Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
Tudományos interjú R ámdörrent a telefon; — Doktor Makossány Zuárd professzor úr lakása? — Az beszél. — Itt Blazsolek László, a Magyar Rádió tudományos munkatársa. Profesz- szor úr, külföldi tanulmányútja és különösképpen az upsálai díszdoktorság után szeretnők egy rövid előadást kapni professzor úrtól. Lehetséges? — Miről? — Bármiről, az ön területén. Néhány oldalról van szó. Ami úgy nyolc-tíz percet kiad. Lehetséges? — All right — mondtam, mert még bennem volt a Vale Egyetemen tartott előadásom emléke. — Nagyszerű — mondta Blazsolek... — Es mikor akarják az előadást sugározni? — A felvételt követő műsorszeletben. Az előadást ugyanis magnóra vesszük. — Es a magnózás mikor legyen? — Tessék várni. Megnézem a naptáramat. ö nézte meg a naptárát. Nem én. Nagyon elfoglalt ember lehet ez a Blazsolek. — Ha pénteken megkapjuk a textust — textus, így ■— akkor kedden éjjel tizenegykor. A Stúdió ugyanis előbb nem szabad. Elküldtem a textust, négy másolattal, majd elindultam kedden, féltizenegykor gyalog, mert taxi, az csillagfényes nyári éjszaka is nehezen kapható, hát még mínusz 14 fok mellett, ködben? V égigköhögtem az utat. Aggódtam is, hogyan tudok majd beszélni. Fölösleges aggodalom volt. A felvéted ugyanis a következő módon zajlott le. Bevittek a Stúdióba, ahol bemutatkozott egy fiatalember, aki azt mondta, hogy ő ennek a rovatnak a szerkesztője. Aztán egy másik fiatalember, aki rendezni fogja az előadást. Rendezte is. Leültette Bla- zsoleket, aztán engem, egy olvasó-asztalka mellé. A szerkesztő kezében volt egy kézirat, a rendező kezében egy másik... és Blazsolek kezében a harmadik. Belekukkantottam és láttam, hogy az én szövegem. A textus. Kértem, adjanak nekem is egy példányt, a rendező azt mondta: nem fontos, ő majd int nekem, amikor beszélnem kell. Mikrofonpróba. Aztán becsukták az ajtót, kigyulladtak a lámpák. Intettek Blazsőleknek. Blazsolek kö- hintett, felnézett a lámpára, majd belekezdett beszédébe: — Blazsolek László, a „Világhírű tudósok a mikrofon előtt’’ című rovatunk riportere beszélgetést folytat Doktor Makossányi Zuárd professzorral, aki arról fog beszélni, hány fokon mérhető a hőmérséklet-változás. őzbe akartam szólni, de Blazsolek — és a rendező és a szerkesztő — intettek, vigyázzak, Blazsolek belenézett a kéziratomba és olvasta: — Ugyebár, professzor úr, már nulla egész nulla- nulla-nulla és nulla-nulla- nulla három Celsius-fok hőmérsékletváltozás is mérhető? A rendező beintett, feleljek. — Igen — mondtam. Blazsolek folytatta az olvasást: — Manapság a tudomás nyos kutatásnak egyre többször van szüksége ezred foknál is kisebb hőmérséklet-változás leméré- sére. Magamhoz akartam húzni előadásom szövegét, de Blazsolek eltolta a kezemet, a Rendező szigorúan rámnézett. Blazsolek folytatta: — A különleges kísérletekhez használt platina ellenállásmérővel tízezred foknyi ellenállás hőmérséklet-változás is mérhető. Kérdezzük meg Makossányi Zuárd professzort, ő majd felvilágosítást ad az ügyben a rádió riporterének. Megfelel ez a valóságnak? — Megfelel. Es ez így ment húsz percen át. Blazsolek kiolvasta a „textusból” a szakaszokat, nekem csak azt kellett, mást nem is lehetett, mondanom, hogy — igen, természetesen, így van, helyes, teljesen így, persze. Aztán a szerkesztő intett, a gép leállt. Megköszönték a megjelenésemet, megállapították, hogy nagyon jó mikrofonhangom