Ilonka postást mond, akkor biztosan úgy is volt. Megebédeltek, aztán az öreg szokás szerint aludni akart egyet. Le is heveredett a díványra. Ilonka oda jött hozzá, lekuporodott és csak duruzsolt a fülibe. — Nem tesz neked jót az a három öreg csont. Csak telebeszélik a fejed minden marhasággal. Ne járj közéjük, az lesz a legjobb, akkor nem képzelődsz arról, hogy én itthon ezt, meg azt csinálom. Megleszünk mink itt ketten, majd én főzök neked minden délelőtt jó kávét aztán sétálunk, ebédet készítünk, délután meg olvasgatunk, melegszünk. Még az lenne a legjobb, ha vennénk egy kutyát. Úgyis régen akarsz már egy okos kis állatot. Idomítani lehetne, elvinni sétálni... Hát kell nekünk ez a veszekedés...? M Az elsőkötetes Kiss Benedek a költészet legnagyobb ellensége az irodalom, de a Gazdátlan évszak című kötetből ítélve nem lehetünk biztosak abban, hogy Kiss Benedek ebből a legalkalmasabb következtetést vonta le a maga számára. Verseinek eredői teljességgel intiutivek, azaz ráérzőek, de az intellektuális hajlam száműzése folytán a felfedeztetéssel marad adós. Nem törvényt teremt, hanem állapotot rögzít. Ezt ugyan színvonalasan csinálja, de továbblépni csak úgy lesz képes, ha önnön — mostani voltában kissé meghatározatlan — lírai helyzete fölé emelkedik. Nem kell félnie az „elszakadástól”, ettől a verseiben is hangsúlyozott népi eredete kellően megóvja. Talán méltánytalan, s túl szokványosnak is ható megállapítás, hogy a kötetben gyengébb, az átlagosnál kisebb igénnyel megformált versek is akadnak, hiszen az egyenetlenségtől még a klasszikus életművek sem mentesek. De Kiss Benedeknél inkább a szemléletbeli megereszkedés, a tudati kontroll be nem avatkozása termi a fakóbb verseket, s többnyire ott, ahol magyarságeszméléséről vall. Nem mintha nem volna máig időszerű az Ady-féle ostor csattogtatása de ezt az újmódi sírvavigadásban feloldani — ahogy "azt például Kiss Benedek a Magyarország című versében teszi — eléggé időszerűtlen vállalkozás. Mindezzel együtt tehetséges, sokat ígérő fiatal költő Kiss Benedek, s ezzel függ össze, hogy vannak hibái botlásai, itt-ott veszélyek is fenyegetik. A kockázattól csak a dilettánsak mentesek. S bár az érték és a rang szempontjából mellékes, hogy az ország melyik sarkát mondhatja szülőföldjének, hadd írjuk ide — büszkeséggel is, hozzánk való kötődése miatt is — hogy megyerik szülötte. Akasztóról származik, <5 esőért vallhatja magát a „nagy, maszatos falu és á kérges szik fiának”. (Kisis, Benedek, Gazdátlan évszak. Kozmosz Könyvek, 197Ó.) Hatvani Dániel Lakatos Attila: Kiszámoló Negyvenhétben megszülettem, de én arról nem tehettem. Mályva lángolt fejem fölött, foszladozó tejes ködök, serpenyőben izzó parázs: meg ne szűnjön ez a varázs. Fákat szedtem egy ■ csokorba. virágokat nagy halomba, ólajfüstöt lélegeztem, kátrány bupgyrtht a szememben frissen futó, hivalkodó: ki lesz vajon ma a fogó? Csanády János: A géniusz Valami csendesen feloldott. Víz-sík, szigeteik, karszt: alant. S benned egy súlytalan madár suhan. Hal voltál langyos tengerekben. Szárnyaidat tették próbára a vad szelek. Izeidet: a végtelent fonó spirálisok. És most a földtömeg gömbje fölött ragyog szemed. A z öreg úgy érezte igaza van az asszonynak. A három öreg irigységből beszél mindent összevissza neki. Megvesszük a kutyát — döntött magában, s egy hót múlva már vidáman sétáltak hármasban. De Imre bácsi, ha meglátott egy katonatisztet, egy pillanatra mindig méregbe esett. De aztán újra megbékélt, hiszen Ilonka mondta: nem katona volt, hanem a postás. A nyugdíjat hozta. Gyurival a nagymama miatt vesztünk össze. Se-’ hogysem akarta, hogy elmenjek hozzá. Hogy úgyis olyan ritkán szabadidők él otthonról, és ilyenkor is a nagyihoz megyek! De én nem tágítottam. A legjobb barátnőmhöz nem megyek olyan szívesen, mint nagyihoz. De Gyuri ezt nem érti. Nagyika háza elé érve megfogta a karom, hogy nem enged. Szerettem volna ahhoz a jól fésült fejéhez vágni valamit. Őrülten fájt a karom, annyira szorította. Ez a marha azt hiszi, nem kell elszámolnom a testemmel otthon. Az hiányzik, hogy anyám kék foltokat lásson rajtam! — Vedd tudomásul — üvöltötte —, ha ide most bemész, soha többé nem látsz! — Úgyis csak kecsegtetsz! — ordítottam vissza és kitéptem magam a szorításából. Nagyika rendkívül örült nekem, rögtön a fánkot rakta elém. Mindig fánkot süt, rögeszméje, hogy szeretem. Kissé ütött-kopott már a drága léiek, de isteni fej. Vele mindenről el tudok beszélgetni, egyáltalán nem nagymama-típus. Egy színfolt. Egyetlen szenvedélye van csupán, a spórolás. Kuporgat, mint a többi öregasszony, de ezzel nem agondtalan öregséget akarja biztosítani. Naponta félretesz egy-két forintot a kre- dencbe — egy gyöngyház-tányérba. A hónap végére van negyven forintja magához veszi és titokzatos utakra indul. Sokáig nekem sem vallotta be, de egy-
