Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

Bállá László:

A

z orvosék már eredetileg is ezzel az öreg mesterrel akarták felrakatni a fürdőszobában a csempét. Tíz éve (kerek tíz éve) dolgozott náluk, a konyhát csempézte, a ragyogó fehér kockák azóta is úgy állnak ott, mint Sión hegye, a fal felülete tükörsima, fényes ... A konyhát akkor kicsempézték, de a fürdőszobára tíz év óta nem tudtak sort keríteni, mindig másra kellett a pénz. Közben a vízvezeték kétszer is elromlott, falat véstek, kivágták a padlózat betonját, úgy festett az egész, hogy utálat volt ránézni. Hagyták. Majd csempézéskor mindent rendbehoznak. Pedig már nagyon vágytak a szép, ragyogó fehér fürdőszoba után. A férfi gyakran utazott, ilyenkor mindig külön élvezte az elegáns szállodai fürdőszobákat, s első nap odahaza mindig egy kis rossz szájízzel ment be borotválkozni.

Most végre együtt volt a pénz, a csempe, a cement. Eredetileg is ezzel az öreggel akarták megcsináltatni, de nem látták az utcán. Annak idején pedig kérdezték, hol lakik, de nem felelt semmit. És olyan visszautasító volt a hallgatása, hogy az orvosné nem is mert még egyszer érdeklődni. A férje is mondta, hogy ne erőszakolják. Biztosan nem fizet adót (vagy nyugdíjasoknak már nem is kell?), és látszik rajta, olyan ember, aki a saját anyjában sem bízik.

Így kerültek össze jobb híján Lajos bácsival. Az egyik szomszéd ajánlotta. Nagyon rendes ember. A ház- kezelőségen dolgozik, elég gyenge a fizetése, munka után szívesen elbabrálgatna.

És Lajos bácsinak valahogy olyan bizalomkeltő arca volt, olyan fölényesen szögezte le, hogy a régi vakolatot le kell verni, mert „kérem ez sohasem fogja tarta- u a csempét”... Egész nap meg se merték kérdezni, logy halad a munka. Nemigen néztek a körmére. Miért is sértenék meg a bizalmatlanságukkal?

Amikor azután első nap zsebrevágta az öt rubel ■lőleget, és „ajánlotta magát”, az orvosné bement gyö- íyörködni a frissen felrakott csempékben, és ott a für- lőszobában sírógörcsöt kapott. Egyszerűen sírógörcsöt. \ csempézet hepe-hupás volt, görbe, a széle se fent, se az oldalakon nem „futott”, ha néhol meg kellett kerül- íi egy-egy csövet vagy csapot. Lajos bácsi összevissza íasogatta a kockákat, apró darabkákkal rakta körül az átfogató vasdarabot, nyilván fogalma se volt róla, hogy ezt az anyagot fúrni és fűrészelni lehet, vízimértékről meg talán nem is hallott életében — legalábbis a fal, betonszennyel álcázott érdességei ezt mutatták.

ETs ezt a szerencsét! Ahogy az orvosék nekiláttak, “ és kettesben leszedték a falról ä csempét, mielőtt még megkötne, és utána kimentek a városba, kijárni a dühüket — hát belebotlottak a tíz évvel ezelőtti kőművesbe. Ott állt az egyik sarkon, négy-öt magához hasonló öreg mesterforma emberrel.

Persze, nem ismerte meg az orvosékat. Be is mutatkozott. a házaspárnak most jutott eszébe, hogy csakugyan: hát az öreget Mihályinak hívják. Ha nem fe- ejtik el a nevét, hamarabb megtalálhatták volna.

Már hetvenéves is elmúlt. Nem, már nemigen vál- al semmi munkát...

De az orvosné levette a lábáról azzal, hogy olyan lágyon dicsérte a munkáját a cimborái előtt.

— Jó, holnap reggel elmegyek.

Az orvosék boldogok voltak.

Most már nem volt hátra más, csak Lajos bácsit kirúgni, ez pedig nem látszott különösebben nehéz fel- idatnak. Az asszony meg is mondta neki még az ajtóban, eléggé kurtán-furcsán:

— Nézze, én különbül raknám fel azt a csempét. Sn még ilyen munkát nem láttam, maga még közel ;em volt soha a csempézéshez, nemhogy csinálta vol- ia. Ezek után mi a maga munkájában nem bízunk. Már találtunk is egy másik mestert.

— Hát jó... Az igazat megvallva, nem is igen érek •á ... Olyan sok most a munkám a házkezelőségen ... Épp egy mozaikpadlót kell most lerakni. Nagyon nehéz, nűvészi munka ...

