Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-27 / 227. szám

4. oldal 1970. szeptember 27, vasárnap J­Negyven év alatt Sá zsebórája Behemót hordók hosszú sora, berottes üvegek kaz­lai, enyhe savanyú illat a koraőszi levegőben — ele­gendő a konzervgyári han­gulat felkeltéséhez. Holott a színhely csupán az ér- sekcsanádi Búzakalász Tsz ■központjának udvara. A betontérség mindkét olda­lán hosszú épületek, ben­nük sürgölődő asszonyok­kal, lányokkal. Itt működik a közös gaz­daság savanyító üzeme, immár harmadik éve. Termékeinek rövid listá­ja a következő: Paprikaféleségek: cecei-, bogyszilói-, almapaprika, valamint csalamádé. Üvegbe rakott uboroka, zöld paradicsom. Savanyított káposzta. És a „sláger”: az ecetes tonna. Tavalyelőtt 12, tavaly 42 vagon terméket készítettek. Az idei előreláthatólag meghaladja a 80 vagonos mennyiséget. Mindez arra ■utal, hogy áruik iránt nagyfokú a kereslet. S va­lóban, az üzem termékei Komárom megyétől Sze­gedig mindenütt piacra ta­lálnak. Vagyis vevőre. Sőt, tavaly óta az ország hatá­rain túl is, Jugoszláviában. — Csak Szabadkán 50 vagon savanyított uborkát tudnánk eladni — hangoz­tatja Szebellédi Nándor el­nök. — Az az igazság, hogy a keresletet pillanat­nyilag nem is tudjuk ki­elégíteni. j szűkét a szél viszi, hordja. 1967-ben a tagrészese- i désre kifizetett összeg nem j érte el a hétmilliót. Az ! idén 11 -et terveztek, — lesz 13 millió. Ez utóbbihoz a feldolgo­zó segédüzem mintegy 800 ezer forinttal „járul” hoz­zá. S azonkívül is leg­alább egymilliót hoz — tisztán. Mi a haszon? Ennek összetevőit, akár csak a számadatok segítsé­gével is, nem egyszerű ki­mutatni. Az idei árubevé­telt 4,5 millióra tervezték. Ennek legalább a kétszere­sét érik, el.„A tsz id,ei ösz- szes termelési értéke — Végső soron 2300 hold kö­zös területen! — várható­an meghaladja az 50 mil­lió forintot. Méghozzá a bajai járás leggyengébb talajadottságú. 6,9 arany­koronás földjein. Az érsek- csanádi földekről az a vé­lekedés járja, hogy egyik részüket a víz, másik ré­ködésre rendezkedünk be. Kezdjük a szamócával, folytatjuk a meggyel és a kajszival. Ezekből gyü­mölcslevet készítünk. Van 117 hold üzemi gyümölcsö­sünk. Aztán, a nyárvégi, őszi szezonban kerül sor a paradicsom, uborka, pap­rikafélék savanyítására. A téli hónapokban pedig a torma feldolgozásának szenteljük. A kezdeményezés tehát messzemenően megérde­mel minden dicséretet. An­nál is inkább, mert — a torma kivételével — a Dunamenti földeken ter­mesztik az alapanyagot. Sőt, öt holdnyi területen, termesztik a tormát is, azért, hogy az itteni korai beéréssel az országban el­sőként jelenjenek meg a piacon. Azon kívül torma­levet értékesítenek a ka­locsai konzervipar részére. De az ecetes torma alap­anyagának nagyobb ré­szét Hajdú megyei tsz-ek- től szerzik be, kooperációs alapon. S még nem szóltunk a foglalkoztatásról, amely távolról sem utolsó szem­pont. Jelenleg 40-en dol­goznak az üzemben, de a csúcsidőszakban, amikoris a tormapucolásra kerül sor, a foglalkoztatottak száma eléri a másfélszázat. A szedési-betakarítási munkában pedig a nyug­díjasokat, járadékosokat foglalkoztatják, önkéntes jelentkezés alapján, s az öregek tetszésére, illetve munkabírására van bízva, mennyi időn át dolgoznak naponta, s mennyit szed­nek le. Hanem a meglepetés ez­után következik. ■ — Konzervgyárat csiná­lunk — így ■ az elnök. — Évi 200 vagonos kapacitást tervezünk. Az építkezést jövőre kezdjük el, s két év alatt tízmillió forintot ru­házunk be erre a célra. Teljes gépesítést honosí­tunk meg, hőkezelést és más modern technológiát. Egész éves folyamatos mű­A nagyszabású elgondo­lásból a foglalkoztatás le­hetősége sem maradt ki. j Sőt, első hallásra inkább