Petőfi Népe, 1970. október (25. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-11 / 239. szám

A modern krónikás teendőit

látja ...

BOZSÓ JÁNOS KIÁLLÍTÁSA

BAJÁN

Gyönyörködő szemmel és felszabadult szívvel tekintünk körül a bajai Türr István Múzeum helyiségében, ahol Bozsó János képei között bensőséges tájélmények hangulata fogad. Az alföldi táj, amely őt egész munkássága során megigézte, most gazdag változatossággal jelenik meg a tárlaton szereplő műveken. Bozsó János Kecskemét szülötte, életét itt éli, s érdeklődését a város és környéke köti le, tájainak, utcáinak hű visszaadásával a mindennapi téma meghitt szépségűvé válik. Festői érdeklődését kizárólag e témakör szolgálatába állítja, ez a terület határozza meg helyét az alföldi festők körében. A népi hangot viszi tovább, mely a magyar festészetben mindmáig egyik megbecsült irányzat.

A XX. század elejére nálunk is, csakúgy mint mindenütt Európában, az új festői kísérletek jellemzőek. Az urbánus festők legfőbb igyekezete volt a Párizsból idáig ható, új stílusok értelmezésének lehetőleg gyors alkalmazkodó képességgel való felmérése, átvétele. Szorgos munkálkodás közben így közelebb érezték magukat a világ fővárosához, ahonnan gyors iramban, szinte követhetetlenül törtek előre a festés új útjaira vonatkozó újabb találmányok. Igen, mert a modern festészet művelése spekulatív alapon történik. A látvány átalakult kezük nyomán, újraszerkesztették azt. A különböző izmusok elgondolkozta- tásra indítottak, s a Nyolcak 1911-től az új utakra tértek, A Cézanne utáni

nemzedék a kubiztikus formákra bontásban lelte kedvét. Ugyanakkor egy másik irány az érzelem szenvedélyes, viharzó dinamikáját tekintette fontosnak, s így az expresz- szionizmus nagy táborra talált.

Ez a pont az, ahol Bi- zsó János képeinek vizsgálatát folytathatjuk. Tájain a nagy horizontok, távlatok az alföldi vég nélküli perspektivikus megoldású szemlélet tükröződik. Ehhez alkalmazko- dóan gyakran használja a hosszan elnyújtott képformátumot.

A pusztaság Bozsó számára nagy ihlető erőt jelent, a szél járta sík mező egy-egy fával, bokorral jellemezve, vagy kis tanyai házzal a háttérben képezik tárgykörét, s ennek visszaadásában kifogyhatatlan. Olyan témát választott ezzel, melyet a természetet átalakító tevékenység lassan elpusztít, a régi helyébe az új lép, a kihalt, összedőlt tanyai

házakból új, városias otthonokba költöznek. A modern krónikás teendőit látja el Bozsó, szinte feltérképezve szeretett, szűkebb hazájának tájait.

Alkotómódja, hasonlóan a nagy elődökhöz — Tornyaihoz, Kosztához, Rudnayhoz —, erőteljesen" érzelmi telítettségű, őszinte ember, s a látvány indítja el festői képzeletét. A szeretett környezetről csak szenvedélyesen, for- tisszimóban tud szólni — meghatja őt egy-egy szegényes kis épület, dülede- ző elesettsége, vagy a természet nyújtotta atmoszférikus, megvilágítási effektusok szépsége. Különös szeretettel figyeli, és jeleníti meg a napfény intenzív ragyogását, mely- lyel Kosztához való rokonságát véljük felfedezni. Áttételesen Munkácsyhoz nyúlnak vissza a sötét színekből villanó világító fehérek, sárgák, vörösek, foltjai. De van Bozsónak másik hangja is, amikor a meleg barna, sárga árBozsó János; Utcarészlet

nyálatokat a hideg kék sötétebb, világosabb színei váltják fel. Itt is az érzelemre apellál. A hideg árnyalatokkal téli hangulatot, vagy szomorú gondolatokat fejez ki.

Ezek a tájak természeti mivoltukkal hangsúlyosak, emberábrázolást ritkán találunk, figyelmét olyannyira a tájra összpontosítja. A ritka csendéletek egy-egy ágacska vagy virág szerény motívumával a tőmondatok tömörségével utalnak a nagy összefüggésekre.

