Petőfi Népe, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-13 / 215. szám
Két kultúra? — Korszerű műveltség! IK>ODf\LO/i/t És esténként majd összegyűlnek újra... Egy szál citera szól majd, az eperfás udvaron — az egyetlen udvaron — az egyetlen eperfa alatt — egyetlen citera. Ahogy az eperfa gallya három portára ahogy a citeraszó három határra — szomszédolás! szomszédolás! —- tizenhárom portáról hatvanhárom határból Í9D gyülekezünk kedveseim — ölelőn mint az eperfa gallya — keményen mint a citeraszó. És meséltek majd újra kedvesek hogy így volt meg úgy volt hogy nagy hó hullott azóta bizony jég csapkodott farkascsordák martak rögeszmék meg hogy olykor a nap is kisütött — egyszóval hogy így volt meg úgy volt leikeim. ért esténként majd összegyűlünk újra. De akkor már egyetlen dallamot tudjatok egyetlen dallamot mely önmagára hasonlít csupán egy kevésbeszédű szót de az aztán fedje is a fogalmat egy puszta számot de az érvényes legyen egy asszonyt valahol akihez menni érdemes és ottmaradni a házról azt hogy tető alá került s magunkról csak annyit hogy beköltöztünk végre. S hírt tudjatok egy olyan nagyvilágról amely akár hófúvás idején felkerekedni volna hajlamos s bekopogtatni a messzi szomszédság a megszelídült rokonság nevében. Simonyi Imre szeptember 15-én tölti be 50. életévét. Simonyifalván született, apját korán elvesztette, s özvegy édesanyja folytonos nélkülözések árán neveltette, taníttatta fiát. £lete igen változatosan alakult, hosszú ideig különféle gyulai lapok szerkesztője, majd évekig segédmunkás Budapesten. Verseit gyakran közli lapunk, s irodalmi folyóiratunk, a Forrás is. Simonyi költészete indulatos és érzékeny, elrabolt ifjúságát, emberi magányát panaszolja. Indulatai azonban a közösség sorsában gyökereznek. A hamvas árnyalatú bihari tájak költője, s költészetének szüntelen ihletője a népi múlt. Amióta — több, mint tíz éve — megjelent C. P. Snow világhírűvé vált tanulmánya a műveltség kettészakadásáról, különböző szinteken és nézőpontokból egyetértőn, vagy tagadón, világszerte sokan foglalkoznak a két kultúra létezésének a problémájával. Azzal tudniillik, hogy az úgynevezett humán műveltség, elsősorban a művészetek körébe tartozó ismeretek jobban közkincs- csé váltak, szélesebb rétegek képesek ezek megközelítésére és feldolgozására, mint a tudományos, elsősorban a természettudományi ismeretek birtoklására. S ennek következtében a művelt ember fogalmát a közvélemény szerint inkább fémjelzi a humán, mint a természettudományos tájékozottság. Aki a humán ismeret- anyag iránt érdeklődik, az közvetlen kapcsolatba kerül a megalkotott produktummal. Olvas, színházba jár, filmet néz, zenét hallgat. Ha rendszeresen teszi, akkor a művek keletkezésének folyamatáról is fogalmat alkothat magának Élvezi a kapott ismereteket, de nem tartja fontosnak, hogy mindenképpen a kulisszák mögé lásson. Sőt, olykor egyenesen zavarónak érzi, ha beavatják a mesterségbeli fogásokba. Másfelől viszont mindenki nap mint nap találkozik a civilizáció fejlődéséből adódó lehetőségekkel. Tudja, például, hogy a villannyal világíthat, gépeket üzemeltethet, s azt is tudja, hogy a technikát természettudományos törvény- szerűségek határozzák meg. De míg a humán ismeretek esetében csak a produktumok közvetlen megismerése teheti érthetővé a produktum élvezőjét, a természettudomány eredményei azok értése nélkül is élvezhetők, a technikai vívmányok úgy is használhatók, ha működésük törvényszerűségeit a laikus nem ismeri A közművelődés fontos kérdése; az egyik terület képviselői milyen mértékben ismerik a másik területet, illetve; milyen mértékben vált a humán és a természettudományi műveltség a kultúra alkotó részévé. Minthogy Magyarországon, ha műveltségről van szó, hosszú időn át csak a humán műveltséget értelték (amely egyébként egy szűk réteg birtoka volt), ma is elsősorban ennek a terjesztésén munkálkodunk, ami helyes, már csak azért is, mert egyre szélesebb rétegek érdeklődnek iránta De az már kevésbé örvendetes, hogy az