Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
J uliskát azóta Ismerem, amióta „hivatásos” újságíróként járok-kelek a világban. 1949-ben — akkor indultak a mai megyei lapok — már ott láttuk őt a szolnoki Kedves cukrászda csengő-zengő pénztárgépénél. De ugyanannyiszor volt szalonos vagy a csodálatos duplák alkotója a presszógép mellett, amelyet talán nem is neveztek még akkor presszógépnek. Akkor ilyen univerzális tehetségeket kívánt a vendéglátóipar. Szerettük Juliskát frissítőén harsány jókedvéért, göndör kacagásáért is — azért, hogy az ebéd utáni kávé mellé az egészséges derűt is megkaptuk a Kedvesben. Jólesett újságíróknak, tanácsi alkalmazottaknak egyaránt a délelőtti feszítettség feloldására. Mert főként e két intézmény adta a fekvésénél fogva is romantikus hangulatú kis cukrászda — lépcsőn kellett lemenni a járdaszintnél mélyebben fekvő helyiségbe —, törzsvendégeit. Hálás bókokat is könyvelhetett el Juliska a kávéért, kicsattanó életkedvéért, no és ki ne felejtsük — szókimondásáért —, a hamisítatlanul nefelejcskék szemét illetőleg. Aztán ahogy az évek szálltak, úgy állandósult Juliska beosztása a kassza kis kuckójában. Újságírók szöktek meg a pályától, tanácselnökök váltakoztak, irodisták cserélődtek, s Juliskának olyan vendégeiből, mint mondjuk Solymár József, Gerencsér Miklós — azóta többkötetes írók lettek —, csak ő, Péter Juliánná tartott ki becsülettel a pénztárgép mellett. Róla sosem írt az újság, hiszen „ki ne ismerné Juliskát”. Meg van-e annyi „érdekes” egy tisztességesen dolgozó pénztárosnő életében, mint például egy hivatali főelőadóéban, aki tervekről, új létesítményekről, városrendezési szenzációkról nyilatkozik a lapokba. (Ámbátor, lehet, hogy később le kell őt váltani — visszaélésekért No, persze, róla ilyenkor is írnak.) A *^zt mondjuk, sokan — ismerjük Juliskát S milyen nagyot néztem magam is, mikor tavaly hosszabb ideje hiányoltam — legutóbbi székhelye, a Tiszavirág presszó pénztárfülkéjéből. Az utcán találkoztunk. — Régen láttalak, Juliska — volt az első szavam. A tegezés még abból az időből ered, amikor még „Szabadság !”-gal köszöntünk, s akit közülünk valónak tudtunk, azzal magától értetődően összetegeződtünk. — Nyugdíjba mentem, hát nem tudtad? — s talán ezúttal valami más, erőltetett árnyalata is volt rövid nevetésének. Bárányos Huba: öreg paraszt Tóth István: Néztem a szemét; kék, mint mindig, a hajában se láttam — vagy ... Ni, tényleg. Igaz, hogy barna most is,_de más, csakugyan más a hajkorona „öntartása”. Művi az a bizonyos rugalmasság. — Ne bolondozz; te — meg a nyugdíj! — hitetlenkedtem túl árulkodón... — Jó, hogy azért legalább ekkorra megkaptad azt a szép lakást — igazítottam valamit meglepődésemen. Mert tény, s való, rokonnál, itt-ott, pici albérletekben, kis alsóházi szobácskábán lakott. Végre, a belvárosban, új bérházban hozzájutott első önálló lakásához. — Mikor jöttök el a feleségeddel? Szőnyeget, új bútort vettem; a konyha ragyog, mint a porcelán. Igen. Sokunk feleségei is törzsvendégei voltak valamikor, és a sors éppen a Kedves-ben kezdte „szervezni” a majdani házasságokat. — Hová tartasz? — Jaj, ne is mondd! Tanúkat próbálok felhajtani. Hónapok óta. — Tanúkat? — Igen. Képzeld, ha 1930-tól a felszabadulásig tudom igazolni, kiknél, mennyi ideig szolgáltam, párszáz forinttal emelkedne a nyugdíjam. Milyen jól jönne, hiszen „megesznek” a részletek — bútor... de tudod, minek soroljam. C zépen sütött a nap, együtt mentünk tovább. Volt miken ámulnom. s még azt hittem — de hány emberről mondhatnánk ugyanígy —•, hogy „jól ismerem” Juliskát. Kiscseléd volt már csitri lány korában. Szlányi Lajos festőművésznél; Eötvös Károly Lajos ny. tanfelügyelőnél — közeli rokona a nagy fizikusnak —; a Hunyor-családnál — régi földbirtokos família, „Árpádig” visszavezetett családfával, s mivel az utolsó „ág” lány, hogy a nagy név fennmaradjon, a férje is ezt vette fel; — e családok révén szoros kapcsolat a Szolnoki Művészteleppel; ismerte Aba-Novák Vilmost, Fényes Adolfot, Chiovini Ferencet; szolgált Zádor Ist- vánéknál... — Tetszett nekik, hogy „nagy pofám" volt, meg mindig jókedvem... Jaj, a Pólya-fivérek, Tibor a festőművész és Iván, csuda jópofák voltak. Emlékszem, egyszer a gazdámék nem voltak odahaza, amikor a két Pólya belátogatott. De otthon érezték magukat, amit a vendégkönyvbe is bejegyeztek. Ma is tudom a szellemes versikét; „Tiborotok meg Iván, Ti borotok megiván, — elmentek.” — Szerettem a művészeket. Nem volt egyik se felvágós, nagyképű. Mikor egy-egy képről, művészeti kérdésről vitatkoztak, sose küldtek ki, hogy „ez nem tartozik a cselédlányra”. Látták, mennyire figyelek, még mondták is: üljek csak le nyugodtan... Meg mikor Szlányi ment festeni a Zagyvához. Vittem utána a mappát, festékkészséget, állványt. Ezt azért nem szerettem, mert szégyelltem az ismerős fiúk miatt. Meg is mondtam a gazdának; nem haragudott. Elnevette. Máskor ő vitte a felszerelést. Elnéztem, hogy festi a felhőket, a fákat, keveri hozzá a színeket. Na, mondom, ezt én is meg tudom csinálni. Mikor nem voltak otthon, a műteremben hozzá is láttam. Ügy belemerültem, hogy a végén törölgetni kellett az izzadtságot a képemről. Arra eszméltem, hogy a hátam mögött felnevetnek. Nem a kép miatt, amit festettem, hanem a képemtől; csupa tarkaság volt a törölgetéstől. Megengedték, fessek csak... No de láttam a „különbséget”. |yl ás képek is előkerültek a retikülből. A tanúk * ■ számára is emlékeztetők ezek. Az egyik például jóvágású, kemény kiállású fiatal munkás portréja. Juliska megkérdezte; . — Emlékszel-e Tenyeri Jani bácsira? — Hogyne. Ö volt az a szinte filigrán termetű, fehér bajuszú kisöreg, szintén vendéglátóipari vezető, akit városszerte tiszieltek az illegális mozgalomban való szerepéért. Úgy is harcolt a tőkések ellen — nem beszélve titkos szemináriumokról, röpcédulák terjesztéséről, munkásdalárda-találkozókról —, hogy a múltban egy pohár bort, egy darab cigarettát nem vett üzletből; „Rajta ne gazdagodjon a tőkés...” — Ö pedig a Jani bácsi testvére, Tenyeri József, — mutatta a fényképet Juliska. — Nekem is unokatestvérem ... Jóska Hunyoréknál volt inas. Tudták, milyen jó hangja van — Jani bácsival együtt tagja volt a munkásdalárdának —, s ha nagy vendégség volt az úréknál, Hunyorné zongorázott, Jóska pedig énekelt, például az áriát a ToscábóL Öt meg ilyen alkalommal ismerte meg Borbereki Kovács Zoltán szobrászművész, s mivel látta, milyen formás, izmos, jókötésű fiú, felkérte, legyen modellje... Sok híres szoborban ott a Jóska arca, alakja. Borbereki egyik főműve, a Szentesen felállított „Kubikos”; Tenyeri Jóskáról mintázta... Jóska ma a kazincbarcikai hőerőműnél turbinakezelő... A felszabadulás Dögén — Szabolcs megye _ a N ozdrovitzky-kastélyban érte Juliskát. A földbirtokosék elmentek. Ö a falu népével — őszirózsával a kezében; ezt vitt mindenki — várta a szovjet katonákat ... Aztán nemsokára hazajött Szolnokra. — S tudod, itthon téptem össze a cselédkönyvemet: én már többé nem leszek más szolgája; — Elgondolkodott egy kicsit Juliska, majd csak a szemével egy régi, előkelő házra intett. — Akiknél ott szolgáltam, a detek- tíwel vitetett a rendőrségre. Egyszer úgy bánt velem, hogy... nem tudtam uralkodni magamon. Micsoda brutális marka volt annak a Bögre nevű detektívnek; csak úgy vágódtam az ajtóhoz __Ez is eszembe jutott m ikor a cselédkönyvet darabokra szaggatva bíztam a szélre... Most pedig milyen jól jönne... Bodri Ferenc: Nő! fej szer úgy döntött, nem bírja magában tartaná titkát Beváltotta, ilyenkor beül egy taxiba és viteti magát Az útirányt mindig a szezontól teszi függővé. Tavasszal az Állatkertbe megy, nyáron a Várba, vagy a Margitszigetre. Télen csak rövid utakra kocsikázik, mert fázik, és beül valahová fogyasztani. Mert nagyika csak fogyaszt. Nem eszik és nem iszik, hanem fogyaszt. És kacag. Szégyenlősen ugyan, de kacag. Csak nekem mond ed mindent — bizalmasan. Én csak általános hülyeségekről tudok vele eldumcsizni. pedig szívesen beavatnám az én kis életembe, de nagyika szemében én