Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-29 / 176. szám

1970. július 29. szerda S. oldal Nemzetiségi múzeum épül Hercegszántón A járási és községi taná­csok anyagi támogatásával régi vágya teljesül a her­cegszántói, elsősorban dél­szláv nemzetiségű emléke­ket gyűjtő, feldolgozó hon­ismereti szakkörnek: rövi­desen befejeződik és át­adásra kerül a nemzetiségi múzeum. A Vélin Marin vezette szakkör — tagjai falusi KISZ-tagok, akik egy része 5—6 km-ről jár be társadalmi munkára — kétéves gyűjtőmunkával annyi értékes sokac, szerb és magyar használati és munkaeszközt, ruházati, lak- berendezési tárgyat mentett meg az utókornak, hogy növekvő gondot okoz el­helyezésük, s még inkább a nyilvánosság előtti bemu­tatásuk. A gazdag néprajzi gyűj­temény elhelyezésére, ál­landó jellegű bemutatására most — a járási pártbizott­ság legutóbbi határozata értelmében — megfelelő helyiség épül. Az új léte­sítmény , egyúttal alapul szolgál e'gy járási nemzeti­ségi múzeum megteremté­sére is. Terv ugyanis, hogy a bajai járás területén élő délszláv nemzetiségű la­kosság gazdag hagyomá­nyainak tárgyi emlékeit egy helyre — Hercegszántóra — koncentrálják, mivel itt nár megvannak a szükséges személyi, s kialakulóban a tárgyi feltételek. A már összegyűjtött anyag rendkívül változatos. A színek parádéja, a motí­vumok nemzedékek formál­ta szépsége jellemzi a nép­viseleti tárgyakat, a textí­liáikat — érzékeltetve a sokácok, bunyevácok élet- körülményeiben nyomon követhető változásokat is. Ismeretes, hogy a vidéken tradíciói vannak a kender­termelésnek. A szorgos gyűjtőmunka gyümölcse­ként jól megfigyelhetők a kender termelésének és fel­dolgozásának koronként változó módszerei, művele­tei. A községben négy úgy­nevezett gölöncsérpincét fedeztek fel a fiatalok, s az itt talált anyagok képe­zik a ritka értékű korsó­gyűjtemény alapanyagát, a helyi fazekasipar megma­radt emlékeivel bővítve. Szövetség, s bíznak a hely­beli termelőszövetkezetek anyagi támogatásában is. Gondot okoz a szervezők­nek és gyűjtőknek, hogy mind több magángyűjtő for­dul meg a községben, s ér­tékes emlékeket, eszközö­ket, pótolhatatlan értéke­ket visznek el a fővárosba, s más vidékekre. Szakács Gyula Az elmaradt riport Régóta készültem ripor­tot írni a kecskeméti Álla­mi Zeneiskoláról. A na­pokban végre alkalmam volt Körber Tivadar igaz­gatót megkeresni. Kitalálta a gondolatomat az első percekben, amikor látható csodálkozással kö­rülnéztem. Látta, hogy ész­revettem a legalább száz­éves épület rettenetes álla­potát. Mikor néztem a vi­zes, dohos, penészszagú, behorpadó falakat, a szűk, Ennyit építettünk! Most, hogy az állandó ki­állítás megnyitásának idő­pontja mind közelebb ke­rül, hatványozódik a hon­ismereti -munka támogatói­nak érdeklődése, segítőkész­sége is. A járási tanács a közelmúltban ötvenezer fo­rintot adott a felkutatott tárgyi emlékek megvásárlá­sára, a község százezret az épület átalakítására, de se­gít a népfront, a Délszláv Föld alatti parkolóhely Győr most kibontakozó áj városközpontjában a negyei tanács székháza és íz Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság toronyhá^a előtti tér alatt épül meg íz ország első föld alatti parkolóhelye. A félszáz autót befogadó föld alatti parkolóhelyen szerviz és gyorsmosó is működik. A parkoló felett emelkedik majd a város 700 éves jubi­leumára állított emlékmű, amelyet valóságos szökő- kútrendszer vesz körül. A nyolc méter magasra szö- kellő vízsugarat 16 szín vál­tásos reflektor világítja majd meg. Szinte mindnyájan, akik tanúi, részesei voltunk az elmúlt 25 esztendőnek, úgy véljük, ismerjük többé-ke- vésbé a városainkat és jól megfigyeltük változásaikat. Szinte szólásmondássá lett, hogy sok-sok évi távoliét után alig ismerjük föl a várost, a kerületet, a teret, ahol valaha annyit jártunk. És mégis, itt, a Műcsarnok termeiben „Az építés 25 éve Magyarországon” c. ki­állítást szemlélve eltöpreng­tünk: ennyit építettünk? Pedig négyszáz egyné­hány — igaz, jó érzékkel kiválogatott és megszer­kesztett — nagyméretű fényképfelvétel az egész. De sejtetni engedi, amit az ember egyébként pusztán a számokból, adatokból nem képes igazán érzékelni. Az építkezések mértékét és — hibáival együtt is — nagyszerűségét. Az első teremben új la­kóépületek, egész lakótele­pek körös-körül. Egyszeri­ben megfoghatóbb a rop­pant szám: a 25 év alatt épült jóval több mint egy­millió lakás, a jelenlegi la­kásállomány jó egyharma- da. (És az építkezés üteme: a háború előtt, ezer lakos­ra számítve két és fél la- í kás épült évente, az utób­bi években hat és fél, 1975- ben pedig már nyolc és fél kerül tető alá.) Járjuk a kiállítást és erősödik a meggyőződésünk: megépül a 15 évre tervezett egymillió lakás. Itt látjuk magunk körül a félmilliónál jóval többet, amely kilenc év alatt épült. Látjuk, s a ké­peknek rendkívüli az ere­jük. Meggyőződünk arról a gyorsan növekvő technikai, szervezeti képességről is, amellyel az építőipar két­ségtelenül megbirkózik majd a további feladattal. Az ipari, mezőgazdasági épületekből tízezernyi új létesítményt jeleznek a tab­lók. Tízet ismerünk, hú­szat, vagy százat, de eny- nyit? A következő terem­ben iskolák fogadnak, száz meg száz új iskola, egyete­mek, főiskolák és 2907 új művelődési otthon, népünk kulturális felemelkedésének megannyi támaszpontja. A gondosan helyreállított műemlékek termében már csak rövid ideig tartózko­dunk. Pedig a múltnak itt tapasztalható tisztelete is megragadó; •»••• • Röpke óra egy kiállítá­son, és némileg másképpen látjuk a várost, az orszá­got. Tanulságos óra. b. j. (76) Mindketten hallgattak néhány percig azután ismét a Gruppenführer törte meg a csendet: — Nos mit akar tenni? — Ma éjszaka magam hallgatom ki azt a lányt — mondta Lothar, s a Gruppenführer megvetéssel né­zett rá. — És aztán jelenti, hogy végképp nem tud mon­dani semmit, igaz? — Tehetetlen düh vei nézett Lotharra, aztán üvöltött: — A frontra küldöm magát — mondta vicsorogva. — Azt a lányt pedig holnap reggel az utcán akarom látni. Megértett? — Igenis. — Kijelöli a legjobb embereit, akik a nyomába sze­gődnek. De jól jegyezze meg: magát lövetem agyon, ha annak a lánynak sikerül lerázni magáról őrzőit. Ne feledje el: a lány az egyetlen fonal, amelyet fel lehet és fel Is kell gombolyítanunk, Messzire vezethet a fonal... — Értettem — felelte Lothar. — És ha igaz a gyanú, hogy Benitát a lengyel szer­vezet rabolta el, ez a lány Benitához is kulcsot jelent. Ha másként nem megy, akkor Benitáért kicseréljük a lányt. — De hogyan jutunk el hozzájuk ezzel a javaslat­tal? — kérdezte Lothar. — Egyelőre csak vigyázzon, hogy ne kövessenek el hibát. « Anna azt hitte álmodik, amikor felvezették az ud­varra, kezébe nyomták táskáját, sapkáját, s fel­húzták előtte a sorompót. Kicsit kábultan indult el az Unia tér felé. Ujjongni szeretett volna, hogy ismét az ő Varsójában van, s szabad. Megnyújtotta a lépteit. Csak most érezte, hogy min­den porcikája fáj. De szabad volt, s nem törődött mással. Vajon miért engedték ki? Ez egyszerűen ért­hetetlen volt számára, hiszen jól tudta, hogy a Szulka utcából nem igen került ki élve ellenálló. Ha mégis, akkor az már nekik dolgozik Anna ösztönösen hátra fordult, s az utca mindkét oldalán esőkabátos férfiakat látott. Felvillant benne a rettenetes felismerés: követik. Azt gondolják, hogy szabadon majd többet mond nekik, mint kihallgatás közben. Meggyorsította lépteit, s befordult a Marsallkovsz- kijra. Aztán átment a XI. Piusz téren, végül a Mo- kotovszkijon haladt. Az úton egy motorkerékpáros ráérősen kerekezett. Annának úgy tűnt, hogy ez is a kísérői közé tartozik. Alig haladt néhány száz métert, feltűnt egy teher­autó is, rajta gyanús alakokkal, Anna