Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-17 / 166. szám
6. oldal 1970. július 17. péntek Találkozások - Krímben IV, Lépjünk tovább, osszuk meg örömeinket! A kitüntetésnek nagy a becsülete. Erre Sztrongin elvtárssal való találkozásom után figyeltem fel. Tulajdonosaik — főleg meg- lettebb és középkorú emberek — hétköznapokon is büszkén viselik. A krími rózsaolajról szóló értesülésem, s a hozzá fűződő epizód óta értem, érzem igazán e büszkeség jogosságát. Vajon milyen érdemek fűződnek ahhoz a három kis szalaghoz, a sétahajón tőlem jobbra ülő, idősebb férfi mellén? — tűnődöm. Csoportunk egyik tagja közben a hivalkodó szépségű parti épületeket szemlélve, hangosan meditál: Hogyan építhették ilyen meredek sziklára ezt a gyönyörű Fecskefészek várat? A töprengő mondat magyarul hangzott el. S ekkor a kitüntetések szalagsáv j át viselő férfiban újabb rokonszenves idegenvezetőt ismertünk meg. Bizonyára a mondat hangsúlyából érezte meg a kérdést, mert nyomban magyarázni kezdte: — Amikor a Fecskefészek épült, még nem volt ilyen meredek a szikla. 1927-ben azonban földrengés károsította. 1965-ben újabb földrengés miatt levált a szikla jókora darabja, ezért függ a folyosó közvetlenül a tenger felett. Volt itt kisebb földmozgás tavaly is, amely megint visszavetette a helyreállítást. Mert látják az állványokat? Vendéglő kialakítása van folyamatban. Kedves új Ismerősünk, feleségével felváltva, úgy belelendült a magyarázatba, hogy a végállomásig sorolta a pompás szanatóriumok legfőbb ismérveit: nevüket, mikor épültek, egyszerre hány személy pihenését biztosítják, egyiknek-má- siknak ki volt a tervezője. Nem is állhattam meg kérdés nélkül: — Bennszülött jaltaiak? — Nem, nem, beutaltak vagyunk. Gorkijból. Tudják, merre van? Mindketten nyugdíjasok vagyunk már. E)e nézzék csak azt a kecses vonalú szárnyashajót! A mi gorkiji gyárunk készítette... Alighogy Miszhorban partra szálltunk, csoportunk néhány nőtagja valakit figyelve, diszkréten ösz- szesúgott. Aha, azt a szép arcú, szőke fiatalasszonyt figyelik, akinek ruhája épp olyan, mint kecskeméti társnőnké, Naszvadi Jó- zsefnéé. És néhány perc múlva a szőke és barna asszonyka egymásba karolva örül az egyforma ruhának és egymásnak. Naszva- diné pedig noteszébe véste újdonsült barátnője címét: Kapitalina Ivanovna Naumenko, Kanatar, Romen- szkaja utca 26. Gyönyörű tájakat örökítettek meg a fényképezőgépek és számos új barátot zártak szívükbe csoportunk tagjai. Szinte mindenünnen, amerre csak jártunk. Nem utolsósorban a hatalmas területű szimferopoli borkombinátból, melynek háromszáz dolgozója közül kétszázhatvan nő! Hogy például rokonszenves külsejével, vagy természetes közvetlenségével férkőzött-e közel hozzám már az első pillanatban Lídia Alekszandrovna Malikova, aki bár nyugdíjas, ma is a kombinát szeszüzemét vezeti, vagy mivel hódította meg csoportunk osztatlan szimpátiáját Vlagyimir Nikitics Lopatin igazgató — nehéz megmondani. Tény azonban, hogy az üzem életéről, munkájáról szóló ismertetését hallgatva, valaki közülünk keresetlenül megjegyezte: „Ezt az embert elfogadnám górénak!” S valahogy ugyanígy voltunk a konyaküzem vezetőjével, Grigorij Grigorje- viccsel, aki imponáló szakmai tudásával, olyan elemi egyszerűséggel csempészte fejünkbe a konyakkészítés történetét és fortélyait, hogy már-már úgy éreztük: a világon mi sem egyszerűbb, mint a szimfe- ropoll három-, vagy négy- csillagos előállítása. Említhetném az oly kedves barátok hosszú sorát, akikre bizonyos nosztalgiával gondoltam a szálláshelyünkre utazás virágos hangulatában. (Félreértés ne essék; annyi rózsát kaptunk a bőrgyárból való búcsúzásunkkor, hogy a virágos hangulat szó szerint értendő.) Lám: találkoztunk, ismerkedtünk, elbúcsúztunk. Ennyi lenne a