ez a kérdés adódik: győ­zik-e munkaerővel. De máris kész a válasz: a kö­zeli Baján hatszáz nő fog­lalkoztatása máig sem meg­oldott. Ám jelentkező helyből is akad jócskán. A nyolc általánosból kikerülő, s itt munkát vállalni akaró fia­talok élelmiszeripari szak­képzését is napirendre tűz­ték. Nyilvánvaló, hogy a korszerű technológia igé­nyeli a szakképzettséget. A helyettes üzemvezető, Hor­váth Tivadar — egyébként a 36 tagú KISZ alapszer­vezetnek is a titkára — fel­sőfokú technikumot vég­zett, s igen jól érti a szak­máját. És a KISZ tevékenysége is élénk, eleven. Az idén megszervezett sárközi tánccsoportnak már 30 tagja van, s legutóbb Ju­goszláviában vendégszere­peitek, Támogatásként a tsz-től nemrég 15 ezer fo­rintot kaptak. Az összhang a tsz vezetésével szinte tö­kéletes, s ha valami soron- kiviili munka ; adódik, amely után nem-jár fizet­ség, a fiataloknak nem kell kétszer szólni. .Sőt inkább ők maguk kezdeményez­nek. Érsekcsanád lakossága lassan, de észrevehetően fiatalodik. A tsz-tagság át­lagos életkora 40 év alatt van. Három évvel ezelőtt összesen négy fiatal dolgo­zott a tsz-ben. H. D. Hírül vettük, hogy Bors Lajos szolnoki általános iskolai tanár — műgyűj­tő — a közelmúltban olyan zsebóra birtokába jutott, amely — a rajta levő vésetből ítélve — Petőfi Sándoré vagy csa­ládjáé lehetett. Bors tanár úr lakása Szolnokon, a Zagyva par­ti új városrészben van. Szobájában korok ezer­nyi tárgyi emléke kész­tet tiszteletteljes szemlé­lődésre. Itt ókori, sötét szürke korsó a polcon, amott középkori gyertya­tartó. A vitrinben porce­lánok, török-kori ezüst­dísz. A falakon a Szolno­ki Művésztelep egykori és mai művészeinek festmé­nyei, rézkarcai. Míg egyik „csoporttól” a másikig visszük tekintetünket, szekrényen, kommódon, asztalkákon újabb és újabb műtárgyak: dísztál, szob­rocska, fafaragvány. Me­gint' egy tekintélyes vit­rin. Teli — ám áttekint­hetően rendezett — pol­cainak egyikén mindjárt a kuruc kor vezéralakjairól készült érmek vonzzák szemünket: Rákóczi, Esze, Vak Bottyán ... Majd nyegyvennyolcas érmék. Színes zománc amulett — Damjanich tábornok kép­másával ... Másik szoba falain ré­gi metszetek — Szolnok­ról. 1617-es a Hufnag- lius mesteré. Müller Adolf műve 1860-as városképet mutat: ha jómalmok a Ti­szán, mögöttük a Vár- templom, balról az első vasút... Aztán a műremekek fö­lött egy hatalmas „arany­ló’'. négyszög: roppant dí- íszes zenélöóra. „Olbricht — Wien” — olvasta hal­kan a márkát Bors Lajos, és máris felállt egy székre. — Mindjárt „produkál- tatom” — nyúlt föl, s felhúzta. Az óra pedig „játszani” kezdett. Halkan, mégis tiszta élességgel pengtek a hasonló zenélő-ládikák­tól ismert kényes-bájos- édes fémhangok. Mintha nagyon messziről, mélysé­ges csend süketségéből pattogtak volna elő ... Bors Lajos birodalma nem csupán ez a két szo­ba. Diákkora óta régész- kedik, gyűjt. A vár alatti Tisza-mederből — „mí­nusz kettő” vízállásnál — mmn (127.) Szólni akart ismét, de észrevette, hogy Edit elaludt. Most arra használta fel az időt, hogy alaposan meg­vitassa önmagával ezt a tévedést, és levorija a szük­séges következtetést. Mert hibát követett el. Súlyos hibát — vallotta mos be önmagának. — Hiszen Hei­nét nem tanulhatta az iskolában, ha Heinét mág­lyára vitték. Ha pedig mégis tudja, akkor titokban olvasta és tanulta meg, ami semmiképpen nem illik egy Abwehr-tiszthez. Különösen nem ahhoz, akit ér­demeinek elismeréseképpen éppen most léptettek elő századossá. Mosolygott ezen a kiérdemelt előléptetésen. Azután ismét a lányra tekintett. Valahogy megint felébredt benne az érzés és a vágy: szerelemmel szeretni ezt a lányt. — Szerelemmel? — kérdezte önmagától. — És ho­gyan gondolod, Janek? Hogyan képzeled