Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

A falu elején útjelző tábláit. Alattuk ezúttal egy

alkalmi útmutató is lefoglalja az oszlopot: '„Szocialista brigádgyűlés” — olvashatjuk rajta, és indulhatunk a nyil irányába. Tehát közéleti esemény is Petőfiszálláson az ÉPSZER „Dobi István” szocialista kubikos brigádjának ünnepi gyűlése. Aminek az is különlegessége, hogy nem az üzem központjában, Kecskeméten tartják, hanem a kis községben, ahová — egy-két kivétellel — a brigádtagok valók.

Űj osztáson, még friss színű csinos házak közt szalad velünk a gépkocsi, mígnem a betonút véget ér. A jobb kéz felé eső ligetes részen kibukkan a kultúrház. Ide szól az aranybetűs meghívó. Az üveges bejárat felett a vendégeket üdvözlő transzparens, a lépcsőt bordó szőnyeg borítja középen, s az épület világos oromfala előtt zászlók lengenek. Már néhány autó is felvette az igazodást a térség elején. Mögöttük füst szállong, hatalmas bográcsokban ro- tyog a paprikás. Kis sátorban kenyeret szelnek.

A lépcsőfeljárón miniszoknyás lányok, sötét ünnep- lős, nyakkendős férfiak. Biztosan a művelődési ház rendezői — gondolom — mindaddig, míg fel nem tűnik ismerős mosolygásuk. Hát persze, ők a „Dobi István” szocialista brigád tagjai. Mennyivel mások ilyen elegánsan, könnyedén virulón, mint amikor pár nappal ezelőtt először találkoztunk. Eső volt, csatak, szutyok a félegyházi húsüzem sikátorai közt. A brigád egy fal tövén üldögélt, ebédszünetben — mindenki fakó munkaruhában, gumicsizmásán. Idősebbeknek látszottak, mozgásuk is nehézkesebb volt. Műtárgy építési munkákat végeznek ott 1969. januárja óta.

Brigádvezetőjük, a keskeny arcú. sötéthajú, élénk arcú Kálmán István itt most a karmester. Mindenütt ott van. Pompás szabású fekete öltönye mellett paksaméta fehérük a kezében. Forgatókönyv! Ebből magyarázza, ismételgeti itt is, ott is, mi a teendő, ki hol álljon, ha érkeznek a vendégek, kik fogadják a szőnyeg bejénél, majd kik kísérjék őket a színházteremben terített hófehér asztalokhoz, illetve a klubszobába. Mert fogadás is lesz a megyéről. Pestről, Szőnyből meghívottak részére.

Ilyen brigádgyűlést se láttunk még. Szőnyeg, elegancia, forgatókönyv, fogadás konyakkal, szájíz szerinti egyéb Rókákkal, sós süteménnyel. Benne vagyunk, elhisszük: ma már így ki tud rukkolni egy szocialista kubikosbrigád!

Mikrobusz fordul be; újabb lányvendégek Kecskemétről. Teherautó kanyarodik elébe; rézfúvós, harmonikás zenészek szállnak le. Megafon recseg: „Mikrofonpróba: egy, kettő, három ...”

Jönnek a helyiek, asszonyok, lányok divatosan, friss dauerral. A férjek kint tereferélnek, a nőket asztalhoz kísérik a brigádtagok. Míg kevesen vannak, jó messze kerülnek egymástól odabent; „Legalább addig se pletykáztok” — kópéskodik velük az egyik férj. Értik a tréfát, nevetnek, integetnek.

— Szép, ugye? — szólal meg mellettem az ajtóban Szekeres József. A csendesen figyelő Huszka János hozzáteszi: — Három napja, hogy ezt díszítettük, rendeztük munka után, éjszaka is.

A pazarul terített asztalok fölött színes girlandok lengedeznek a melegedő levegőben. A színpadon dra- périás elnökségi asztal.

— Mennyien leszünk?

— Kétszáztizen.