van, indultunk kifelé. Menet közben megkérdeztem, hogy a ... tiszteletdíj ... Egymásra néztek. Interjúért nem szokás... de a költségeimre, ha kérem. Nem kértem. A Kalmopyrint, a Tet- rant kiírta az SZTK-orvos. z előadás, pardon; az interjú rádióadás után; mesélik, nagyon sok dicsérőlevelet kapott a rovat, Blazsolek okos, tájékozott, tudományos megalapozottsággal föltett interjúkérdésekért. Állítólag egy vidéki tanítónő az én rövid, tömör válaszaimat is megdicsérte. Boross Elemét Tíz éve halt meg a modern magyar képzőművészet egyik legnagyob mestere, Szőnyi István Kossut-díjas festő és grafikus. Műveit Európa és Amerika számos múzeumában és magángyűjteményében őrzik. Kiváló művészpedagógus volt, a Képzőművészeti Főiskola tanáraként tehetséges fiatalok sokaságát indította el pályáján. Utolsó éveit a Dunakanyar festői táján, Zebegényben élte le, fáradhatatlanul alkotva. Műterme ma kis múzeum, ahová nemcsak tisztelői zarándokolnak; a zebegényi Szőnyi házban nyaranta művésztelep működik. Képünkön Szunyj István női aktot ábrázoló rézkar ca~ Gál Farkas: Kiket sújtott korbács és átok Régen elporladt őseim kemény öklű, konok parasztok kik a világban szerte szét már hűvös sírok mélyén vagytok. Nem is tudom, hogy merre, hol miért és hányán haltatok meg részvéttel, gúnnyal voltak e az emberek kik eltemettek; nem is tudom, hogy harcmezőn lélekveszejtő vad csatákon vagy börtönben pusztultatok vagy meghaltatok bitófákon barázdákba borulva, vagy lázadásért kerékbe törve vittétek görnyedt testetek a pipacsok alá a földbe ahol bogár, gyökér motoz Dózsa kaszáján mar a rozsda arany tallérok fénylenek fehérük lókoponya, borda oda szivárog az eső nyári zápor gőzölgő csendje s elsimítja a kapanyél görcsének nyomát kezetekbe összetört csontotok zenéi fuvolázik az őszi szélben testetek fölmagasodik tornyokban, dacos jegenyékben ... Humuszba olvadt őseim kiket sújtott korbács és átok fölöttetek már nap simít selymes rétet, erdőt, virágot már mindegy merre és miért mikor és hányán haltatok meg helyettetek én feszítem mellem a horzsoló szeleknek. Jaszowiec, 1970. aug. Vikár Béla eszményképe Petőfi volt „PETŐFI szeretetét édesapámtól örököltem, aki pápai tanár korában a Petőfi Sándor szerkesztésében megjelenő Életképek című fővárosi lapnak pápai tudósítója volt. Sokat és rajongással beszélt nékem a költőről és könyvtárában valamennyi Pe- tőfi-kiadást megtaláltam...” — írta egyik emlékezésében. Ez a szeretet megnyilvánult a Tudományos Akadémián „Petőfi és a nép” címmel tartott előadásában is: „Petőfivel milliók lelke vonult be a költészetbe, milliók szíve szólalt meg. A népköltés, ez a hamupipőke vonult be a magyar Parnasszusra, mert Petőfi a szolgaságból a méltó polcra emelte. Petőfi a népköltésben gyökerezik, költészete a népköltés fájába oltott terebélyes új ág. Előtte is sokan hallgatták a népdal hangját nálunk, de senki sem értette meg úgy, mint ő. Az egyszerűségében klasszikus, érzéseiben hatalmas és mély, gyöngédségében és erejében gyakran csodaszép magyar népdalnak titkos szépségeit ő ismerte fel igazán... Dalainak szerkezetében, költői kifejezésmódjaiban szoros rokonságot tart a néppel.