Nem vitatkozott, hogy a munkája jó volt. Csak leszögezte, hogy mozaikpadlót fog rakni, mi ehhez képest egy kis csempézési

|V/lég be kellett menni a fürdőszobába a vedreiért.

1 v 1 Azokat pedig Mihályi már a legnagyobb lelki nyugalommal használta, igaz, be volt már készítve két másik veder, talán a háziasszonyé.

— Jó napot!

— Adjon isten!

És hogy mennyire tud a szép népies köszönésforma szúrni! Adjon isten; Ezt lehet olyan hangsúllyal mondani, hogy az értelme: kutyába se veszlek. A jó na- jotban mindig van egy kis megbecsülés. Az adjon, vagy pláne adj’ isten azt is jelentheti: dögölj meg.

— Ezek itt az én vedreim.

— Vigye.

— De tele vannak.

' — ürítse ki.

Kotorássza a habarcsot a vakolókanállal, rakja át a másik két vederbe.

— Jobban kaparja ki azt a vedret, hallja.

Megint nem vitatkozik:

— Kikaparom, ne féljen semmit. Nekem lesz nehéz vinni, ha benne hagyom.

Amikor elment, már nem köszönt Mihályinak. A nagysztár mester háttal volt neki (méltóságán alulinak tartotta, hogy Lajos bácsi cihelődésének zajára megforduljon), de valahogy a koponyacsontján is átsütött, a másik oldalról szemének lesújtó, lenéző pillantása.

E

zután csapódott az utcai ajtó, és Mihályi valami olyasmit dörmögött, hogy az ördög vinné az ilyen újsütetű mestereket. Valahol segédmunkás volt kőművesek mellett, aztán három hónap múlva mestervizsgát tett. Bezzeg, amikor ő három nehéz évig a szakmát tanulta és pofonokat kapott a mestertől, hát „ez” élte a világát, lányok után szaladgált vagy az ördög tudja, mivel ütötte agyon az idejét. És most meg ideszemtelenkedik, csempét rakni. „Tanulni kell ezt, kérem, hosszú évekig tűrni, gürcölni...”

Lajos bácsi nem köszönt el a házbeliektől sem. És csak úgy lapítva osont ki az ajtón: nem kérik-e vissza az előleget. De nem kérték. „Legyen vele a vén barom boldog!’?— az öreg szerint valami ilyesmit gondolhattak.

Hát most már televízió nem lesz belőle... Ezt szeretett volna venni, ha megkapja az egész munkát, ami az orvoséknál ezen a nyáron volt. Az öt rubelből hármat elvett tegnap az asszony —, két gyűrött egy- rubeles azonban még ott sárgállott az órazsebében. Ahhoz elég, hogy a megaláztatást egy kissé lemossa magáról.

És a talponállóban az első féldeci után elmélkedni kezdett.

Hogy míg ő sráckorában, kilencedik évétől szódásüvegeket hordott egy nyikorgó kisszekéren, addig Mihályi úr nagy kényelmesen szakmát tanult. Most meg azt mondja neki; „Adjon isten...” Neki persze nem kellett eltartani özvegy anyját és három kistestvérét. Isten tudja, a fronton volt-e. Lajos bácsi volt. És mint legendásan peches embert, fogságba esése előtt beosztották a tábori csendőrökhöz. Akart menni hozzájuk a nyavalya. De próbálta volna azt mondani, hogy nem. Azután nem is csinált ott semmit, két napig valami lőszeres vagonokra vigyázott, de a fogságban csak a parolit nézték. Azt mondták; „Szvolocs, fa- siszt...” És ott tartották jó pár évig. Ott tanulta ki a kőművességet. Csempézni is megtanították. Szibériában, a falusi iskola klozettjében jó volt így is. Mihályi közben jól megszedte magát az első konjunktúraévek építkezésein. És most azt mondja neki; „Vigye...”

Már az ötödik féldecinél tartott, a talponálló előtt valami turistacsoport ment el. Tükrös napszemüvegek, színes ruhák, jókedv, nevetés... Lajos bácsi őket is ellenségesen nézte a tükörablakon át; meg volt győződve, hogy a turisták is csak annyit mondanának neki: „Adjon isten, v.” — és személyének megjelölésére csak ezt a lenéző mutatónévmást használnák: „Ez...” Pedig ő helyettük is, meg Mihályi helyett IS tróger volt öklömnyi korában, lövészárokban rothadt legényéveiben, azután „szvolocs fasiszt” lett belőle és kilenc évig kuksolt a fogságban. A színes ruhás kirándulók helyett. A tarka nyári város vihogó sokasága helyett. A világ kétmilliárd emberének megváltására.

^Ts mielőtt újra ajkához emelte volna a poharat, meggörnyedt,

Vállán érezte az egész földgolyó roppant súlyát

Kantzler István rajza.

