Petőfi Népe, 1970. november (25. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

IPODI\lQ/U

Hatvani Dániel:

Nem futok el

Felhalmozódik mint húsban a méreg

minden kiegyenlített tartozásom ledobott terheim által válók mindegyre súlyosabbá

Ringy-rongy szavaimmal

sincs immár elszámolnivalóm

üldözőim elöl nem futok el

nem érdemlik meg a hajsza izgalmát

puha tenyérrel születtem

de ujjaim között köveket szorongatok

Lombzúgásba merülni

szerettem volna mindig

s nem a fatörzsek mögött lesben állni

Nincs szükségem a füvek tisztességére míg a barmok szájában nem válnak keserűvé

Várady Szabolcs:

Háló fölött

Befordulok egy utcasarkon, eltévedek a városomban — fogaim koccanó zajában tenyésznek álomképeim, miket szétugraszt majd a lárma.

A játszótér mentén irigylem a gyerekszertartások gőgjét, futólag, mert tovább igyekszem, üres utcába fordulok, hol rongyos házfalak között kopott zenéket lélegeznek pucér ablaksorok,

hát jöjj, és fogd meg a kezem.

Ha nem felejtesz el, haza találok.

Idegen utcába ne kergess, hol térdre kényszerít hiányod.

Engedj megállni lábamon, engedd, hogy induljak veled az örökösen tervezett döntő fölismerésre.

Nem válaszolsz. A csókjaim átfutnak arcodon. Lebegsz a kötelesség, szeretet szerelem hálói fölött az áldozat sorsát latolva.

Hiszen ha őt elengeded, tudom, zuhanás lesz a sorsa.

Hiszen hármunk egymást faló kapcsolatából kitaszítva talán a harmadik jelen lesz levágott testrészként örökre, immár mit sem gyanítva.

S akit a harc győztesnek ír be. a béke áthúzza nevét.

Szeretlek. Véget ér az utca, a párkánysor lemállik.

Elindulok feléd.

Csak türelem nincs?

Egy kritikus meditációi

Kit érdekel a kritikus meditációja? Talán a szerkesztőjét. De azt se nagyon. Meditáljon odahaza magában, hagyja békén a közvéleményt. Úgyis eleget bosszantják a nézőket, olvasókat. Gondolkodjanak magukban, egyedül.

Igenám, de a kritikust sem hagyja nyugodni a közvélemény. (A karikaturistákról és humoristákról most ne is beszéljünk.) Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néha esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megállapítják, hogy a kritikus antidemokrata, műveletlen fickó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőteljesebb változatok pontosan körülhatárolják, melyik állatfajtával azonos, és egyértelmű tanácsokat adnak, mit műveljen a jövőben.

Csak ritkán adódik olyan pillanat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben —, a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire ő kéf nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámát, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak neki — amit máskor a kritikusnak szoktak megírni. Denát miért ez az ádáz harag, ha Kovács József táncdqlénekes hangjáról, a Ha című angol filmről, egy Bartók-koneertről, vagy egy Pi- casso-képről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni.

A közönség talán azért mérges, mert neki" más tetszik, mint a kritikusnak, tehát vagy buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyanaz a véleménye, mint a nézőnek, csak ezt nem meri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket.

Ám ha valaki a bosszankodáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szelek vitája. Szép, kihegyezett, imitt-amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző el- dönthette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen ám, de itt volt egy újabb vita a Régi nyár című televízió-operettről. Most megint összekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri és állást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, akivel korábban egyetértett és megfordítva.

S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárláncba áll össze, s bizony, elég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az előbbiből.) S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak ezért sem egészen jogos általában elfogultsággal, befolyásolhatósággal vádolni.

Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. össze-vissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is írni? Mondjuk, itt van a Régi nyár, ami mégiscsak egyetlen tv-operett. Ugyanazokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hallhatták Deve- cseren, Tiszakécskén, meg Budapesten a Nagyfuvaros utcában a tévé-előfizetők. Ha már a kritikusok azt állítják magukról, hogy valamit értenek ahhoz a művészeti ághoz, amelyről írnak — vagy, ha nem állítják, de gondolják ezt —, akkor milyen szabályok azok, milyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a Blaha Lujza téren, mint a kecskeméti Rákóczi úton?

Van ebben sok igazság, mert a bírált mű, az mindig és mindenütt azonos önmagával, a művészet szabályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek —, s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos világnézet alapján vizsgálják a valóságot, s annak művészi tükörképét. Mi-* tői hát mégis, hogy a végeredmény nem egyforma?

Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld fel-;

Boór András:

Tavasz

COMENIÜS

ros ölén ébredő

Ist-falaK.

tok feléd,

mbrügyek fakadoznak.

