Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-27 / 227. szám
Bartókra emlékezem SZEMÉLYESEN soha nem találkoztam Bartók Bélával, de a zenéjével meglepően hamar. Ma sem tudom, honnan vette első zongoratanárnőm az előrelátó merészséget, hogy népszerű darabok, könnyű átiratok mellett már altkor, a negyvenes évek elején Bartók-darabokat is tanítson nekünk, a Gyermekeknek első füzetéből, majd a „Tíz könnyű zongoradarabéból. Hiszen az „őrült” szó volt a legenyhébb jelző, amit ot és szerte az országban úgynevezett „művelt” körökben Bartók nevével együtt emlegettek! Ki akarta volna gyermekét éppen erre a zenére taníttatni? Ki értete és ki akarta egyáltalán megérteni Bartók művészetét? A kivételt jelentő kevesek igazán megérdemelnek minden tiszteletet. Hála a sorsnak, hogy rám éppen ezek a kevesek voltak döntő hatással! Már a háború éveiben jártunk akkor. Semmit sem tudtam Bartók emigrálá- sáról, sem annak politikai jelentőségéről. De a hontalanságot nekem is nagyon korán, tizenkét évesen meg kellett ismernem. Egy paraszttanya ósdi rádiójából lestük minden este az akárhonnan érkező magyar nyelvű híreket, telve aggodalommal és gyötrő honvággyal. Emlékszem egy hűvös őszi estére — éppen huszonöt éve — amikor sok más esemény között olvasta fel a bemondó, hogy New Yorkban, hatvannégy éves korában meghalt Bartók Béla. Múlt és jövő, háború és béke, átélt szörnyűségek és bizonytalan remények határán különös súlya volt ennek a hírnek. Talán csak azért, mert elnémult a szó és zene szólalt meg; Bartók valamelyik utolsó művének a részlete? Azt hiszem, nem csak ezért. Meg- éreztem, nem; csupán megsejtettem akkor valamit, amit megfogalmazni még ma is nehezen tudok. Egyszerre valami közöm lett Hozzá, akinek nagyságát akkor aligha tudhattam, de már gyermekként kis darabjait játszogattam — — egy emberhez, aki nem volt többé, egy magyarhoz, akit elnyelt a minden hontalant pusztulással fenyegető idegen világ, százszorosra növelve korai halálának tragikumát. NEM TUDOM, mekkora része volt ennek az élménynek abban, hogy évekkel később, amikor — főleg muzikális nagybátyám hatására — érdeklődésem végleg és sorsdöntő módon a zene felé fordult. Bartókot hamarabb tanultam meg tisztelni és szeretni, mint a régi korok klasz- szikus mestereit. Ügy tíz évvel ezelőtt azzal mutatott be valaki egy társaságban: „ö az, aki szereti Bartókot!” — erre úgy néztek rám valamehy- nyien, mint valami csodabogárra. Tudom, vannak még ma is, akik értetlenül állnak zenéjével szemben, legfeljebb nem mondják — hiszen ma mar nem illik ócsárolni századunk egyik, világméretekben is az elsők között álló klasszikusát! De egyre többen lesznek, akik szeretik, akik nem a mindent megtagadó és felforgató anarchistát, hanem a konstruktív zsenit, a hagyomány szerves továbbfejlesztőjét becsülik benne. SORAIMAT nekik, a nyílt lelkűeknek, a minden újjal és jóval „rokonérzőknek” ajánlom; legyen ez a rövid emlékezés szerény tanúvallomás Bartók immáron egyre győzedelmesebb perében... Körber Tivadar „Vele jártam Erdély falvait” Bartók Béla és M. Bodon Pál Szebb és boldogabb életet Néhány esztendeje a modern zene zágrábi fesztiváljára utazó moszkvai filharmónikusok csak egy koncertet adtak Magyarországon. K. Kondrassin, világhírű karmesterük közölte a hangverseny előtt: Jugoszláviában Bartókot játszanak, de itt más komponista műveit választották, mert a honfitársak bizonyára jól ismerik az I. Hegedűversenyt, a Concertot, a Táncszvitet. A vendéglátók bölcsen hallgattak. Halálának negyedszázados évfordulójára emlékezve további tettekkel kell bizonyítanunk: méltók vagyunk az örökségre. A kultúra terjesztése az állami ügyek rangjára emelkedett. Mégis, mégis ezrek, tízezrek nőnek fel Bartók muzsikája nélkül. Hányán vo- nogatják a vállukat: nehéz ez a zene számomra, nem értem, nem szeretem. Akad még itt a megyében is tennivaló. Felnőtt kórusaink száma csökkenőben. Az énekkarokban alig látni fiatalt. A hangversenytermek üres székei a zenei nevelés további szélesítésére