általános műveltség megítélésekor a természettudományos tájékozottság még ma is másodrendűnek minősül. A sajtó, a könyvkiadás termékei, a rádió és a tévé műsorai is ezt fejezik ki. S az aránytalanságot csak növeli az, hogy sokan a pusztán szórakozást, nem egyszer kétséges értékű szórakozást szolgáló produktumokat is a humán műveltség részének tulaj-; donítják. A művészeti afkotSsok csak akkor válhatnak az általános, korszerű műveltség részévé, ha az egyén közvetlen kapcsolatba kerül a lényegükkel, tehát a „mondanivalójukkal”. Ez a kontaktus eredményezhet egyetértést vagy ellentmondást, a hangsúly a kontaktuson van. A tér-; mészettudományos eredmé-i nyék esetében más a helyzet Gondoljunk például arra, hogy mindenki használ gyógyszereket, de milyen kevesen képesek akár körvonalazni azok hatás- mechanizmusát, összetételét stb. Természetesen nem arról van szó, hogy az általánosan művelt embernek az eredmények létre-; jöttében kell jártasnak lennie, amint erre a humán ismeretkörbe tartozó esetekben sincs szükség. Viszont elengedhetetlen, hogy a problémák között a laikus is eligazodjék. S ez már a természettudományos szemlélet kérdése. Ennek hiánya folytán a világ jelenségeinek — köztük jónéhány humán ismeretkörbe tartozó jelenség^ nek isi — a megértése nehézzé, esetenként lehetetlenné válhat. A természettudományos műveltségen elsősorban nem adatok és konkrét ismeretanyag felhalmozott tudását kell érteni, hanem azt, hogy meghatározott esetekben, meghatározott probléma kapcsán az egyén tudja: hová kell fordulnia, hol kell keresnie a kérdés helyes megoldását. Komplex természettudományos tudás ma, a fokozódó specializálódás korában már szakemberek számára sem érhető el. Eligazítást biztosító módszerre van szükség, amint azt Szent-Györ- gyi Albert nemrég megjelent tanulmánykötetében (Egy biológus gondolatai) kifejti a tanulás fő eszköz zérói, a könyvrőb „Az ismereteinket tartalmazó könyvek természetéről széles körben elterjedt egy helytelen felfogás. Ügy vélik, hogy ezeknek a könyveknek a tartalmát a fejünkben kell préselni. Azt gondolom, ennek az ellenkezője közelebb áll az igazsághoz. A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk J„ én nem becsülöm le a tudást... De csak azt tartottam meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megértéséhez, in-' tuitív megragadásához és ahhoz, hogy megtudjam^ melyik könyvben mit találok meg... nekünk nem tanulnunk, hanem átél-j nünk kell a dolgokat...” Ilyenformán tehát nem is elsősorban a két kultúra problematikájáról kell beszélni, nem a két területet megkülönböztető tényezőket kell hangsúlyozni, hanem sajátosságaik tisztázása után szoros kölcsönhatásukat s lényegi egységüket kell tudatosítani a közvéleményben. Korunk irodalmának, művészeti ágainak alakítói jó ideje már bőségesen, merítenek a természettudo-; mányök és a technika vívmányaiból, éppúgy, ahogy az utóbbiak művelői is hasznot húznak a humán kultúra eredményeiből. Természetes tehát, hogy a köznevelés tömegeket érintő bonyolult és szerteágazó munkájában is arra kell törekednünk, hogy a két terület megfelelő arányban szerepeljen A modern tu-; domány és kultúra kérdései nem érthetők meg, ha két kultúra kategóriájában gondolkodunk. A természet törvényszerűségeit és az ember szellemi törekvéseit csak a valamennyi folyamatot összefogó, korszerű műveltség hozhatja közös nevezőre! K_ X. Tornai Lásztó: Ősz M. K.-nak ajánlom Most ősz van, és ói ilyenkor mindig eEndulok; hogy megkeressem a kamaszkorf emlékdtj közt heverő arcképedet, amit akkor adtál nekem, amikor az ősz még viaduktként kötött össze veled. Ilyenkor mindig elindulok: hogy mosolyod felét még elérjem^ és megkeresselek, mert hiányzol néha, és fáj, hogy e béfcítgető verset is elűzöd magadtól, !