— Ebbe persze a vállalat is beszállt? — célzok a nagyszabású „felvonulásra”. Büszkeség színezi az

örömteli cáfolatot.

— Ebbe nem. Kizárólag a brigád rendezi. Január

óta rakosgatjuk félre a költségeket. Fejenként 875

forintot adtunk össze.

— Mi lesz a vacsora?

— Egy borjút, három birkát vágtunk. Ki egy, ki két csirkét adott a leveshez. Aztán sütemény!,

ezt, azt.

Számolnék magamban, de megelőznek.

— Ügy tizenötzer forint körül benne van 11.

S

zocialista kubikos brigád. Három esztendeje kapcsolódtak be a versenybe, most munkál- kadnak rajta, hogy másodszor is elnyerjék a címet. Havi átlagkeresetük 2500 forint, de felmegy esetenként háromezerre is. Hetenként 100 forint zsebpénzzel indulnak el hazulról Félegyházán bérelt mun- kásszsálláson laknak. Kosztjuk 8 forintba kerül naponta.

Ám ezernyi szocailista brigád van az iparban, nem is egyszeres-kétszeres. Mj az a plusz ezeknél a petőiiszál!*ísi kubikosoknál, ami minisztériumi, megyei vezetőket, szőnyieket „mozgósított”, hogy részvételükkel megtiszteljék a brigádot? Az is, hogy Dobi Istvánt választották névadójuknak, három évvel ezelőtt, mert ő is volt kubikos, mert olvasták ücttörténetét, és szinte családias a kapcsolatuk az özveggyel és a két Dobi-fiúval. Hagyomány, hogy augusztus 20-án az egész brigád Pestre utazik és I munkásmozgalmi panteonban megkoszorúzza a Dobi-emléktáblát. Novemberben állítanak emlékművet Szőnyben a legnagyobb közjogi méltóságra felütött egykori szegényparasztnak, forradalmárnak, ^enin-békedíjásnák. A parkosítást a petőfiszállásiak rállalták.

Amivel pedig aligha dicsekedhet építőipari bri- (ád ebben az országban; 1957 óta — a legfiatalab- >akat kivéve — jóban-rosszban együtt van ez a ízegynéhány ember. Ügy ám, hogy roppant kénye- ek a brigád becsületére. A jó munkára.

Üdvözlő beszédek. Abban is van valami újszerűén írvendetes, hogy az ünnepi szónok — a megye iső vezetői, az építésügyi és városfejlesztési mi- ilsztert képviselő osztályvezetők előtt — a szocia- Ista brigádvezető, Kálmán István,

„... Paraszti sorból kerültünk az építőiparba, 'ándoroltunk az országban... Sok-sok rögös utat ejártunk...” — hangzanak a bevezető mondatok, íajd befejezésül a pompás vállalások; többek közt:

S hónappal a szerződéses határidő előtt befejezik kecskeméti Bútoripari Vállalat csatomafektetési lunkáit;

3 és fél hónappal előbb a kiskunmajsai ÁFORtelep építését.

Majd a kihívás a megye összes építőipari brigádjához a következők teljesítésére: 1. A nemzeti jövedelem 1 százalékos és a vállalati nyereség növelése érdekében minden munkát 20 százalékos nyereséggel adnak át; 2. A brigád minden tagja elvégzi a 8 általánost — jelenleg még csak 3-nak van meg. öt éven belül egy brigádtag technikusi képesítést szerez... Politikai oktatásra, színházba járásra, betegek segítésére, a brigádtagok lakásépítésében, felújításában való közreműködésre vonatkoznak a többi versenypontok.

N

em véletlen, hogy a határozott fellépésű,természetes hangvétellel szóló brigádvezető után a vendég felszólalók is felejtik a „hivatalos” stilust. Nemcsak okosan beszélnek, de érzéseiket sem palástolják. Nem tűnik sablonnak, amikor akár Tóth Ernő igazgató, akár dr. Kőrös Gáspár, a megyei tanács vb-elnökhelyettese, Vizur László szőnyi vb-elTóth István:

nők, Dobi Sándor — Dobi István fia —< vagy Laczy Endre, az építők szakszervezetének megyei titkára beszél, nem mulasztja el kijelenteni: „Meghatottsággal tudok csak szólni...”