ösztönöznek. Kitűnő tehetségek sikkadnak el, mert hiányzik belőlük a „mindig feljebb” igénye, a Mester legjellemzőbb tulajdonsága. Gondoznunk kell a Bartókhoz és a Bartóktól vezető utakat, hogy nemzedékünk és az utánunk következők legjobbjai értő közönségnek mondhassák ki az új idők új igazságait, mutathassák fel a változó kor új szépségeit. Csak az ilyen emlékezés, ünneplés méltó az alkalomhoz. Kodály Zoltán is ilyen gondolatokkal fejezte be „Bartók és a magyar ifjúság” című előadását: Ifjúságunk „elmulasztotta a soha vissza nem térő történeti alkalmat, hog\) közvetlen kontaktusba léphessen a géniusszal, szeretetével körülvegye ... Adósa maradt életében. Ma már semmit sem adhat neki. Onön- magának tartozik vele, hogy Bartók művét magáévá tegye, hogy magának ezzel is szebb és boldogabb életet teremthessen.” H. N. Már 1913-ban „rokonérző közönségre” talált Bartók Béla Kecskeméten. Későbbi koncertjeit is művészetét megillető buzdító figyelem kísérte. Az érdeklődők minderről a Kiskunság 1955. III. és a Petőfi Népe 1961. március 28- án, valamint 1965. szeptember 25-én megjelent számaiban olvashatnak. Legutóbb Bónis Ferenc, a zeneszerző életművében kiemelkedő jelentőségű első kecskeméti hangverseny körülményeit idézte fel a a szeptemberi Tiszatáj hasábjain. Kemény, nyers, őszinte, népi hangvételű művészetét akkoriban még országszerte ellenszenvvel, gúnnyal, bojkottal fogadta a magyarnótás bömböilések- hez, lágy kuplékhoz szokott középosztály. Épp az itteni zsúfolt terem, hálás taps adott biztatást, ösztönzést az átmenetileg belső emigrációba húzódó Bartók számára. Bónis elismeréssel méltatja az 1913-as koncertet előkészítő, a zseniális zeneművész méltó fogadtatását megszervező Kiacsóh Pongrácz fáradozásait, érdemeit. M. Bodon Pál tevékenységének azonban már kevesebb figyelmet szentel. M. Bodon mint végzős főiskolás Budapesten ismerkedett meg az Akadémia ifjú tanárával. Bartók egy Dósa Lidi nevű cselédlánytól hallott először székely dalokat. Attól fogva — Kodály szavaival — Erdély nem hagyta nyugodni. Első gyűjtőútjain „az ottani termés”, M. Bodon Pál segédkezett neki. „Mint munkatársa, vele jártam Erdély apró falvait, hol a régi székely népdalok gyűjtésével foglalkoztunk, s hónapokat töltöttünk ott kölcsönös egymásrautaltságban. Ekkor ismertem meg, hogy milyen bájos, keresetlenül egyszerű, de önmagába zárt egyéniség Bartók Béla, ki még ha talán akarná is, akkor se tudna máshoz hasonlítani, csak önmagához.” — írta visszaemlékezéseiben M. Bodon Pál. Kecskemét zenei életének múlhatatlan érdemű szervezője, reprezentánsa volt a Székelyföldről jött fiatal tanár. 1910. februárjában került Kecskemétre. Nyilván az ő hatásának köszönhető, hogy a zeneiskola növendékhangversenyén Vágó Piroska már 1910-ben az „Elindultam szép hazámból” és az „Ucca, ucca, és az ucca” kezdetű Bartók népdal-átiratokat tolmácsolta. A „mélytűzű alkotó” több műve a kecskeméti zeneiskolában 1916- tól kezdve a tananyagban szerepel. A klerikális körök csúnya hajszát indítanak ellene. Az ekkor haladónak tekinthető Kecskeméti Lapok szerkesztői és a munkásújság védi meg. „Elődje (Szentgály) mindenféle zenei moslékkal táplálta a naív kecskeméti házipublikumokat és disznótorokat. fuhász Gyula: Az Űri bandának nevezett városi zenekart M. Bodon vezette, de otthagyta, mert erővel kotta nélkül akarták játszani az „Ej, ej, ej, nagy az én bajom” című szimfóniát. (Magyar Alföld, 1913. január 25.) Bartók a vidéki városban Vásárhelyi Zoltánnal karöltve európai nívójú zenekultúrát építgető M. Bo- don Pállal később is fenntartotta a kapcsolatot. Az 1930-as évek elején Robert Schmitz francia pianista kecskeméti meghívására tesz levélben javaslatot. Schmitz „A Pro Musica So- ciete” elnöke — írta Bartók. — Ez az egyesület adatta elő New Yorkban először a Psalmus Hunga- ricust, ez tette lehetővé fiókegyesületei útján, hogy beutazzam az egész USA-t tiszta magyar programmal” Ám a Mecler hiába fáradozott, a tervezett koncertből nem lett semmi. Bodon maga is