Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
ll>Oni\LUM Simonyi Imre: Szindbád utolsó utazása Krúdy Gyula emlékezete a postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagy úrral ám szolgái a kevésbeszédű szavak még alkonyattal előreutaztak •' valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették .*;£■ valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire és estefelé már | . -i a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken * s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok hí idegenkedve gombolták be hálókabátjukat / kihűlt kezű embereik elől s hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még a postakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol % > túl az ábrándok s Óbuda lankáján eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája . (jó, kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis l3> előbb a rudasnak aztán nyergesnek) a Nagyűr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról; az álomról azt hogy örökre beteljesedett ■> % yr az életről azt 1 hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt ! hogy sírvafakadt Magyarország Varga Mihály: Metamorfózis Akarom! — mondtam :M,i látványos kezdetekben; r Szeretném... — szóltam sok bántó rettenetben. * Belátom... — kezdtem így, mikor összetöröm Hiába... — súgtam végül, ha szólni mertem, £ Távolság A' Afrika és a Hold Tí8ff évente közelebb jön: A falum is — meg egyre messzebb. Rohanó napjaimban már fényévekkel mérhetem a távolságot, mely közénk állt, — s halványul, ritkul az emlék,:. Apám, Anyám ^ / M Dobos Hajnal: Október Mielőtt köd száll a megőszült kövekre — a nyár még vissza-visszatéved Ilyenkor halkan, tisztán felizzanak hullott-lomb-ruhájú eltűnt messzeségek Ázottfejű kék sövény-virágok letört derékkal az útra ráhajolnaík — nehéz a könny. Eső lesz holnap. Anyám kezébe gyűjteném ősz féltett kincsét, dőlt napkévék csokrát. Arany menyasszony arany fátyla. S míg zord esők fújnak ködöt a hervadásra — öröknek-hitt kötésüket keringve bontják fel a lombok. így születnek az évek. Anyám a nyár. És az őszbe mindig visszatéved. j A cipőt évekkel ezelőtt vettem, elegáns volt, nemes vonalú, alkalmas arra, hogy az ember pávává válván benne, pökhendi tekintettel mérje végig ormótlan csukában csámpázó embertársait A cipő elegáns vo^t, nemes vonalú, nem ő tehetett róla, hogy gazdája lába korántsem mondható nemes vonalúnak. Rövid, de könnyes, sziszegős tyúkszemes küszködés után a cipőipar eme remeke bevonult a szekrény aljába az öncélú szépség, a 1’ art pour 1’ art, avagy inkább a 1’ áb pour 1’ áb páros den kumentumaként 1 — Most mi lesz vele? — kérdezte nejem oly aggodalommal, mintha e cipel- lőcske sorsa elválaszthatatlanul összeforrt volna az ő életével. — A cipő sorsa a hordás. Előbb, vagy utóbb eléri ez a végzete — válaszoltam a cipő szorításától felszabadult bölcs filozófusként, mert, tudtam, hogy akkor még meglehetősen ifjú, pelenkából alig kibújt gyermekem a fejlődés törvényei szerint majd belenő ebbe a cipőbe. A gyermekek lábai növésének a titkát ugyan még nem fejtették meg a tudósok, de minden bizonnyal növekedése közben akad olyan időszak, amikor a nekem nem jó pompás és nemes vonalú cipő neki már jó lesz. Hogy ilyen pillanatnak jönnie kell, ennyit a középkori alkimisták és a mai szülők is tudnak. ■ A cipő tehát ott hevert sámfára simult testével az egyik szekrény aljában, csendben és türelmesen várva azt a pillanatot, amikor majd egy talpaslábú kamasz felrántja, hogy utána tüneményes gyorsasággal tönkre is tegye őci- pőségét Teltek a hónapok, az évek, a cipő várt, én is vártam. Nem voltam sem ideges, sem bizalmatlan, tudtam, hogy csak évek kérdése és találkozik a láb és a cipő. Az én cipőm és az én gyermekem lába. Nagy pillanat lesz! I — Ha nagy leszel és jól Viselkedsz, megkapod ezt a pár cipőt — mondogattam fiamnak növekedése és magatartása bírálata közben rendszeresen, hogy a cipő szinte már nem is Cipő lett, hanem fogalom és mérce: a kamasszá, a jóvá válás fogalma, és a kölyökmagatartás mércéje lett Legalábbis a szememben. Mert a gyerek fölényes nemtörődömséggel, a cipő mozdulatlan rezignáltsággal várta a nagy találkozást, amikor az apa cipője már jó lesz a fiú cipőjének is. jabb évek teltek el, s már csak centiméterek választották el a célt és a találkozást, amikor valahogy, magam sem tudom miért, néhány hétre félrenéztem, kiment a fejemből a cipő, amely nem jött ki magától a Gyurkó Géza: á mai fiatalságról alkotott elítélő közös véleményünkkel vettünk tudomásul... — Neked minden konzervatív... Ilyen cipő nincs fiam több. Ez egy olyan cipő. Évekig neked tettem félre, meg fognak őrülni a haverok, ha majd benne látnak — magyaráztam mind lelkesebben, amint a srác fűzte, húzta