%M Most ősz van és utoljára idézlek talán» mikor cigarettafüsttől megszürkülfc • a délután, ahogy mégegyszer verebe próbállak főrend mint karjaimba —• azelőtt •JEGYZET „Mit fizetnek érte?” EZERKILENCSZÁZHETVEN a természeti csapások esztendejeként marad meg az emlékezetben. Korán beköszöntő, tartós tél, kései tavasz, belvizek, fölös csapadék, gyakori jégverések — együtt jött minden, holott ezek közül egyik-másik önmagában is elegendő lett volna erőtartalékaink megcsapolására. S mindezek tetejébe az árvíz. Szűkebb hazánkat ugyan — Szerencsésebb földrajzi adottságainál fogva — megkímélte, azonban a televízió, rádiói s a szemtanúk híradásai jóvoltából magunk is naponta látói- hallói voltunk értékek, életek pusztulásának. Ne hallgassuk el: biztonságunk fedezéke mögül könnyű és kockázatmentes volt kifigyelnünk a veszélybe. Mégis elmondhatjuk talán, milyen szivszorongva lestük azokban a napokban a folyamszintek állandó, rohamos emelkedését. A gátakon keresztülbődülő viz bennünk is riadót vert. Feszült figyelmünk nem a semmit nem kockáztató kibicé volt, hisz az általános gazdasági és társadalmi egymásra utaltságban az áradat a mi hajlékaink fundamentumait is feszegette. Oka volt tehát annak, ha olykor együtt sírtunk azokkal. akiknek síratásra már egy könnyük sem maradt. BÜSZKESÉG, kivagyiság nélkül — hisz legelemibb kötelességünk volt — segítettünk szorongattatott embertársainkon, ki-ki ahogy tudott. Ügy hiszem, nem túlzó a megállapítás: az újonnan épülő Számos-menti parasztházakba a legeldugottabb Kecskemét környéki tanyák kisiskolásai is odaadták a maguk tégláit. Mindez, mint mondtam, természetes, s ha — ne adj, isten _ mi kerülnénk hasonló helyzetbebizonyára i mnnünket sem hagyna cserben az ország. Jó ezt tvfdni, még ha v •• is beszélünk róla minduntalan. Magam sem ejteni' szót erről, ha az árvíz sújtott szabolcs-szatmári szögletből nem érkeznének mostanában furcsa hírek 'övezetesen az, hogy némely járásban vannak o. ■. :lvak, ahol a lakosság egy részé karbatett kézzel szemléli az odasereglett önkéntes építők megfeszített munkáját. Van, aki a saját házához sem hajlandó habarcsot keverni, téglát adogatni. Olyan is akadt, aki a kérdésre — „Miért nem segít?” — kérdéssel válaszol\ >Mit fizetnek érteg i_ O’ "V v - — V ■ ERDEMES ezen elgondolkoznunk, lehetőleg indulat nélkül. Vajon miféle fejlődési folyamat termelte ki ezeket a lelkeket, akikben még az emberi önzés is visszájára fordult? Mekkora magány sivárlik bennük, amikor — még ha szóval is — arcába ütnek a segítőnek? Köztudomású, hogy Szabolcs-Szatmár mindig is legelmaradottabb vidéke volt hazánknak. Valljuk meg, ez mindmáig sem változott jelentősen. Épp ezért hallani manapság egyre többektől: az idei árvíz — ha másra nem — arra jó volt, hogy az ország figyelmét rájuk irányítsa, s a kényszerűség talán megsürgeti az elmaradottság felszámolását. A néphatalom anyagi erők és felelős szakemberek mozgósításával bizonyára módot talál e feladat maradéktalan megvalósítására. Az írástudónak azonban ennél is mélyebbre kell tekintenie. Ezer esztendős történelmünkbe — nem akárhogyan! — beletartozik a legutóbbi huszonöt év is. Azok az emberek, akik ingyen még magukon sem akarnak segíteni, velünk egy portán élték le ezt a huszonöt évet, ám a közös fedél alól valahogy mégis kirekedtek. A magatartás ilyen irányú — és mértékű — torzulásait tehát nem írhatjuk egyedül a múlt számlájára. De az árvízre sem! Föl kell derítenünk azokat az okokat, amelyek — nálunk és 1970-ben! — efféle megnyilvánulásokban jutottak felszínre, mert nem csupán a víz-okozta károkat kell helyrehoznunk. Valóságos és jelképes tégláink leadásával nem nyugodhat meg lelkiismeretünk — ideje véghezvinnünk a lélek, vagy ha így tetszetősebben hangzik: a tudat újjáépítését is. Szabolcsban éppúgy, mint az ország többi belső perifériáján. LEHETSÉGES, sőt bizonyos, hogy ez több küszködés árán lesz megvalósítható, mint a leomlott falvak újjáépítése. De ha a közös kárvallás valóban tettre lendít bennünket e téren is, úgy remélhetjük: az idei esztendőt nemcsak az elemi csapások okán jegyzi fel a krónika. ^ Buda Ferenc VÁRADI SÄNDOHS SEB ZEIT SZARVAS. A budapesti Mezőgazdasági Múzeumban megrendezett, Mezőgazdaság a képzőművészetben című ki; állítás díjnyertes alkotása. ,