Bozsó a nemzeti festészet mellett kitartó festő. Képeiben a reális valóság expresszív módon jut kifejezésre. Az alföldi festők között találta meg festői életcélját. Felfogása, alkata őt erre predesztinálta, önerejéből küzdötte fel magát arra a megbecsült helyre, ahol a nagy elődök által kijelölt utat követve most már egyéni, elismert nevet szerzett magának.

Dr. Telepy Katalin

Bikácsy Gergely:

*4

A

z éjjeli vihar után most aprószemű eső esett Meleg, de friss a levegő. Ezen a délelőttön senki sem tudta, miért énekelnek olyan harsányan a madarak: emberi természetük lenne, s felszabadultan a fülledtség alól, örömmel hangoskodnak, vagy csak félelmüket leplezik a zajjal? Amióta az április szerepét átvette a május, az élőlények, akár a teremtés kezdetén, magukra lettek utalva megint.

— Most majd kiderül, ki. mire képes! — gondolta Vencel, és a saját gondolatától máris vidámabb lett. Nem mintha oka volna rá: dehát fogadjuk közönnyel a balszerencsét, így nem ő, hanem mi mérünk őrá büntetést... Jó napja lesz, mindenre eszébe jut valami odaillő aranymondás. Mit fog szólni Márta?

Vencelnek minden barátja Márta nevű lánynak udvarolt, ő meg addig gúnyolódott ezen, amíg a sorsukra jutott. Mit bánta ezt most, egyensúlyozgatni kezdett a járda szélén, hirtelen lövések csattantak a közelből, megnyílt a céllövölde. Majdhogynem megállt bámészkodni.

Márta most se késett, összehúzott szemmel figyelte, ahogy a fiú átvág az útkereszteződésben.

— Láttam a villámot — mondta köszönés helyett.

— Van, aki fél tőle.

— Buta — mondta a lány — a dörgéstől félnek, nem

tudod?

Elindultak. Az egyik mellékutcából megfontolt lassúsággal három locsolókocsi gördült ki, s nem törődve az esővel, vízsugarai védelme alatt előrenyomultak.

_ Tankok — mondta Vencel.

__ Nem! Nagymosás a mi tiszteletünkre.

S

zaladni kezdtek a kocsik után. Márta saruja csattogott a kövön. Kisütött a nap, ők meg futás közben kiáltoztak.

— Alul-fölül víz!

— ördög veri a feleségét!

_ Szivárvány is lesz, jaj de jó!

A lány megállt, félrehajtotta a fejét;

— Nem lesz szivárvány.

— Mért ne lenne?

— Városban nincs szivárvány.

— Soha? — kérdezte reménykedve a fiú.

Tovább mentek, lassan. A locsolókocsikat már nem is

látták. Biztos elszáradt a vizük, és most zörögve vonulnak, kiürült, rozsdás tartályok.

— Volt kakas? — kérdezte Márta.

, — Nem volt. Ma éjjel nem volt kakas.

— Hogyhogy?

— Nem tudom, Talán a vihar miatt.

— Te szegény — mondta Márta és mosolygott —, ha nem szól a kakas, akkor meg a vihar miatt nem alszol.

— Engem a vihar nem zavar.

— Aludtál? Egész éjjel?

.— Mint a bunda.

A

z egész város virrasztott. A gyárakban és az irodákban kialvatlan, gyűrött arcú emberek szenvednek, te meg aludtál.

— A szabadság első napja — kiáltotta Vencel —, alvás a viharban. Képzeld, ha nem megyek most szabadságra, én is gyűrött arccal szenvednék a gyárban.

— Én meg a kórházban — mondta Márta. — És a főnővér még gyűröttebb arccal utasítgathatna.

A Gellérthegy lábához értek.

— Milyen üresek az utak — mondta Márta.

— Utánam, indulj.

N

éhány méterre már maguk alatt hagyták a várost. Lépcsőzetesen egymásra következő kis parkok és játszóterek következtek. Csend és üresség, csak az egyik homokozóban állt fel egy kisgyerek, s üdvözlő mozdulattal magasra emelte a játéklapátot, mikor meglátta őket.

— Az előőrsök a helyükön vannak — mondta elégedetten a fiú. De Márta most nem nevetett. A gyerek nem vicc, a gyerek nagyon komoly dolog, ez volt az arcán.

— őserdőben vagyunk — suttogta inkább izgatottan. — Az első ember a múltban.

Vencel körülnézett.

_ Civilizált ez az őserdő — biggyesztett — nincsenek vadállatok.

— De vannak. Jönnek és fölfalnak. Repüljünk el! — Én kakas vagyok, nem tudok repülni. Csak csattogtatom a szárnyam.