már biztos volt, hogy a Gestapo gyűrűjében halad. Hirtelen irányt változtatott, s elvegyült a tömegben. Ismerős jelenetet látott: féllábú fiatalt kéregetni, gye­reket csikket szedni, öreget kalapozva a sarkon. Az egyik üzlet előtt hosszú sorban álltak az emberek. Margarint osztottak ötdekánkint. Távolabb az üzlet­től. egy kapualjban két magasszárú cipős suhanc, zsebredugott kézzel. Ezek is az üldözők spiclijei voltak. Anna jól ismerte ezt az embertípust. Rossz érzés fogta el. Tudta, hogy néhányszáz méter­nyire van Nárcis, hogy ott talán várnak rá többen is, hogy Hans is talán éppen ott van, s a J—23-as most kapja utasításait. Céltalanul ment tovább, attól félt, hogy valaki rá­köszön, hogy ismerősök, vagy éppen csoportbeliek üdvözlik, akárcsak egy futó fejbiccentéssel is. Mert a Gestapónak most ez is elég lenne. Üjra irányt változtatott, s átment a járdaszigetre, a villamosmegállóhoz. A szerelvény fékezett. Úgy tett, mintha meggondolta volna magát, s a járdához in­dult. de aztán felugrott a gyorsuló szerelvényre. Körülnézett. Remélte, hogy sikerült egérutat nyer­nie. A teherautó, a motorkerékpáros és a két eső­köpenyes férfi elmaradt. Néhány megállóval később a már mozgó szerel­vényről ugrott le. Befordult a Szvetokruska utcába, utána gyorsan a Jánába. Beszaladt egy gyógyszertárba. A telefon a sarokban volt, gyorsan tárcsázott. Eav lánvt hívott fel a csoportból. Az egyetlen számot, amire e pillanatban gondolt. Nemsokára meghallotta Margit hangját. — Margó — suttogta. — Anna vagyok. Vigyázzatok! Én az utcáról beszélek, de követnek. Kiengedtek, hogy követhessenek. Ebben a percben a motorkerékpáros állt meg az ablak alatt. Annának csak annyi ideje volt, hogy kö­zölje Margóval; később újra felhívja. {Folytatjuk) egészségtelen, sötét tantér- 1 meket, széttárta a karját és panaszkodott: nemcsak egészségtelenek ezek. a ter­mek, de a hangszerek is tönkremennek a változé­kony hőmérséklet miatt. És elmondta, hogy sajnálják a pénzt, amit az évenkénti toldozás-foltozás miatt ki­adnak, hisz így is egyre rosszabb az épület. Eszembe jutott akkor: annak idején, legalább tíz vagy több éve is van már, amikor Kodály Zoltán ke­mény szavakkal bírálta a várost, hogy az énektaní­tásnak ilyen környezetet biztosít. (Akkor az Ének- Zenei Általános Iskola volt az épületben, amely azóta új, szép helyére költözött). Szükségmegoldásból kapott itt helyet az Állami Zene­iskola. Nyolc évvel ezelőtt. Azzal, hogy hamarosan megoldják az elhelyezésü­ket. Nézem a szomorú fala­kat, a dohos termeket, a csúnya udvart. Lehangoló látvány. Négyszáz növendék tanul itt évente. Kimagasló sike­reket érnek el fesztiválo­kon, hangversenyeken, mű­vészeti versenyeiben. Tizen­hét tanár próbál megbir­kózni a rossz körülmé­nyekkel. Felmerül a kérdés: két­ségkívül. sok teendője, megoldásra váró problémá­ja mellett igazán nem vál­toztathatna őzen a szörnyű állapoton a város vezetősé­ge? Igazat adok az itt tanító tanároknak, ha azt emle­getik, nagy-nagy sóhajtá­sok közepette: Szombathe­lyen, Hódmezővásárhelyen, Gyulán modem, gyönyörű épületet kaptak a zeneis­kolák. Megértem 'őket, ha azt kérdezik: miért nem lehet Kecskeméten is? Varga Mihály Szövőszéktől az avarkori kanosói« Módszeresen és állandóan gyarapítják a Hantán há­rom évvel ezelőtt megnyílt falumúzeum helytörté­neti anyagát. Egyebek között, mint a felvételből is ki­tűnik, a paraszti kenderfeldolgozás hagyományos mun­kaeszközeit is összegyűjtötték. Ez a kollekció 12 kü­lönböző eszközből áll. A kézben tartott avarkorabeli agyagedényt, több más használati tárgy társaságában, nemrég találták meg a helybeli Lenin Tsz 'sertéskombinátjának építése színhelyén, az alapok kiásásánál. A különböző agyag­edények, koponyacsontok egy avarkori sírban aludtak át a - hosszú évszázadokat-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents