Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
Hogyan ismerjük a szovjet irodalmat? Gróf József: Az áfváll'ozás akarása Felragyogtál üdvözülten, szemedben világok fénye — Felragyogsz-e üdvözülten, szemedben világok árnya? Áprily Lajos: Négysoros i. (Esküvőre) „Maholnap őszi ködben áll a házunk” s körül a fák is mindmegannyian, S huszonöt ősz után a pesti őszben csendben megindul s megy-megy a fiam. (1938 október) * II. őszi csoda Szemem maholnap őszi szint se lát, sem tarkaságot fenn a hegy fokán. De láthattam egy őszi szép csodát: láttam októberi dédunokám. (1967 április) Szilágyi Ákos: Alszom Alszom, mint lábtörlők bajszán a sár, mint vékonyka köd-ködmön alszik a fákon, Alszom, mint örökre elejtett pohár, Alszom — mázsás mosoly a számon. Alekszej Malin: A kvartett Krilov állatmeséinek önkényes folytatásából Pacsirta, a bölcs kritikus az alábbiakat jelentette ki a kvartett tagjainak: — Bizony, barátaim, ülhetnek, amilyen sorrendben csak akarnak, zenésznek mégsem alkalmasak. — Hogyan értsük ezt?! — kiáltott felháborodottan a pajkos Csimpánz, a Szamár, a Kecske és a csám- pás Medve Miska. — A Pacsirta szakvéleménye eleve hibás, a kollegalitás súlyos megsértésén alapszik, erősen szubjektív! Majd bepanaszoljuk, ahová kell... Megtették. Az erdei tisztáson, a hársfák alatt tizenhat bizottság ülésezett egymás után. Vastag dosz- sziét fektettek fel ilyen címmel: „A KESZMEC- kvartett ügye.” (KESZMEC: Kecske, Szamár, Medve, Csimpánz.) Próbálkoztak a kvartét tagjainak ilyen, meg amolyan sorrendbe ültetésével, s hallgatták, mint nyúzzák a hangszereket. Végül megszületett a hitelt érdemlő vélemény: bizony, a pajkos Csimpánz, a Szamár, a Kecske és a csámpás Medve Miska egyaránt alkalmatlanok a zenei pályára. — Akkor mihez kezdjünk? — kérdezték kórusban. — Attól függ, ki, mihez ért. Ezzel az erőnléttel Miska például dolgozhat az erdőkitermelésben. A Szamár a szállítási vállalatnál... _ Hohó! Azt már nem! Alkalmatlanok vagyunk muzsikusnak? Elmegyünk hát írónak, vagy festőnek! Elvégre értelmiségiek vagyunk ... Aztán közösen megírtak egy regényt. A kiadó fércmunkának, közölhetetlennek minősít 'tte. A kvartett ismét tizenhat panaszos levéllel, tizenhat bizottságot foglalkoztatott. Újra vizsgálat, véleményezés, tanácskozás. Végül a döntés; helyesen járt el a kiadó. Időközben valaki felvetette: '„Mi lenne, ha feloszlatnánk ezt a kvartettet? Erre aztán megindult a lavina! A különböző fórumokat a panasz-s levelek özönével lepték el, ilyen végső kicsengéssel: Hogy képzelik, egyetlen bürokratikus tollvr 'ássál likvidálni egy ilyen öss: ■ott, baráti kollei.i 'át?! — Valósár . iJ.árcnyomás ez a KüSZMEC! Mit lehetne ten — törte fejét a vezetőség. — Hiszen a kvartett vai nr.nuira összeforrott, hogy abba belekötni nem 4 Fecske ű-Tufög, a Szamár makacs, a Med • Csimpánz! :<i ravasz... Ráadásul minder-'- vannak rokonai’ jóbarátaik: Medvének az erdőgazdaságban Kec kének az állattenyésztésnél, Csimpánzkának r cirkuszban, a Szamárnak pedig mindenütt, ahol szamarak vannak... Hát lehetséges egy ilyen kvartettet feloszlatni? Fordította; Sávolt Bél? Hogyan ismerjük a szovjet irodalmat? Vannak-e megbízható ismereteink múltjáról és jelenéről? Hoz- záférhetőek-e magyar fordításban — mégpedig jó, az eredetivel egyenrangú tolmácsolásokban — ennek az irodalomnak a legjellemzőbb alkotásai? Ezek a kérdések nem ok nélkül nyugtalanítják szellemi életünket, hiszen részei egy nagyobb problémakörnek, amelynek vizsgálata már a magyar szellemi élet általános állapotára is következtetni enged: szinkronban vagyunk-e a világirodalommal? Ismeretes, hogy a magyar kulturális élet felszabadulás előtt jelentősen elmaradt a világszínvonaltól. Késésben voltunk, s ennek objektív történelmi okai voltak. Igaz, Arany János csaknem egyidejűleg mutatja be a honi közönségnek Gogolt, s éppen a legjelentősebb novellájával, A köpönyeggel; igaz, Bérczy Károly — bár harmincesztendős késéssel — megtanul oroszul is, hogy méltóképpen szólaltassa meg az Anyegint. De gondoljunk csak arra: a század első évtizedeinek magyar szellemi élete, Ady