Petőfi Népe, 1971. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
A farsang A tudományos néprajzi kutatás és a fellendülő honismereti mozgalom egyre több feledésnek induló népi hagyományt gyűjt össze és őriz meg távoli időkre. Régebben majd minden ünnepkörhöz kapcsolódott valamilyen — helyi talajból nőtt — szokás, baoona, vagy hiedelem, így a farsanghoz is, mely mindenkor a vidámság, a jókedv, önfeledt mulatozások ideje volt. Mintegy lelkierőgyűjtés az elkövetkező nagybajt testet-lelket béklyózó kötöttségei ellen. Ma már egyre kevesebben, csak az idősebbek emlékeznek ezekre a régi farsangokra, melyek mindenkor mozgalmasak, érdekesek, színesek és úgyszólván minden életkorréteget megmozgatok voltak. Még a hat-tizenkét éves gyerekek is „mulattak”! Természetesen a maguk módján, bor helyett mézes „márcot' iszogatva, de minden másban a felnőtteket utánozva. A mi falunkban „kukacbálok”-nak nevezték ezeket a „titokban tartott”, de mindenki által tudott mulatságokat. — Hogy is volt valamikor azokkal a kukacbálokkal? — kérdeztem nemrégiben egykori falunkbéli iskolatársamat. — Jaj, hallod, azokkal a reumás lábaimmal nem is tudom elhinni, hogy valamikor egész nap egyfolytában bírtam a táncot! — Bizony, eltáncoltak azóta vagy ötven farsangot! — El, el, de azért olyan tisztán előttem vannak azok a napok, azokból is az utolsó, a harmadik nap, mintha utána most pihentetném a lábaimat. — Hogy is hívták a muzsikást? — Kottás Jóska bácsinak. Náluk volt a mulatság. Arra a napra kiürítették az első szobájukat, sárga homokkal szórták be a földjét, aztán a konyha ajtajában várták a gyerekeket. Jöttek is úgy kilenc óra tájban. Hangos furulyaszóval csődítette a vendégeket, addig a felesége, a Kata néni, három tojás vagy egy krajcár lefizetése ellenében rozmarigot tűzött a röpikénkre a szívünk fölé, a legényeknek meg az üngbátyájukra. Mikor az apró népből összegyűlt a teli szobára való, elkezdődött a bál. — Igen, így volt. Mi, kislegények bő gatyában, üngbátyában, pörge árvalányhajas kalapban forgattuk a röpikés, rakottszoknyás, fehér viaszkoszorús lányokat. Raktuk a csárdást hol párosával, hol meg körben nótázva és sikongva... Esti harangszókor Jóska bácsi furulyája az utolsó gyorsba kezdett: „A csizmámon de nincsen kéreg!...” Mindnyájan énekeltünk, közben önfeledten, kipirult arccal, csupa mosollyal, vad féktelenséggel rúgtuk a port!... A lefújás után hamar kiürült a „bálterem”, ki-ki elindult hazafelé, vagy a „szeretőjét” ! kísérte házig. Mert szerelmek is szövődtek, azokon a gyerekfarsangokon, ártatlan vonzalmak, melyekből később szívbéli házasságok is formálódtak. Vagy legalábbis szép emlékek. Nekem inkább az utóbbi, mert annyi lefutott év után is élénken emlékezem ezekre a bálokra és egy varkocsos, angyali arcú lánykára, aki a városba indulásomkor, a libalegelő szélén, a hajából bontott piros pántlikával ajándékozott meg. Pírban égett az arca, tűzben égtek a szemei, lágy, behízelgő volt a hangja. — Aztán írjál ám! Messzi időbe vész zsebkendőt lengető alakja, csak ilyenkor, farsang táján a szívem dobogása emlékeztet rá és azokra a napokra, amikor az élet csak a jövőbe nézett, amit azóta átéltem, amely mindig mennyire más, mint a gyermekkori álom. De szép is, mert vannak maradandó emlékei. Bárdos Ferenc Antalfy István: Havazott Fehérre borzolt fák között hógolyózott az ifjúság. Az ég és föld megütközött, s havat szórt ezernyi faág. Fehérre borzolt fák között csend volt, csak éppen — kacagott minden-minden... És örömöt ontott az ég is; havazott! Illés István: Fiam emlékére Kisfiam, téged nem őriznek fényképes mosolyalbumok. Rólad lassan jniudenki megfeledkezik már. De én esténként ébren álmodok, Hallgatva anyád szuszogását. Előhívom képedet az éjszaka negatívján ... A régi bűn II úsz évvel ezelőtt 11 kerültem el a falumból. Vállára vett a nagyvilág, és vitt, vitt magával fagyos csúcsok, dermedtszép távolságok felé. Azóta egy-két évente ellátogatok a szüléimhez. Mint