barátság? Hiszen például azt sem tudom, hogy Lídia Alekszandrovna Malikovának vannak-e gyerekei. Vagy talán már unokái is? Hirtelen de sokat tudnék tőle kérdezni!... Két nappal később a szimferopoli repülőtéren Ivan Trofimovics Tverdoh- lebov elvtárs, a Szovjet— Magyar Baráti Társaság területi elnöke, mintha csak válaszolni akart volna kimondatlan kérdéseimre, mintegy üzenetként bízta rám a testvéri Krím forró üdvözletét, s a következők tolmácsolását; — Testvéri kapcsolataink egyre sokrétűbbek, barátságunk őszinte és erős. Kellemes lenne azonban továbblépnünk: a kollektívák közöttit, az egyénenkénti barátság szálaival, az örömök és gondok megosztásával is erősíteni. Postáink jól működnek, s én magam is tudom, milyen nagyszerű érzés az igaz jó baráttól levelet kapni. A mi válaszaink pedig soha nem fognak késni, ezt biztosira vehetik. Várjuk leveleiket, drága barátaink! (Vége) Perny Irén Újdonsült barátnők. Hexensusz Erzsi fellépése jól sikerült, csak amikor lelépetf a székről, akkor történt a baj, mert a derekába beleállt a „hexensusz”. A férjének kellett az ágyhoz támogatnia. Manci néni azonnal átjött a szomszédból és hozta magával a Gerozán kenőcsöt. Biztatóan mondta: — Tudod, Erzsi- kém, ez nekem is, meg a Gézának is mindig használ. Csak ne mozogj, majd én bekenlek vele. Erzsi nem mozdult, de a kenést végigjajgatta. Pár perc múlva megérkezett Hajnalka, a másik szomszédasszony is. — Hoztam néhány Algopirint — mondta —, ez nekünk csodát szokott tenni■ Nyugodtan szedjen belől Erzsiké, majd meglátja, milyen jó lesz. Erzsi engedelmesen bevett egy tablettát. Manci néni éppen befejezte a kenést, amikor bejött Eszti, a harmadik szomszédasz- szony. Orvosságo. fiolát hozott. — Acitofozán, ilyesmire a legjobb. — És belenyomott egy szemet Erzsi szájába, mielőtt még megszólalhatott volna. Ezután a három szomszédasszony több száz esetet mesélt el a derékfájásról. Éppen a há- romszázötvenhete- dik történetet kezdte mesélni Hajnalka, amikor csengettek. Megjött Erzsi anyukája. Amikor megtudta, mi történt, azonnal közölte a gyógyírt: — Erre jó meleg rürdő kell, az majd ihúzza. Kiment a fürdőszobába. Pár pillog nat múlva már hallatszott a víz csobogása. — Mindjárt fűződhetsz, kislányom — mondta, miután visszatért. — Ne félj, holnapra már el is felejted, hogy fájt a derekad. Azóta négy nap telt el. Erzsi úgy látszik nem volt elég feledékeny, mert még mindig fáj a dereka. De most már a szomszéd- asszonyok nem látogatják. Neheztelnek Erzsire, mert nem gyógyult meg az ö gyógyszereiktől, sőt egy hét után orvost is hivatott (v. i.) Szolgáltatóház Jáíszóferek kellene Füstölgő gyárkémény, korszerű műhelycsarnok, emeletes irodaház, fényesre esztergált acélkerekek százai sorakoznak az udvaron — kívülről egy nagyüzem képét mutatja a Dunavecsei Vegyesipari Vállalat központi telepe. Az pedig, aki hosszabb időt szán az ismerkedésre, meggyőződhet róla, a termelés is korszerű eszközökkel, szervezetten folyik ... így viszont még nagyobb a kontraszt: szinte minden félórában „civilek” sétálnak be az udvarra, repedt ablaktokok kijavítását, csatornaszerelést, egyéb apró munkákat sürgetve. Kara Mihály, a vállalat igazgatója magyarázza a helyzetet: — Kérem, mi szolgáltatással foglalkozunk. 