és a Nyugat mozgalma a francia szimbolizmus, Baudelaire és társai felé tájékozódik, amikor már javában zajlik Apollinaire, vagy a futuristák költői forradalma... Félreértés ne essék: mit sem vonhat le ez az ütemeltolódás Ady nagyságából, a Nyugat jelentőségéből, a tény azonban tény marad: az első világháború, a Tanácsköztársaság utáni magyar költői forradalomnak kell majd megfutni ezt az ötvenesztendős lemaradást. Kassák szorgalmas informáló tevékenysége és művészi nyugtalansága, József Attila párizsi évei, Illyés Gyula otthonossága a francia szürrealisták közölt, Barta Sándor, Korúját Aladár világnézeti korszerűsége — ez hozza az első eredményt. És törvényszerű volt, hogy a huszas évek magyar irodalmi földrengése áz akkor fiatal szovjet irodalom felé is megfelelően betájolja magát. A huszas évek legelején, a magyar kommunisták egyik legnagyobb orgánumában, a Kassai Munkásban Mácza János bemutatja Majakovszkijt. Majakovszkij népszerűsége gyorsan nő — a Horthy-rendszer fasisztoid gátjai miatt: illegális ' csatornákon. Egy szélsőséges példát idézünk. „Majakovszkijnak — írja a huszas évek legelejére visszaemlékezve Illyés Gyula — akkor már megvolt a hírneve, meg a kereslet versei után, de az egy Balra marson kívül egy sem jutott el hozzánk, fordításban persze. Amíglen egyszerre terjedni kezdett nem is egy remekhek bizonyult, s munkásünnepi szavalásra már csak azért is kiválóan alkalmas költeménye. mert azok mind a magyar forradalmat dicsőítették ..Ismeretes, hogy az időben Illyés „Ma- jakovszkij-verseket” írt — a kor avantgarde esztétikájának megfelelő irodalmi normák szerint, ami jól mutatja, hogy Majakovszkij mekkora belső igényt elégített ki az akkori fiatal magyar irodalom, költészet szárfiára. í ’ * 1 Térjünk’vissza a mához... Amikor az egyidejűséget, a tájékozódás frisseségét, aktualitását mérjük, egyáltalán nem Valamiféle divathóbortra gondolunk. A divat minden esetben csak a természetes fejlődés akadályozója lehet? Éppen ellenkezőleg: azt a belső igényt és ez igényt kieléghö tájékozódást, jótékonyan sürgető találkozást keressük, amelyre Illyés és Majakovszkij költészetének fentebb jelzett találkozása frappáns példa, noha a két költő útjai a továbbiakban eltértek. Az illyési költészet formálódásánál azonban lehetetlen közömbösen kezelni ezt a tényt. Azért kell erről nyomatákkal szólni, mert a mesterséges hatás erőltetésére is akad példa — a szovjet P. Golubki; Ivánka (fametszet) irodalommal kapcsolatosan. Az ötvenes évek elejére gondolunk, amikor — a személyi kultusz körülményei között — a szovjet irodalom harmad- és negyedrangú termékeit is egyedül követendő példává emelte a dogmatikus irodalompolitika. Amikor nem a két ország szellemi életének valóságos tendenciái és kiemelkedő értékei találkoztak, hanem időszerűnek vélt feladatok megoldását az utánzás szintjén vélték egyesek elérhetőnek. Ezt a viszonylag rövid időszakot aztán megsínylette nemcsak a magyar irodalmi élet, hanem a szovjet irodalom magyarországi tekintélye is — immár az olvasók között. Hogyan állunk ma? Ami a két ország szellemi életének kapcsolatait illeti, egyre több példát ismerünk a termékeny kölcsönhatásra. Tudjuk, hogy például, Illyés tavaly oroszul kiadott kötete a szovjet költők középgenerációjában milyen szenzációt jelentett, s erről David Szamoljov, e generáció egyik kiemelkedő képviselője (magyarul A fekete nyírfa címmel adták ki válogatott verseit) vallott egy megragadó esszében. Tudjuk, hogy a szovjet „új hullám" költészete, Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Jevgenyij Vinokurov. Robert Rozsgyesztvenszkij poézisa nem csupán az olvasók széles táborára hatott a szenzáció erejével, hanem ott találhatjuk költészetük eszmei ihletésének nyomát Váci Mihály, vagy Garai Gábor nem egy költeményén. Az sem kétséges számunkra, hogy a szovjet próza új eredményei, az Emberi sors, az Ivan Gyenyiszovics egy napjától egészen a fiatalok alkotásaiig Akszjonov, (Kollégák, Csillagos jegy), Baklanov (1941. júliusa), Jurij Kazakov (Égszínkék történet), Viktor Nyekraszov (Kira Georgijevna) művéig — hiteles, jó irodalmi művek erejével ábrázolták a szovjet élet fordulatait. További kérdés azonban, hogy megtettünk-e mindent ezen a téren? Valóban a legjobb alkotások szólaltak meg magyarul? És nem utolsósorban: rendelkezik-e a magyar olvasó megfelelő áttekintéssel a szovjet irodalom folyamatáról, eszmecseréiről? 