most is, ezen az őszön. Ahogy lenni szokott: az újraélt gyermekkor. Anyám és apám tört alakja, a mély-süket csend este az udvaron, kutyaugatással és hallgatag csillagos éggel színesítve. A sógorom mondja: menjünk el együtt a kisvendéglőbe, pohár borra, jó szóra, kikapcsolódásra. Menjünk, mondom. Persze, jönnek az asz- szonyok is. Italok, cigányzene, enyhe kábulat a fejben, ki-kimenés az udvarra. A sógorom mondja egyszer: — Gyere csak. Az udvaron csak mi vagyunk és a sírásra görbülő szájú házfalak. A csillagok ránk-ránk mosolvognak, nem vesz- szük éc»re. Egy köocös ember megy el mellettünk. Feltűnik nekem: túlzott udvariassággal köszön a sógoromnak. *— Ki ez? — kérdezem, mikor néhány lépésre elhalad. — Pál Ottó. Nekem ütődik a szó. — Pál Ottó? — Az. Addigra mintegy húsz lépésnyire halad már. Hirtelen az ördög bújt belém. Utána kiáltok, közepes hangerővel, de határozottan: — Pál Ottó! Megáll. Pillanatig csak áll úgy egyhelyben, azután megfordul. És hallgat. A sógorom kérdően rámnéz. Dánom már az egé- u szét, de mindegy: elkezdtem, végigcsinálom. — Jöjjön ide, kérem! — mondom. A hangomban több van, mint kérelem. Ö tétován elindul Egykét lépés után úgy tűnik, hogy megáll, de aztán csak közeledik mégis. Közben a sógorom ezt kérdezi súgva: — Mi ez? Mit akarsz vele? — Maradj nyugton! — mondom neki is határozottan. És hozzáteszem: — Kérlek, hogy hallgass! — Jó: te tudod... — mondja, és elhallgat. Ekkorra a köpcös férfi odaér. Ránézek, ez hát Pál Ottó? ézem, nézem és nem értem. Ez a köpcös? Ez az ősz, öregedő, fáradt ember? Valamit mondanom kell. Kétlábra áll az ördög bennem. — Ön Pál Ottó? — kérdezem keményen, fagyoshidegen. Rámnéz. óvatosan, lassan emeli fel a fejét, és ennyit mond: — Az. Szemébe nézek szigorúan. Egy idő után nem bírja a tekintetemet és újra lehajtja a fejét, á cipője orrát nézegeti. — Ügy? Tehát Pál Ottó? Elhallgatok és jelentőségteljesen a sógoromra nézek. Sokáig, hosszan, ö kíváncsian néz rám, nem ért az egészből semmit. Azután újra a köpcösre... ö megérezte, fel- emeli lassan a fejét, és rámnéz. Pál Ottó most bőbeszédűbbé válik. Ez mondja: — igen. Pál Ottó. Az vagyok. Üjra csattan a hangom: — Ügy! Pál Ottó! És idevalósi, ugye? Megismételtem, még szigorúbban: — Idevalósi? Feleljen! A köpcös vigyázzba kapja magát. A szemében félelem, sőt látható rettegés vibrál. Idegesen mozdul a válla. — lügen. Iiide. A sógoromhoz fordulok. — Ismered? <5 gyorsan válaszol: — Ismerem. Hogyne. — Hát akkor feleljen, kérem — fordulok, ismét Pál Ottóhoz —, lopott ön kukoricát ezerkilencszáz- negyvennégy őszén Vaj- donnál? A köpcös csak hülede- zik. A sógorom tágra nyitja a szemét. Megismétlem a kérdést, most már szigorúbban, keményebben : — Azt kérdeztem: lopott ön kukoricát 1944 őszén Vajdonnái? llebeg a köpcös em- bér, egyik lábáról a másikra áll, elvörösödik meg elfehéredik. — Hogy negyvennégy őszén? — rebegte vissza nekem a kérdés felét. — Negyvennégy őszén. — Kukoricát? — Azt. Kukoricát. Mérges leszek: — be mit kérdezget így vissza? A kérdésre feleljen. Érti? Feleljen arra, amit kérdeztem! Váci Mihály: A sokaság fia Kevés hozzá hasonlóan, váratlanul tragikus-gyor- san befejeződött költői pálya van felszabadulás utáni irodalmunkban. Kevés kortárs költő vált annyira népszerűvé. Kevés ez a megjelölés Váci Mihályra: „költő”. Szétfeszítette a szokott költői pálya kereteit, többet akart tenni mindenkiért. Többet élt e néhány évtized alatt, mint más, mert ő „százhúszat verő szívvel” élt. 1970. áprilisában Hanoiban hunyt el Váci Mihály. Most posztumusz kötetét jelenítették meg, egybegyűjtve eddig kötetben meg nem jelent verseit. Szülőföldjét, a Nyírséget nagyon szerette. Még magasból is, repülőgépről is a lenti, parányi nyírfákat veszi észre, a távoli szántóföldeket, melyek mindig, mindenhova elkísérik. S mint az öreg Arany János, Váci Mihály is a nagyvárosban a fákat, a virágokat kereste. Keresem szülőföldem mindenütt, minden tájon, hazára szeretnék lelni — e hontalan világon. (Magasból, messziről) Emberi melegség sugárzott szinte valamennyi verséből. Szokatlan volt ez az érzelmes hang, talán ez különítette el kortársaitól, s talán ez tette annyira népszerűvé. Váci Mihály nem szégyellte ellágyulá- sait, nem rejtette el meleg érzéseit. Ahogy felszállt a vonatra, visszapillantott szüleire, a tájra, egy fájó érzés lopakodott szívébe: „csak a szív érzi már a múlt delejét”. (Távolodón) Hazafias költő volt. E „múlt századi” kifejezés: „hazafiasság” olyan intenzitással élt benne, mint kortársai közül talán senkiben sem. Váci tudatosan Ezt megint nagyon szigorúan mondtam. Csak néz rám értetlenül. Végre megszólal: — De honnan? De honnan tetszik... — Nem az a fontos! — csattan a hangom most inár durva-keményen. És hozzáteszem: — Igen, vagy nem?! Már majdnem összeesik a félelemtől. Üjra ezt hebegi: — De honnan... Megsajnálom. Rácsapok játékosan a vállára, és mondom nevetve: — Onnan, te vén szamár, mert együtt loptuk! És nevetek, hogy a könnyem is kicsordul. És nevet velem a sógorom is, aki végre megérti ezt a csillagos ég alatt rögtönzött, különös párbeszédet. Csak a köpcös Pál Ottó nem nevet. Elsírja magát, és sehogysem akarja megérteni, hogy én vagyok az a huszonöt éve nem látott valaki, az egykori játszótárs, akivel ő azon a negyvennégves őszön a szökött báró földjéről közösen kukoricát lopott. A lig győztük aztán **■ jégbe hűtött fröcs- csök mellett kiengesztelni. Hajnal felé már megegyeztünk: soha nem fogunk ezután kukoricát lopni. Varga Mihálv őrizte szülőföldje emlékeit, népe szokásait, a magyarság sorsát. Végtelenné táguló korunkban sem felejtkezett el kis hazájáról: „édes-eperlevél-Magyaror- szágról”. Körösi Csorna Sándorról verset írt: „Kell lenni valahol egy őshazának” címmel. Nem tudta felejteni a nagy virrasztó költőelődöt: Vajda Jánost. Közel volt mindenkihez. Közel volt mindenhez. Váci Mihály Che Guevara naplójához ír jegyzeteket, egy túrkevei parasztasz- szonynak ajánlja egyik versét, megihlette a szlovén opera együttesének előadása, egy lengyelországi autóút, egy kubai pillanat. De épp ilyen fontos volt neki egy suhogó jegenye, egy hajladozó nádszál, egy szelid tehén, egy gyík a levél alatt, egy magányos tanya. Az ég párába vont üveg, mit befuttat a lehelet; a sóhajoktól lesz ilyen az ablak, mint e könnyű menny. A szántásoktól ól-meleg párák csordája tévelyeg. Erdőből, jón csend puhán, madárfüttyel a gomblyukán. (Ősz) Nem csupa-idill ez a költészet. Dráma is vibrál a verssorokban: a költőé és korunk embereié. Váci sokszor érzi a ránehezedő terheket, álmai-tervei szerte- foszlását: „erő kellene, hogy reméljek” — írta. „Szorít a világ engem; feszítem én, az ék”, — folytatta a „Tenyérbe írt verseket”. Sohasem tudott megalkudni, sohasem érezte elégnek tetteit, sohasem élte megelégedetten napjait. Vívódott: hogyan éljen? Egyik versének ezt a címet adta. Ellentétekbe szorítja mondandóját: „Hogy szavam kiáltás legyen, azért hányszor hallgatni kell.” Nem „hős”, csak „kibírja” az életét. Fájdalmas hang keveredett sokszor a szenvedélyes forradalmi közé. A költő fájón kérdőjelezi meg vélt boldogságát: ezt kereste-e? Kőtáblát, hitet, reményt keresett, mert „nem hihet már csak magában az ember.” Életszeretetével mindig egybefonódott a halál gondolata. Amikor a „Mire volt jó?” című versében arról vallott, hogy élete feléig eljutott, keserűen jegyzi meg újra és újra: „már a halálra is megértem.” Játék, irónia, mosoly, fájdalom villan fel egy- egy rövid sírfeliratában. Például: „Gyökerek közt fekszem — végre ölelnek.” A korán elhunyt költő távol-keleti útja előtt interjút adott a külföldön élő magyaroknak szóló rádióműsor számára. Váci Mihálv ebben az utolsó interjújában is a néohez, a hazához való hűségről szólt. Ahogy egyik versében is írta: „Elmegyek szerszámokba nyélnek, használjanak, szorítsanak; ott legalább öklök közt élek, szeret, ki vélem odacsap.” (Tenyérbe írt versek) Szekér Endre