1970- ben 1,2 milliós tervet kívánunk teljesíteni ebben az ágazatban, Ácsok, kőművesek, villanyszerelők, szabók állnak a lakosság rendelkezésére. Dunave- csén a közérdekű szolgáltatások azonban nemcsak ránk várnak, Egy solti ktsz a cipészmunkákat végzi, a GELKA rádió-, tv-javítással foglalkozik, a ! fodrászok pedig Kecskeméthez tartoznak. Ahány kis üzlet, műhely, annyi felé van szétszórva a községben, egy része itt, a mi telepünkön található. Pedig azt, hogy hogyan lehetne szervezettebben, a lakosság igényeinek jobban megfelelve, kielégíteni a szolgáltatási igényeket nem kell feltalálni, A játszótér a gyerekek nagyon vágyott második otthona. Ha ott lehetnek, kitárul előttük a világ, szabadságvágyuk fellángol, önmaguk megvalósításának nagy lehetőségét érzik benne. Ami az apáknak az ultiparti, a meccs, vagy a hétvégi pecázás, ami az asszonyoknak a szokásos terefere barátnőnél, fodrásznál, varrónőnél, — az a gyereknek a megszokott játszótér. Minden vágya az, hogy oda mehessen; enr.ek reményében elvégzi a rábízott bevásárlást, szemétlehordást, vagy padlókefélést —, csak mehessen mielőbb. □uican felismerték a gyermekek ilyen _ irányú, jogos igényét. Azt, hogy szabad idejüket, lehetőségüket a játékra, szórakozásukat nem lehet a véletlenre bízni. Azt, hogy a szabadban való időtöltést korszerűen kultúrált magatartással, normális viselkedéssel, és az (ez^ sem utolsó szempont) ellenőrizhetőséggel kell párosítani. Vannak jó példák. Itt van mindjárt az egyik legfrissebb: a kecskeméti Széchenyiváros remek játszóterei, amit az itt lakók már annyira vártak. A tér közepén elhelyezett padok, pingpongasztalok, a sakkozásra és olvasásra alkalmas asztalok, székek: ezek mind alkalmasak a korszerű, kultúrált szórakozásra. Az is öröm, hogy a legkisebbeknek külön játszóterük van; homokozó, hinta, labdázótér. A gyerekek élnek is a lehetőséggel. Az egyik szülő gyönyörű „zsörtölődése” remekül fejezi ki a megváltozott helyzetet. „Amikor még ez nem volt, jobb volt. Mondhattam a gyereknek, ne menj le a gödrök, téglarakások közé, bajod lehet. De mit mondjak most? Az ablakból látom, jó helyen van, nincs szívem felhívni. A gyerek most már mindig lent van.’’ Persze —, ő is, én is —, jót nevettünk ezen a furcsa „panaszkodáson”. Van tehát már jó példa is, és látszólag egyre több lesz, megyeszerte. Ez adja éppen a javaslatot. Azon túl, hogy az ott lakó felnőttek kötelessége időnként odafigyelni rájuk, kihasználhatnák a játszóterekben rejlő nevelési, művelési lehetőséget a népművelők, a kulturális élet irányítói, szervezői is. Hogyan? Erre persze nehéz válaszolni. Vigyenek oda esetleg könyveket? Szervezzenek részükre tréfás-tartalmas játékokat, versenyeket? Rendezzenek esti vetítéseket? Nem tudom. Lehet, hogy ez egyik sem járható út, lehet, hogy mindegyik az. Javasolnám, hogy gondoljuk végig többen, sokan. Közös erővel hátha találunk mégoldást! Varga Mihály A Rádió népzenei műsortervei megyeszerte működnek szolgáltatóházak, a minden egy helyen elv alapján. Dunavecsén pontosan ez hiányzik. Valószínűnek tartom, hogy az érdekelt kisipari termelőszövetkezetek, vállalatok is hozzájárulnának egy szolgáltatóház építéséhez. B. P. A Rádió a következő hónapokban újabb érdekes népzenei műsorokat ígér a hallgatóknak. Augusztusban Kecskeméten, a városi tanáccsal közösen, népzenei fesztivált rendeznek, amelyen a Magyar Rádió és Televízió népi zenekarának közreműködésével hivatásos és népi énekesek adnak hangversenyeket. Nemzetközi katonai ifjúsági tábor Szolnokon ünnepélyesen megnyitották a nemzetközi katonai ifjúsági tábort. A vendégek között szovjet, csehszlovák, lengyel, román, bolgár, NDK-beli és magyar katonafiatalok vannak. Képünkön; a táborozás résztvevői felvonulnak a szolnoki főtéren. Újszerű kezdeményezés a „Magyar népdal hete” amelyet októberben sugároznak; naponta többször is közvetítenek népi muzsikát s a többi között nótákat közvetítenek Bartók és Kodály gyűjtéseiből. A „Népdalaink nyomában” című ismeretterjesztő sorozatban előadások hangzanak el a népdal társadalmi, történelmi összefüggéseiről. Egy másik, több részből álló műsorban népszerű énekesek legszebb népdalfelvételeiket mutatják be, s beszámolnak élményeikről, emlékeikről a hallgatóknak. (MTI-foto — Friedmann Endre felvétele — KS)