Nyc

/ar-harangsző fürdik a tőban, ta-magányban gém kuponalom olvad nap-suhatagn.

lakom alatt nád mocorog.

Ősz

rlt levél a meztelen faon,

usz-dunnákon alvó hárítok,

:ok között kopott ruhában, rgő szellő andalog.

Tél

[üvöltő hő a néma tájban, Luppogó fákon jég-szemek, lullám-vlrágok tarka láza /unaglo fagyban szendereg.

HÁROMSZÁZ esztendeje, hogy, 1670. november 15-én Amsterdamban meghalt Johan Amos Comenius, a XVII. század egyik legjelentősebb személyisége, a kor nagyhatású pedagógusa.

Legismertebb müve az Orbis pictus, a Látható világ címet viselő tankönyv, amelyben a szemléltetés jelentőségét hangsúlyozta, s e réven lényegében a mai audiovizuális oktatás előfutárának tekinthető. Nem véletlen, hogy ez a mű csupán Magyarországon 22 kiadást ért meg.

Másik jelentős újítása a schola ludus, azaz az iskolai színjáték bevezetése az oktatásban. Nem kis ellenállással kellett ezért megküzdenie. Comenius azonban jól látta azt, ami a modern pedagógia szilárd tétele: a tanítás sohasem a tanár monológja, hanem akkor eredményes, ha dialógus — párbeszéd — tud lenni, s folyamatában szerepet kap a tanuló tevékenysége is.

POLITIKUSKÉNT szinte egész életén át a Habsburgok ellen tevékenykedett.

Comeniust Magyarországon különös tisztelet övezi. Nemcsak azért, mert az utóbbi évek kutatásai szerint magyar eredetű családból származott (Magyaró•

dón született), hanem főként sárospataki működése miatt, ahová Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hívta meg. Itt írta meg fent említett műveit, ezeken kívül pedig a hétosztályos, úgynevezett panszófiai iskola tervezetének megvalósítását is megkezdte. Három osztályt fel is állított, a nyomdát felszereltette, s munkába állíttatta, az iskola élére világi gondnokokat neveztetett ki. Nagy hatással volt a nyomába lépő nemzedékre, köztük olyan neves művelődéstörténeti személyekre, mint Apáczai Csere János, Pósaházi János, Ladivér Illés.

II. RÁKÓCZI Györgyhöz írt emlékiratából kitűnik, hogy Comenius nemcsak a kultúra, hanem az egész akkori magyar társadalom minden gondját a szívén viselte: „Szeretnék, kedves Magyar- ország, rólad minden jót mondani. Keresnünk kell az okokat, melyeknek ismerete nélkül nem foghatunk a betegségek gyógyításához.”

COMENIUS élt Csehországban, Lengyelországban, Elbingben, Patakon, Amszterdamban, A világé volt, s halála évfordulóján ezért emlékszik meg róla egész Európa.

£. Németh Géza

színén nagyjából mindenütt öt kiló — a sarkokon talán több a súlya, az egyenlítőnél valamivel kevesebb, de ez a differencia elhanyagolható. Egy ötkilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formákba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalkotássá, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen formájúvá és nem másmilyenné faragta. Hiába vannak hát a műalkotásoknak azonos szabályai — amelyeket éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat —, ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élettapasztalat, élmény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember.

Szóval minden hiba mindig a közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek, és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani.”

De hát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy filmet tizenöt éves korában remekműnek, harminc éves korában unalmasnak, negyven évesen pocséknak, prémiumosztás után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek!

Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes művészet, nincs egységes közönség. Mégis mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagyszerű eredményt és nem kevés középszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészi élet. Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendszerint nagy tömegben reagáló közönség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Ügy látszik, nagyon kevés van belőle.

Türelem az iránt, aki nem szereti Bartókot, és a ko-; moly zenét, és az iránt is, aki szereti, mert nem ritkán sznobnak,.tartják ezért Terelem ahhoz, aki a beatzenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jól dolgozó, s gondolkodó fiatal lehet, s a beat-zene is lehet művészet. S türelem az idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, amelyből már csak a ritmus hörgése hallható, a dobhártyaszaggató üvöltés. A párhuzamokat folytathatnánk. Türelmet persze, a templomban szoktak prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy összebéküljön- az összebékíthetetlen, hogy mindig csak az maradjon, ami van, hogy megszűnjék minden változás, s ezzel megálljon a fejlődés. Csak azért, hogy a művészet kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni (vagy egymást benzinnel leönteni, mint egy »szíves” levélíró tanácsolta.)

Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderül, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus vagy néző —, azok sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek, . , . Bcrnáth László