el, hogy odaállsz egyszer ez elé a német lány elé és elmon­dod, hogy abban az egyszervolt-háborúban te lengyel hírszerző voltál, a te közreműködéseddel robbantak hidak, vonatok, lőszerraktárak. Hogy sok-sok német katona halálában a te kezed is benne van? Amikor szendergéséből felébredt a lány, Kloss meg­kérte, hogy készítsen vacsorát, mire visszajön. Edit nem csodálkozott a kérésen. Parancsnak vette. Azt sem kérdezte meg, hogy hová indul Hans. Ter­mészetesnek tartotta, hogy háború van, s egy német tisztnek mindig azt kell tennie, amit parancsolnak. Egy német nő pedig nem kérdezheti meg sem a fér­jét, sem a kedvesét, hogy késő este, vagy kora haj­nalban hová megy, ha bejelenti, hogy mennie kell. Ez a háborús évek könyörtelen törvénye, amit Edit is elismert és tisztelt. * Bartek már várta a sötét órásműhely óvóhelyéi» Szívta a mahorkát agyában egyre pontosabban rög­zítette a január másodikai viadukt-akcióterv részle­teit. Annak különösen örült, hogy a vasúti híddal együtt levegőbe röpül az E—19-es szállítmány is. Az angol aknák megteszik a magukét — dörzsölte össze a tenyerét, és Klossnak sem kell panaszkodnia, hogy vakolatot vernek robbantás helyett. Az E—19-es transzportnak azért örült különösen, mert éppen az imént kapta a jelentést, hogy az E-betűjel azt jelenti: Birodalom szívéből érkezik a szállítmány, tehát már az aranytartalék. A csoport már felkészült az akcióra. A támadás idő­pontja 22.58. Pontosan hét perccel a vonat érkezése előtt megtámadják az őrséget, elterelik a figyelmüket a hídról, aztán rajtaütnek. Kloss figyelmesen hallgatta Bartek minden szavát, aki azt is jelentette, hogy Flórián megkerült. Egysze­rűen csak az történt, hogy eltörte a lábát, egy közeli ismerősnél bújt meg. Hans felkapta a fejét a hírre. Tényleg így történt volna? És ha így, akkor miért mondta tegnap a telefonba Brunner, hogy elkaptak egy partizánt, aki részt vett az akcióban? s ha Flórián veit náluk? Hiszen Brunner azt is mondta, hogy „éne­kel” a partizánja. És vajon miért éppen őt kéri Brun­ner, aki olyan büszke tud lenni a sikereire, hogy hall­gassa ki a partizánját? Nem tetszett neki a dolog. El is mondta nyomban Barteknek a Brunner-féle meghívást, és érdeklődött, ki lehet gz állítólagos partizán. Bartek megnyugtatta, hegy az - csoportjából senki sem került a Gestapo kezére, ezért provokációnak tartotta az egész vallo­másügyet. • Kloss jól emlékezett rá: Brunner csak úgy, barát­ságból még soha sem, dicsekedett el neki azzal, hogy partizánt fogtak, Valami van mögötte biztosan, de mi lohet. És éppen most eszébe jutott a reggeli beszélge­tése Broch ezredessel, aki egészen váratlanul meg­jegyezte : — igazán nem értem magát Kloss, hogyan tud ba­rátkozni egy ilven alias fickóval, mint éz a Rrunner?! Érmen Broehot faggatta ez az idióta? És miért’ Miért fontos neki hogv miről bőszé"ol< akkor éiiel? Csak nem közöttük k»zes1 a merénylőt! (Folytatjuk} kiássot több ezer darab, török hódoltság korabeli lelete már a Damjanich Múzeumé... Mik vannak azok között! Vörösréz edé­nyek, lószerszámdíszek, gyűrűk, pipák, tevecsengő, ólombélyegző, amellyel a végvári vitézeknek termé­szetben juttatott posztót „lepecsételétk”, ima-mos­dótál ... Ugyanolyan régóta éremgyűjtő is a tanár úr. Választmányi tagja a Ma­gyar Numizmatikai Társu­latnak. S eljutottunk a repre­zentatív óragyűjteményig, amelyben biedermeier, ro­kokó, ampir változatoktól a kakukkos óráig minden fellelhető. Legfontosabb igény; hogy régi nagy mesterek munkái legye­nek. Mint ez az ébenfa- színű kehelyóra — itt a zenélő alatt: „Augustin, Pressburg” — (Pozsony). Nyílik a kis fémplaszti­kák vitrinjének üvegajta­ja, és ' már csak azt lá­tom, hogy Bors Lajos te­nyerén, mint