- népies mintákat követ...” Vikár Béla, aki a népdalgyűjtés tudományos módszerének lett megalapozója, akj a múlt század végén a világon először gyűjtötte fonográffal és gyorsírással a magyar népdalokat — hogy se a szövegből, se a dallamból egy hangot, egy betűt ne veszítsen, — akinek több ezer népdalgyűjteménye még ma sines teljesen feldolgozva, — lehet hogy éppen Petőfi szellemében indult a nép felé. És később Bartók Bélának és Kodály Zoltánnak tapasztalatait átadva „Erdélyi út fonográffal” című cikkében Írja: .. odakölcsönÖÄtem nekik a fonográfot, Petőfi szellemében: , Mit én nem egészen dics- - telenüi kezdéás. Folytasd Te, barátom, teljes dicsőséggel!” VIKÁR Bélát szülei a Somogy megyei Hetes faluból, szülőfalujából a pápai gimnáziumba íratták^ be, melynek egykor Petőfi és Jókai is diákja volt. Itt az első év telén hagymázjárvány tört ki és a súlyos beteg gyereket a Bakonyon keresztül szekéren szállították haza, Magyarladra, ahová időközben — a tanári pályát az eklézsiával felcserélő apát helyezték. A betegségtől legyengült fiút két esztendeig otthon tartották, hogy megerősödjék. Lábadozása alatt állandóan édesapja gazdag könyvtárát bújta. Sokat olvasott. Akkor kezdte tanulgatni a holt nyelveket is. Az idegen nyelvek tanulása mellett azonban visszavisszatért Petőfihez. aki egész élete folyamán eszményképe maradt. Hatvanhárom éves volt, amikor a költő születése századik évfordulójára kiadta „Homage a Petőfi” címmel idegen költők Petőfiről, Vagy Petőfihez írt verseit magyar fordításiban, — az eredetivel együtt. Nagy réstót né- ráet, angol, francia, olasz nyelvből maga fordította. G. E. Bossi olasz költő versét Jókaival együtt ültette át magyar nyelvre. Megtaláljuk a kötetben Francois Coppée versét, melyet a költő a franciák látogatásakor személyesen olvasott fel a Petőfi-szobor- nál. Thales Bemard 1857- ben megjelent kötetét Petőfi emlékének ajánlotta: Halld meg, óh Petőfi, Franciaországot: ö sirat s köszöntést küld sírod fölé... A KIS KÖNYV a múlt század második felében írt verseket mutatja be. Vikár Bélához, a Kalevala kitűnő fordítójához igen közel állt az északi népek irodalma, jól ismerte íróikat, költőiket és az ő műveikből is kiválogatta a Petőfi-emlékeket. „Petőfi az északi népeknél” címmel kiadott gyűjteményében megtaláljuk Ibsennek egyik versét, amely a mi szabadság- harcunkat dicsőíti. „Oly költő, mint Petőfi, nemcsak az ő saját nemzetének költője, hanem minden népé” — olvassuk a Koppenhágában 1869-ben megjelent Petőfi-kötetben, amelyet hosszabb életrajz vezet be. Dán. norvég, svéd, finn, észt költők, újságírók, műfordítók írásait közli Vikár Béla gondos összeállításában. A HUSZONÖT esztendővel ezelőtt, 1945. szeptember 22-én, Dunavecsén elhunyt Vikár Béla hosszú élete eredményes munkásságáról sokszor és sokféleképpen megemlékeztünk már, de ezekből az emlékezésekből kimaradt Petőfi iránt érzett nagy tisztelete, az ifjúkori eszményképhez való ragaszkodása. Talán ezt a kapcsolatot érezte meg Du- navecse, a Petőfinek is egykor otthont adó, otthont jelentő hajdani csendes kis alföldi község, amikor elsőnek nevezett el utcát Vikár Béláról — születése századik évfordulójára (Budapesten még ma sincs Vikár utca, Tbilisziben, Grúziában — tudomásom szerint már van), és emléktábla jelöli a házat, hol élete utolsó másfél esztendejét töltötte. Halála évfordulóján pedig a megemlékezések során a Petőfi Tájmúzeumban berendezett Vikár-szobában mutatják be az ősz tudóst tisztelő dunavecsei lakosok összegyűjtött Vi- kár-emlékeit, kéziratokat, képeket, utolsó írásait. Sebeiken Pálma •1945. szeptember 22-én halt meg Dunavecsén vikár Béla költé, műfordító és néprajztudós. Ez alkalommal közöljük a fenti Írást.