egy úgynevezett szent unoka vagyok. Valahogy soha sincs lelkem kiábrándítani. De most tomboltam magamban, úgy éreztem, ott a lakásba rögtön megfulladok. Rávettem nagyikát, menjünk el sétálni, hiszen kitűnő idő van, vétek bentmaradni. Rendkívül örüli az ötletnek, sőt biztosított, hajlandó leküzdeni tériszonyát: menjünk át kishajóval Pestre. A ház előtt körülnéztem: Gyuri ez az őrült tényleg beváltja szavát, hogy soha többé nem látom. Titkon reménykedtem, hátha feltűnik valamelyik kapualjból. De nem. Volt szíve itthagyni! A nyomorult! A kishajó éppen indulásra kész, amikor odaérünk. Nagyika ijedten keres kapaszkodási lehetőséget, ami- koris valaki udvariasan karonfogja és felviszi a bárkára. Gyuri! A francból került ez ide! — Ó, köszönöm, fiatalember! Köszönöm, hogy ilyen udvarias. Szintén átjön a túloldalra? — kérdi a nagyika, aki nem elégszik meg ezzel a kis segítséggel. Most egész úton hálálkodni fog, mert minden jó cselekedettől meghatódik. — Engem is rávett az unokám — folytatja nagyika — gyere, áthajózunk Pestre és kiülünk egy teraszra haboskávézni... Bocsánatkérően rámnéz; szó sem volt holmi haboskávéróL Gyorsan átgondolom anyagi helyzetemet. Nal Gyuri a helyzet magaslatán. Vigyorog, dumál, gesztikulál, de csak a nagymamának, mintha én ott sem lennék. Bele kellene ájulnom a vízbe, aztán ugorhatna utánam! — Nagyon ritka az úri fiú ebben a huligán világban — mondja nagyika és bizalmasan csimpaszkodik Gyuriba. Az úri fiú most előveszi legszélesebb mosolyát — ilyenkor ötvenkét foga van —, hogy nyugtázza a vallomást. — Csak nem a kedves unokája? — mutat rám Gyuri. Nagyika büszkén kihúzza magát és megsimogatja a fejem. — A néni nagyon fiatal ahhoz, hogy ilyen nagy unokája legyen. — A dédunokája vagyok — mondom vicsorítva. — Kozmetikázom magam. Titokban persze. De az unokám, az megért, ö mondja meg, milyen krémeket vegyek. — Nem kell mindent kifecsegni egy idegennek — mondom jó hangosan. Nagyika kacarászik. — Nagyon zárkózott kislány. Tudja, még nincsenek udvariéi. Roppant komoly és jó munkaerő... Ez a mániája. Az ő mércéje, ha valaki jó munkaerő. — ... és tudná, milyen házias! Remeikül főz meg süt. Nálunk ez a családi vonás. — Sajnos, ritka az a mai lány. aM ilyen fiatalon már ügyes háziasszony. Tetszik tudni, járok egy kislánnyal, annyi idős lehet, mint a néni unokáia. de az egy rettenet. Édesanyám betegsége idején főzött rám, egy kilót lefogytam. Ehetetlen ételeket tett elém. Meg kell ölnöm. — És tessék elképzelni — fecseg tovább Gyuri — a jó modor is h’ánvzik ezekből a csitrikből. Azzal a kislánnyal egy jobb helyre nem tudok elmenni. Egy vipera. Nem olyan csendes, mint a néni unokája! Hangoskodik, kötekedik. A múltkor is köpködött az utcán, mert dühös volt rám. — Ott kell hagyni az ilyent! — Nagyika teljesen átéli a történetet. — Sohasem lesz jó feleség belőle! — Mindegyik ilyen, tessék elhinni. Az egyik tizenkilenc ... — Az unokámat kicsi korától kezdve nagyon szigorúan nevelte a lányom. Olyasmi, hogy ellenkezés, soha nem fordult elő. Nagyon őszinte gyerek. Neki az anyja a barátnője! Végre átértünk Pestre. A kiszállásnál óvatosan Gyuri bokájába rúgok. Aztán jön a terasz. — Veletek tarthatok én is? — kérdem flegmán. A kávé jó, a hab friss, Gyurit gyűlölöm. Lassan nagyikát is. Tüntetőén elbújok a napszemüvegem mögé, kicsit el is fordulok tőlük, napozok, ök ketten zavartalan beszélgetnek. — Szólj már valamit te is. na! — nógat nagyika. — Ne ülj itt csak úgy. Nem illik. — Haza kéne menni! — Látja, nem tud feloldódni. A kis vadóc. — Na- gyika rosszallóan csóválja a fejét. A számlát is természetesen Gyurink egyenlíti ki. Nem fizeti; ahogy csinálja, az egyenlítés. Nagyikát teljesen levette a lábáról. — Bem rakpart huszonöt — mondja búcsúzóul — nyugodtan keressen fel, hä van ideje. Talán az unokámmal is találkozik — néz jelentőségteljesen Gyurira. Lassan sétálunk a Duna-oarton hazafelé Nagvika megáll, hosszan abba az irányba néz, amerre Gyurit látta eltűnni. , — Ha neked egyszer egy ilyen akadna! Borsányi Vera