egy ezüst kismadár — ragyog egy zsebóra. — Ez az az óra! — ad nyomatékot a hangjával is a műgyűjtő a fordulat­nak. Megyünk az ablakhoz, s először csak egymás kezé­ből átvéve nézegetjük, „latolgatjuk” a maiaknál „zömökebb” órát, gyö­nyörködünk zománcos számlapjában, finom for­májában. Nemsokára fotelban ül­dögélve beszéljük meg az óra történetét. Ez év má­jusában kapott levelet egy ajkai gyűjtőtől, aki — ér­tesülve, hogy Bors Lajos keresi az ilyen ritkaságo­kat — közölte: eladna egy zsebórát, amely Duval francia mester műhelyé­ben, Párizsban készült az 1820—30-as években. Ez 372. példány a híres mes­termunkából. A műgyűjtő felnyitja az elegáns ezüsttokot, s elő­tárul a dúsan aranyozott, művészien cizellált szer­kezet. — Úgynevezett orsójá­ratú szerkezet — mutatja a leheletnyi ,, hat jóművet”. Aztán a mester nevét, az „opus”-számot vizsgáljuk. Végül a tok külső hátán olvasható vésés szövegét: „Emlékbe Sándornak Pet- rovicné”. I Ez az, amit nem lehet kihagyni — lelkesedik Bors Lajos, és gyorsan elő­veszi levelezései közül azt a hármat, amelyet K. J. nyugdíjassal váltott. Va­lamennyit felolvassa. A lényeg pedig ezí Az előző tulajdonos Kiskőrösön 1905-ben 30 koronáért vásárolta a zsebórát egy — akkor kö­rülbelül 60—70 esztendős órásmestertől. A ma már egészen idős műgyűjtő egyébként nem leplezett indignálódással írja; öten is megvennék az órát, de ő Bors Lajost tartja a legkorrektebb gyűjtőnek, mert nem firtatja, hogyan jutott a zsebóra birtoká­ba. „Becsületemre kijelen­tem. nem loptam...” — így a levél, amely röviden ismerteti, mit mondott a kiskőrösi órásmester, 1905- ben, az óra származásáról. Egy ottani mészáros­család tagja vitte hozzá javíttatni, de nem mentek többet érte, így az óra a birtokában maradt. (Bors Lajos 500 forintért vásá­rolta meg.) — Kiskőrös, az időpon­tok, körülmények egyezé­se, a véset szövege — mind arra késztet, hogy érdemes fáradozni az óra eredeti tulajdonosának fel­derítésén — erősíti a lel­kes tanár. Feltételezhető, hogy a kézi munkával ké­szült remekmű Petőfi Sán­doré — vagy a családjáé volt. — Ha az édesanyjától kapta volna, aligha szólna így a véset — „... Sán­dornak Petrovicné” — me­ditálok. — Ez igaz — helyesel a műgyűjtő —, akkor bi­zonyára így szólna — „Édesanyád” — ezen már gondolkoztunk. Azt is tudjuk, hogy Petőfi csa- ládja „cs”-vel írta a Pét-: rovics-ot, az órán pedig „ékezetes” „c”-vel szere-, pel a név ... Lehet azon­ban, hogy Petőfi vala­melyik rokonától kapta az ajándékot, aki — talán nagynéni — szintén Pet- rovic valakinek a felesége volt, s az így írta az asszonynevét. A gyűjtő s a szolnoki Damjanich János Múzeum már is nagy ügyszeretet­tel szervezi a segítséget az óra eredeti tulajdono­sának felderítéséhez. a feltételezések hitelesítésé­hez. Kapcsolatba lépnek a Petőfi-kutatókkal, a költő hagyatékait gyűjtő, illetve számontartó múzeumok- kai, mindazokkal, akik foglalkoznak a Petrovics- család történetével, vagy valamiképpen — például elődeik révén — kapcso­latban voltak, vagy tud­nak valamit a családról. Azért küldték meg la­punknak is a mellékelt fotókópiákat, hogy — egy­részt megismerjük az el- várhatólag becses, törté­nelmi értékű leletet (egy ilyen szépmívű óra érté­ke a múlt század e'ső fe­lében egy hízott ökör árá­val volt egyenlő — ezt persze a különleges és a feltevések beigazolódása után már fel nem becsül­hető értéktől függetlenül jegyezzük meg), másrészt hogy mi is kapcsol írijunk be a nemes célú , kutató­munkába. — Ha valóban Petőfi Sándoré volt az óra — jelentette ki búcsúzóul Bors Lajos —, természe­tesen úgy is, mint legil- letékesobbnek, a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozom. Tóth István

Next

/
Thumbnails
Contents