— Akkor fölfalnak.

— Jó étvágyat.

Vencelnek lassan elpárolgott a jókedve. Hogy fogom ezt megmondani? Hülyének fog tartani.

Ha egy-egy fordulónál lenéztek, alattuk már bontakozott a város. Tompán hallatszott a zúgása, erősebben és mégis halkabban, mint odalent. Még egy lépVEDRES MÁRK a magyar kommunista művészet nagy alakja volt. Nemrégiben emlékeztünk meg születésének százéves évfordulójáról, s kilenc éve, hogy eltávozott közülünk.

Vngváron született. Fiatalon került Münchenbe, ahol Hollósy Simon magániskolájában tanult. Párizsba vágyott, a képzőművészet Mekkájába, ahol azonban igen küzdelmes éveket élt. Volt gyári munkás, szobrászsegéd, mígnem fölfigyelt rá a modern szobrászat nagy- mestere, Rodin. Ekkor már idehaza is felfedezték a műértők. Egymás után mintázta nagyméretű kompozícióit, de megbízást nem kapott. Mint annyi kiváló kortársa: Rippl-Rónai, Ady Endre, vagy Bartók Béla — Vedres Márk sem kellett az úri Magyarországnak. Egy évtizedet tölt Itáliában, ahol az antik és a reneszánsz szobrászat remekei igézik meg.

_ 1914-ben tért haza, s a Tanácsköztársaság idején újra felvillan előtte a lehetőség, hogy nagyszabású terveit valóra váltsa. Elkészíti Szabó Ervin panteonjának tervét, amely sohasem valósulhatott meg. AZ ellenforradalom után bíróság elé állítják, mint a művészeti direktórium tagját. Üjra Itáliába megy, s egy újabb évtizedet tölt Firenzében.

Gazdag élete alkonyán, a felszabadulás után újult erővel látott munkához. Főműve a Thälmann úti lakótelep dísze, Ja több alakos Béke-kút. Két ízben tüntették ki Kossuth-díjjal és államunk a Kiváló művész címet adományozta neki.

Képünkön: Vedres Márk: Emberpár.

esősor következett, aztán fönt voltak, az emlékmű talapzatánál. Külföldiek mászkáltak körülöttük, fényképezőgép lógott a nyakukban.

Márta hátat fordított nekik, a korláthoz ment és szembenézett a várossal.

— Szép — mondta.

— Ezeknek a külföldieknek főleg. Akik nem benne élnek. És nem érzik, hogy milyen füst van. És nem látják a világ legcsúnyább bérházait.

— Akkor is szép.

— Föntről — mondta a fiú makacsul.

Márta megpördült maga körül.

— Nem baj, úgyis elutazunk.

Vencel nyelt egyet.

— Az nem is olyan biztos — mondta. Sületlenül hangzott nagyon.

— Hogyhogy? Megvesszük a motort és usgyi.

— Usgyi.

— Usgyi hát; — kiáltotta Márta vidáman. Aztán elhallgatott, látta, hogy Vencel komoly marad.

— Mi történt? — kérdezte és megfogta a fiú kezét.

— Nincs motor.

— Miért?

— Befizettem mindent, minden pénzemet.

— Hova a csudába? Minek?

— Déltengeri útra egy óceánjáróval. Nápoly, Tunisz, Afrika — mondta mérgesen Vencel. Aztán hozzátette:

— Sőt, ennél is furcsább helyre; lakásra.

Márta csodálkozva nézte.

— KISZ-lakásra, OTP-vel — tette hozzá gyorsan. — Igen, nem bírom már azt az albérletet. Tudd meg, volt kakas. Egész éjjel bömbölt. Az már nem kukorékolás, hanem bölénybőgés.

Elhallgatott, oldalról a lányra pillantott.

— No, mit szólsz ehhez?

Márta magasra vonta a szemöldökét.

— Miféle lakás lesz az? Egyszemélyes?

Vencel zavarba jött, nem szólt semmit.

— Hát mondd már, kivel fogsz ott lakni, abban a lakásban? Kivel beszélted ezt meg? — folytatta a lány ártatlan hangon.

— Miért, neked van lakásod? — kérdezte Vencel.

K ioukkadt belőlük a nevetés.

— Mit szólnának ezek a külföldiek, ha egy nagyot kukorékolnék? — mondta aztán a fiú.

— Á. úgyse tudsz te olyan szépen, mint az a kakas

— intette le Márta, és ebben aztán megegyeztek.