S amikor dr. Csáki János minisztériumi főosztály- vezető így kezdi:

— Bondor József miniszter elvtárs a lelkemre kötötte, hogy olyan melegséggel tolmácsoljam üdvözletét a Dobi István szocialista brigádnak, amilyen jó szívvel mesélt nekem ezekről a derék emberekről ... Még a megszólítás sem olyan volt, mint egyébkor, ha behívott magához: „János — nem azt mondta, Csáki elvtárs —, most olyan feladattal bízlak meg...”

Dr. Csáki János valóban ritka megbízatást teljesített: tizennégy brigádtagnak — tehát végeredményben minden régi embernek, aki oly hosszú idő óta kitart egymás mellett — adta át az Építőipar kiváló dolgozója miniszteri kitüntetést. Tóth Ernő igazgató pedig személyenként 2000—2090 forint pénzjutalmat.

M

egvan a hangulat az ünnepi vacsorához. Borjúpörkölt, birkapörkölt, bor, sör — kinek mi tetszik, s mennyi kell — torta, krémes követi egymást

— Ilyenkor szoktam mondogatni — jegyzi meg szomszédom, Pallagi János, a helyi vb-titkár ra- vaszkás bazsalygással —, hogy „de rossz is ez a szocializmus”. — És második tányérral is szed, de most már „ellenpörköltből”.

Beszélgetünk a település viszonyairól. A közel háromezer lélekből még százhúszegynéhányan laknak az 1952 óta épülő községben. A benti 40—45 új házon kívül — 824 tanyában él a lakosság zöme, 15 kilométer átmérőjű külterületen. A kereskedelmi ellátottság sem valami jó, hát még az útviszonyok. A fiatalok már nem igen mennek vissza a mező- gazdaságba. Sok a segítségre szoruló öreg.

— Társadalmi összefogással építünk házat egy tízcsaládos özvegynek, Samu Ferencnének. Az alapozást a Dobi István szocialista brigád vállalta... ... Fáradhatatlanul játszik a zenekar. A cimbalmos nagybajszú, idős ember; mondják, hogy a többiek az ő fiai.

„Látod édesanyám, látod édesanyám...” — fülelek fel kedvenc népdalomra. Ügy ám! Még az általános „abrakolás” elején figyelmes háziasszonyok kértek fel mindenkit, írja fel kedves dalát a névkártyájára, amely a tányérja mellett volt a borítékban.

— Én vagyok a Kálmán Pista édesanyja — ül hozzánk az asztalvégen egy fekete nájlonkendős, beszédes néni. — Kimondhatatlanul örülök, hogy ilyen aranyos fiaim vannak. A Jóska — szintén brigádtag — olyan, mint én. Pista inkább az apja... Tessék már elolvasni — pillant a jegyzetembe —, kiket is tüntettek ki? Csillogó szemmel figyel, közben dúdol, mert az egész vendégsereg dalol... Mondom: Kálmán István, Sirkó Mihály, Dobák Sándor, Huszka János, Kálmán József, Krupa Tóth István, Rácz Jenő, Sallai József, Torma János, Tóth Sándor, Besze Ernő, Szekeres József, Szabó Mihály, Zavaczki Sándor — kapott érmet és pénzt. A néni boldogan bólogat.

— Így tudom én is. Nagyon összetartanak. Tetszik tudni, mikor tavaly tartották ezt az ünnepi gyűlést, az még „parasztos” volt. Sátorban rendeztük, meg ennyi vendég se volt. Megfigyeltem, mikor hajnaltájt lefeküdtek az idősebbek, a fiatalabbak be-benéztek rájuk, s megigazították a takarót, ha lecsúszott.