1956 után a magyar könyvkiadásnak óriási bepótolni való ja volt; szinte a szovjet irodalom teljes történetiségét újra kellett reprezentálnia a magyar olvasó előtt. Az elmúlt 12—13 évben kaptuk kézhez jó fordításban Majakovszkij, Paszternák, Szergej Jeszenyin. Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Alek- szandr Tvardovszkij verseit. Megjelentek a szovjet próza olyan kiemelkedő — immár klasszikusként számontartott — remekművei, mint Ilja Ehrenburg Julio Jurentinója, Iszaek Babel összes művei, Andrej Platonov elbeszélései és kisregényei, Jurij Ti- nyanov történeti regényei, például A nagykövet halála, s felfedeztük magunknak Konsztantyin Pausz- tovszkij munkásságát. És mindez párhuzamosan zajlott a szovjet irodalom kurrens alkotásainak bemutatásával. (A szovjet klasszikusok kiadásában még mára is maradt szenzáció: ezt bizonyítja Mihail Bulgakovnak, az utóbbi időben aratott nagy sikere: regényei. A színházi regény, A fehér gárda és min- denekelőtt a Mester és Margarita, valamint a budapesti Katona József Színházban bemutatott drámája, az Ivan Vasziljevics.) A magyar olvasó tájékozódását szolgálta két kitűnő tanulmánykötet, a Szovjet irodalom és Az új szovjet irodalom (mindkét kötetet Kardos László akadémikus szerkesztette és ő írta a bevezető tanulmányokat), amelyekben régi és új szovjet írókról rajzolt portrék egész sora nyújt megbízható tájékoztatást. (Hadd tegyük hozzá, ez a két kötet — minden erénye ellenére sem pótolhatja azt a kirívó hiányosságot, hogy Tyimofejevnek az ötvenes évek elején kiadott — oroszul a negyvenes években íródott, tehát ma már korszerűtlen szovjet irodalom- történetet leszámítva: — magyar nyelven nincsen megbízható szovjet irodalomtörténeti kalauz. Holott az olvasók megbízhatóbb tájékoztatása érdekében, valamint az iskolai oktatás miatt is, de nem utolsósorban saját ismereteink rendszerezése érdekében múlhatatlanul szükség lenne erre is!) Tehát nincsen tennivalónk a továbbiakban? Nem, a helyzet korántsem ilyen megnyugtató. Lassan kezd feltűnő jelenséggé lenni, hogy a szovjet irodalom újabb alkotásainak hazai propagandájában mintha lanyhulás jelentkezne. Voltaképpen alig akad jelentősebb szovjet irodalmi alkotás, ami — a fordításra és a nyomdai átfutásra számítandó idő közbeiktatásával — ne jelenne meg magyarul. Ám ezeknek a műveknek a népszerűsítése több kívánnivalót hagy maga után. Két példát említenénk. Csingiz Ajtma- iiov, a szovjet-kirgiz irodalom e kitűnő képviselője világszerte roppant sikereket arat. Egyik legutóbbi kötete. A versenyló halála hazájában és Nyugaton, egyaránt a felelős szocialista művészet egyik kiemelkedő példájává lett. A magyar kritika azonban — egy Üj Írásban közölte tanulmányt leszámítva — alig vette észre ezt az alkotást, s ha igen, akkor csupán semmitmondó recenziók jelentek meg róla. A másik példa: Szergej Zaligin magyarországi útja. Zaligint ma már hazájában, kivált utóbbi három kötete (Az Irtis partján, Sósvölgy és Az én költőm) nyomán — a szovjet próza élvonalában tartják számon, nem egy kritikusa Solohovhoz méri tehetségét. Nálunk e három mű közül csupán Az Irtis partján jelent meg. Kirívóan gyenge fordításban, s talán ez is lehetett az oka, hogy sem a kritika, sem az olvasók nem figyeltek fel újszerű tematikájára, látásmódjára. Többi könyveinek magyar kiadásáról pedig egyelőre nem tudunk... A többi között ez a két példa bizonyítja, hogy vannak tennivalóink a szovjet irodalom méívebb megismerése dolgában. Nem a szolgai utánzást sürgetjük, hanem az alkotó találkozást: írók, olvasók termékeny gondolatcseréjét Az aktívabb propagandát, hogy az igazi értékek valóban el is jussanak az érdeklődő közönséghez. Mert a szovjet Irodalomnak van közönsége nálunk, illő tehát gondoskodnunk róla. E. Fehér Pál