a cipőt. Ki kellene vágni az orrát — mondta vigyorogva. I — Mit csinálni? Ezzel a szekrényből, hogy szólt, figyelmeztetett volna. — Na, itt a cipő... próbáld fel — jutott eszembe egyik este, s már hoztam büszkén a hosszú évekkel ezelőtt vett, elegáns, nemes vonalú férficipőt. C léggé konzervatív “ csuka ez — így hangzott az első megjegyzés, amelyet a cipő is, én is mély felháborodással és cipővel? — sikoltott fel bennem a dühödt fájdalom ... — Vagy le kell vágni a lábamból — tette hozzá változatlanul fumigáló és lekezelő vigyorral... — Tudniillik kegyetlenül kicsi. Megdöbbenve álltam és néztem. Tényleg kicsi. Az ,évek óta félretett, a fiú íszámára félretett, egykor nekem kicsi cipő, már neki is kicsi, pedig csak néhány hétig felejtkeztem meg a cipőről és íme, kicsi, használhatatlan, céltalan megformált bőrdarab lett megint belőle. — Most mit csináljunk? Dobjuk el, adjuk el? — örült és szomorkodott egyszerre a gyerek anyja. i — Ä, minek... Tegyék el apuék, aztán majd el teszem én is, s ha fiam lesz, majd neki odaadjuk — adta a tanácsot a gyerek, nem tudni, gúnyból-e, vagy 'komolyan. A cipő most ismét a Szekrényben van. És én csak attól félek, hogy amilyen hebehurgya, meggondolatlan ez a kölyök, későn adja oda az én volt, az ő volt cipőjét a leendő fiának, az én unokámnak, ki majd gúnyos képet vágva azt tanácsolja az apjának, az én fiamnak, hogy tegyék el ezt a cipőt, az ő fiának, tehát az én fiam unokájának, azaz az én dédunokámnak. E f rdekes lenne, megvárni, amint a dédunokám vigyorogva szól majd az apjának, aki az én unokám, hogy a cipő .... De ne, ne tervezzünk. fíjPk QQCQéATZACa Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok AZT HISZEM, Karinthy Ferenc utóbbi színműveivel alkotott jelentősét. A nyelvésznek induló fiatal Karinthy félt a híres író-apa örökségétől. Tudományos pályát akart választani. De az írás ördöge nem hagyta nyugodtan. S tegyük hozzá: szerencsére. A korábbi, könnyed hangú, főleg apjáról szóló emlékeit felvillantó novellái, „irodalmi történetei” mellett kitűnő színművei keltettek feltűnést itthon és külföldön. S ma már senki sem vitathatja el, hogy a színpadon játékot és valóságot bravúrosan ötvöző alkotásai maradandó értékűek. Különösen jellegzetes vonásnak tartják a kritikusok is, hogy Karinthy Ferenc híres író-apjához hasonlóan szeret játszani a színpadon. Például a felejthetetlen „Dunakanyar” című színművében hirtelen szerepet vált a férfi és a nő, egyszer az egyik házaspárjának szavait mondja el, másszor a másik szerelmének szavait éli át. Ez a szerepjátszás, ez az örök játék, hirtelen váltás különös ritmust ad Karinthy színműveinek, így a „Gellérthegyi álmoknak” is. A „Gellérthegyi álmok” — nemrégiben a Televízió is bemutatta — szereplője két fiatal, kiket a véletlen sodor egymás mellé a budapesti ostrom kavargó pillanataiban. Megpróbálják megismerni egymást, felfedni a másik titkait, vallatni a másikat könnyeden éj komolyan, játékos szituációban és valóságos helyzetben. Egy kicsit hermetikusan zártnak tűnik a gellérthegyi színjáték világa. Bár ott kint lövedékek, bombák csapódnak be, itt bent félig-meddig „megállt” az idő. Ö k KETTEN pillanatnyilag kívülmar adtak. Játszhatnak. A színmű bevezető és befejező játéka épp erre figyelmeztet: ők játszanak. De ez a játék az élet is. Ahogy a gellérthegyi villába érkezés pillanatát játsz- szák el. Az élet is. Dráma is. Hisz feszültség van a mondatokban: ki jött, ki érkezett. Veszélyt jelent-e a másiknak? Abban a jelenetben például, amikor a két szereplő szeretné megtudni, ki a másik. A lány túlzottan precízen betanult szakszöveget mond. A fiú elfelejti bicegését, elárulja önkéntelenül „betegsége”, katonaságtól való mentesség mikéntjét. Ez játék is, élet is. Olyan, mely halálra is megy. (Hisz köztudomású, hogy a katonaszökevény könnyen a halálba futhatott az ostrom idején). S figyeljünk a színmű :,álom” jellegére is. Nemcsak azt játsszák el, hogy zsúron hogyan táncolnának (s közben táncolnak is, csak ők ketten, a kihalt villában), hanem azt is, mi lesz velük az ostrom után. Ezek az álmok: a béke álmai, a jövő álmai. A „mi” gyárunkról álmodoznak az ostrom veszélyes perceiben. Hisz tudják, hogy az övék lesz. S izgalmasan álmodják meg saját jövőjüket is. A vívósisak a jövő (napjaink) asztronautáinak sisakja lesz ebben a játékban, s összefogódévá, kitárt karral még repülni is tudnak! AZ 1RO mesteri vágásokkal, filmszerű montázsokkal él: a képzelt vias- kodás után az ostrom lövedékzaját halljuk, s a bizonytalan kérdést is „élni fogunk?" Majd a választ: „talán”. S igazi „álmok” villának fel a színmű végén. A lány a béke apró örömeire vágyik. Arra, hogy dél legyen, s a Belvárosban a presszók elé kitegyék az asztalokat. Tóth Imre; Munkásod Szekér Endre