Kisvártatva felkel a néni, elsiet. Eszébe jutott valami.

Hirtelen vijjogó rikkantások, fémcsörgések hasítanak a vigadalomba. Szinte megrettennék, ha nem késztetne mindenkivel együttnevetésre a látvány. Három asszony, meg egy férfi — mondják is a nevüket a közelben: Kálmán Ferencné, Dobos Pálné, Dobos Józsefné és Kormos János az asztalok közti folyosón táncolva vonul előre. Magasra tartott kezükben féldinnyényi fényes merőkanalak, egy új

hornyozott vödörben evőeszközök. Csörömpölnek;

kurjongatnak, táncolnak. Népszokás ez is: szakácstánc.

Kálmán Ferencné a játéktól nekipirulva ül vissza hozzánk.

Az épület mögötti betonon szilaj csárdást járnak. A központi vendégek egyike-másika szorgalmasan viszi táncba a menyecskéket. A többiek nótáznak, poharaznak. Tóth Ernő igazgató boldogan pöfékel hosszú szárú csibukjából.

— Vincellér voltam — tanultság nélkül — egy méltóságos úr 20 holdas szőlőjében, Szánkon — emlékezik a brigádvezető fehérhajú édesapja, aki a vidám csörömpölésre jött be az alkalmi söntésből. ö volt a csapos: „Maga lesz a legjobb, édesapám, maga úgysem iszik” — kérte őt a fia. — De olyan szőlőt, gyümölcsöst hoztam ki a birtokon, hogy szakértő professzorok mondták az úrnak; „Erre az emberre mindent rábízhatsz; kitűnően érti a dolgát...” A méltóságos úrnak persze, máshol is voltak birtokai, több száz holdak is ...

A két öreg intésére igazán helyre fiatalasszony ül hozzánk. Vékonyas arcához, nagy meleg- barna szeméhez legjobban illő fazont daueroltatott. Sárga könnyű blúza még jobban kiemeli csupa-bar- naságát. Jókedvűen kap bele a társalgásba, s mikor Kálmán Ferenc jelentőségteljesen említi, hogy a méltóságos úr augusztus 20-án mindig díszbe vágta magát, s a pesti könmenet egyik főúri csoportját vezette — telitalálatként folytatja:

— Látja apám, most meg a maga fiának a brigádja, a szociaüsta brigád tiszteleg odafent a munkásforradalmár emlékének...

— A menyünk, a Pista felesége! — ragyog a két öreg a menyecskére. A barátságos apósa fiáról folytatja a beszéd fonalát.

— Csak hát a Pista fiút már hiába hívtuk, gazdálkodjon velünk a 8 holdon, — mikor már nekünk is volt. Nem és nem. ö mindenáron bányász lesz. El is ment Komlóra... Hányszor kitüntették ott is.

Kálmán Istvánná huncut-kedves nyíltsággal meséli el összekerülésü történetét ű is arrafelé dolgozott akkor a két bátyjával.

— Mikor megismertem Pistát, választanom kellett, mert — nevet egy rövidet, pajkosát —, mert akkor már volt egy udvarlóm. Mikor aztán elolvastam ennek az én kedves emberemnek az első szerelmes levelét, megéreztem: ő az igazi... Két kislányunk van...

Hirtelen felragyog amúgy is fényes szeme. A férje integet ide, megint csak úgy nagy siettében, hisz’ ő az első házigazda, biztatóan bóünt, érezzék csak jól magukat övéi. Az asszonyka visszaint. Halkan, csaknem magának mondja. — Hamar megszerettem. Törekvő, tiszta ember... A brigád is olyan. Egymásért vannak... — Az ura után pillant, kaccant. — Mindig kilopom a zsebéből a könyveket. Hozza haza, hogy majd ő olvassa este. Hogyne, előbb majd én.

... Ilyen egy mai szocialista brigád ünnepe, amelyre a miniszter is hivatalos volt

Orosz István; Délibáb