kitűnő zeneszerző hírében állott. Mégis szükségét érezte annak, hogy partitúráját véleményezésére megküldje. Bartóknak. Kedvező bírálatot kapott. Mi sem jellemzi jobban kapcsolatuk elmélyültságét és a kölcsönös tiszteletet, mint az apróbb kritikai megjegyzések megfogalmazása: „Egy helyen a klarinétban — nyilván íráshiba folytán — hamis hang van.” Utoljára 1937-ben, ai Éneklő Alföld ünnepségen találkoztak. Szétváltak útjaik. Bartók Amerikában próbálta átvészelni a háborút, a zöld- és bamainges diktatúrák szörnyűségeit. M. Bodon Pál még megérte, hogy 1947-ben a Magyar Kommunista Párt székházában tartott emlékünnepségen méltathatta nagy barátja korszakos jelentőségű életművét. Heltai Nándor Bartók Bélának Bartók Béla hosszú heteket töltött félreeső, apró falvakban még a 30-as években is, hogy természetes környezetében, forrásainál fedezze fel a népzenét. A kőrösfői származású Ambrusné Márton Katával mégis a fővárosban ismerkedett meg. Megcsodálta hímzéseit és megénekeltette. Többször is. Híres „sirató”-jának felvételét ma is őrzik az Akadémia archívumában. Márton Kata csodálatos művészetében azóta a bukaresti, kolozsvári, budapesti rádióadók hallgatói, s a televízió nézői is sokszor gyönyörködhettek. Az idén másodszor vett részt a kecskeméti népzenei találkozóik Erdély erdői zúgnak, Ezüst és arany erdők, Borongó, barna felhők, Hárfái Nemerének, — Sírámos dajkaének — ' dalaidban. Tiszai tájak sírnak, Panasza jegenyéknek, Halottas őszi rétek, 'Zúgó, fekete nyárfák, Magányosak és árvák A muzsikádbrn. És fölérez és fölzeng Az áhitatos, ős, szent, Az ázsiai mély, nagy, Szilajbús, büszke mél^, Pogány és boldog léle'.:, A régi, régi Éden A zenédben! Kecskemét nagyjai Bartók Béláról Kodály Zoltán: „Az a művészi életmű, a.melynek megkíséreltük felvázolni legfőbb korszakait, minden inkább, mint nemzeti elemek összerakos- gatása, vagy múló értékű modernkedés. Szilárd nemzeti talajra olyan épületet állított Bartók, amelyhez minden nagyobb iskola hozzáadott valamit... De csak azt tanulta meg, ami a javára vált; a nehézkesség, a pedantéria ellenszereként a latin szellem hatott reá. Születése és kultúrája a germán Észak és a latin Dél közé álította. Elsőrendű alkotó szelleme olyan fejlődést jelent az egyetemes zene világában, hogy a nemzetközi zeneélet többé nem lehet el nélküle.” (La Revue Musicale, 1921. 205 —217 o.) Vásárhelyi Zoltán: „Bartók muzsikája, ez a fantasztikus, elvont művészet, mely máig sem tudott a nemzet osztatlan lelkében gyökeret verni, pedig tábláló nedveit éppen a nemzeti talajból szívta — végre itt van közöttünk! A gyermekeken keresztül fog ez a muzsika is a nemzet vérkeringésébe jutni. Míg a Kodály-gyermek- karok kecskeméti bemutatója 1929-ben Budapest és Győr után következett, eddig jövő vasárnap Bartók kórusainak bemutatásával Kecskemét az egész világot meg fogja előzni. Ahogy a „Jézus és a kufá- rok” fogalmához Kecskemét neve valahogy hozzánőtt, ugyanúgy most a 21 hasonló művészi értékű Bartók-kórus fogja Kecskemét zenekultúrális erőfeszítéseit hirdetni.” (Kecskeméti Közlöny, 1937. április 15.) Tóth László: „Az a hitem, hogy a magyar muzsikát az emberiség lírájává felemelő Bartók Béla művészetét Ady Endre költészetével való párhuzam révén mérhetjük föl legtöbb tanulsággal. Küzdelmes életük, gyötörteté- sük, az érvényesülésért vívott csatáik a lázas jelennel való teljes egybefor- rottságban fogant... '... Bartók pihenést nem ismerő zsenijének utolsó alkotásai, a III. és IV. vonósnégyes, beethoveni magaslatokra értek föl. Utóbbinak zárótétele, mint az első vonósnégyesének is, Kodály szerint az élethez való visszatérést jelenti. Ady megérezte a tragikus összeomlást, Bartók utolsó opuszának meleg színeiben talán feltámadásunk reménysége tör utat. S ha arra gondolunk, hogy a Sinfonica Eroica tíz esztendővel megelőzte a német nemzet felébredését, Bartók művészetében a nemzet elupsztíthatatlan őserejét és annak elkövetkezendő diadalát üdvözölhetjük.” (Kecskeméti Közlöny, 1939. március 31.1