Simonyi Imre:

Bihari nóta

Legény mondja:

Hej, derekad ringasd meg, hét szoknyádat lengesd meg, vagy énnekem, vagy másnak, vagy a falu szájánakl

Leány mondja:

Pocsétában nincs hattyú, bocskorszíjon sarkantyú, az kell ahhoz: — csizmaszár, s abba legény, nem fattyú.

Ketten mondják:

A főtéren gangosán, járd a szérűn boglyasán, kopogósán Húshagyón, bánatosan Hamvazón...

Darázs Endre:

Vizes nyár

Nyáját tereli a juhász

A mából a tegnap felé,

Hol bőven zöldell még a fű

És nem csapdos fel szürke lé.

Áldottan ringó asszonyok.

Véle szemben meg döcögő,

Szívük alatt forrás buzog

És abban jövőnk ring, mozog.

Art Buchwald:

E

lmentem megnézni a Hello Dollyt, a nagysikerű musicalt, Channinggal a főszerepben, a washingtoni utolsó előadásán, mielőtt még a darab a Broadwayre került volna.

A szereplőket, a zenét, a kosztümöket, a rendezést csak dicsérni tudom, minden remek volt, kivéve a nézőket. Különösen begyemben van az a hölgy, aki éppen mögöttem ült. Nemcsak mindent elkövetett, hogy tönkre tegye az estémet, de majdnem felborította a házasságomat is.

Ez a hölgy egyike volt azoknak az elállíthatatlan fecsegőknek, akik — úgy látszik — mindig kinyomozzák, hová váltok jegyet, és azután úgy intézkednek, hogy mindig mögém kerülhessenek.

A hölgynek borzasztóan tetszett az előadás. Valahányszor Miss Channing énekelt, odafordult a férjéhez: „Hát nem csodás?!”, „Jaj, de édes!”, „Milyen szép ruhája van!”, „Helyes kis szám, ugye?”. És így tovább. Mielőtt vége lett volna az első felvonásnak, már falra akartam mászni; ami — valljuk be — kínos feltűnést keltett volna a színházban.

— Megőrjít engem ez a nő — mondtam a feleségemnek.

— Ne csinálj semmi szamárságot — figyelmeztetett

ő.

— Meg tudnám ölni — mondtam — és ez nem is lenne szamárság.

— Vigyázz, mit csinálsz — mondta feleségem fenyegető hangsúllyal.

Amikor az első felvonás végén a függöny legör<

dúlt és kimentünk az előcsarnokba, így szóltam a feleségemhez:

— Jól megmondom ennek a nőnek.

— Nem.

— Miért?

— Mert az nekem lenne kínos.

— Ha megmondom neki, hogy fogja be a száját? Kisebb leszel te attól, ha felszólítom, hogy maradjon egy kicsit csöndben?

— Kellemetlen feltűnést keltenél.

— Ez a szörnyű nő mindenkinek elrontja az estéjét, aki a környéken ül. Ha szólok neki, csak hálásak lesznek. Én pedig valóságos hős.

_£J

•‘a szólsz neki, elrontod az estémet.

— Ha pedig nem szólok, akkor a sajátomat. Miért fél minden feleség attól, hogy a férjük kínos helyzetbe hozza őket? Ha ezzel a nővel egy áruházban akadnál össze például kiárusításkor, akkor habozás nélkül eltaszítanád, hogy könnyebben érj a pulthoz. Akkor miért véded öt a színházban?

— Mert nem tehet róla — mondta a feleségem dühösen.

— Én sem. Az ember azt hinné, hogy a férje legalább el tudja hallgattatni.

T

e is elhallgattatnál engem, ha beszélnék előadás alatt?

— Hát persze.

— Jellemző rád.

— Mi köze ennek a szörnyű nőhöz?

— Csöppet sem lennék meglepve, ha pofonvágna, mert rászóltál.

Megszólalt a csengő, és elfoglaltuk helyünket.

Amint Miss Channing színre lépett, a nő megint rá- kezdte.

Hátrafordultam és így szóltam hozzá:

— Lenne olyan kedves egy pár percig hallgatni, hogy értsünk valamit ebből a szövegből?

A bestia elsápadt, a feleségem még jobban.

— George, ez a férfi sérteget — mondta a bestia a férjének.

— Kellett neked... — súgta a feleségem.

f^eorge, a férj, vagy 190 centi magas volt, és majdnem száz kiló. Előadás után a széksorok között, utánam jött. Amikor az ajtóhoz értem, galléron ragadott és elkapta a kezemet.

— Köszönöm, uram! — mondta. — Én nem mertem.

Raáb György fordítása