Petőfi Népe, 1970. július (25. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-12 / 162. szám
GONDOLATOK a mai magyar irodalom tanításáról A középiskolai irodalomtanítás lényeges fejezete a mai magyar irodalom tanítása. Ez két „lépcsős” oktatási munka: egyrészt a középiskolák első három osztályában a más tematika mellett néhány órában kell foglalkozni — kötetlenül — mai magyar írókkal, másrészt a középiskolák negyedik osztályában az irodalomtörténet időrendjében eljutnak a „mához”, a mai magyar irodalomhoz. Kultúrát nemcsak kultúrházban lehet teremteni. Az emberekben a szépre-jóra való igényt föl lehet kelteni az iskolában, az orvosi rendelőben, a mezőn, és az otthonunkban is. Nemcsak a hivatásos népművelők dolga a közösség nevelése. A falvak, városok értelmisége — a pedagógus, az orvos, az agrármérnök, a gyógyszerész, a védőnő — ha akar, sokat tehet környezetéért ezen a téren is. Jó ügyet szolgálunk akkor, ha pár gondolatot felvetünk ez irodalomoktatási problémáról. Azért érezzük „jó ügynek ezt, mert kapcsolódik az „Olvasó népért”- mozgalomhoz, s mert a fiatalokhoz a XX. századi alkotók állnak — azt hisszük — a legközelebb. Észrevette a mai magyar irodalom tanításának fontosságát a minisztérium, a könyvkiadás s a helyi művelődésügy is. Ezért folytattak az Országos Pedagógiai Intézet vezetésével kísérleteket, ezért jelentette meg a Tankönyvkiadó épp a közelmúltban a Szilágyi Péterné által szerkesztett „Mai magyar prózaírók” című kötetet és a Harsányi Zoltán által írt „Stíluselemzés II.” című munkát, amely például Németh László stílusát is a vizsgálat tárgyává teszi. Ezért foglalkozott a Bács-Kiskun megyei magyartanárok továbbképzése ezzel a kérdéssel is. Milyen lehetőségeket látunk arra, hogy a mai magyar irodalmat jobban megszerettessük és megismertessük tanítványainkkal a középiskolában? Ezeket az órákat „könnyedebb” hang jellemezze. Ne a szokott módszerekkel éljünk, oldjuk fel az esetleg komolyabb hangulatot, a beszélgetés közvetlenebb módszerével éljünk. Aktivizáljuk a tanulókat. Minél többen szólaljanak meg, mondják el őszinte véleményüket, s ez lehet épp negatív is. Ne torkoljuk le ilyenkor tanulóinkat! Ha esetleg más a mi véleményünk, akkor próbáljuk meggyőzni őket, de ne a „tekintély” erejével fojtsuk beléjük a szót! Ne csupán a hivatalosan előírt órákon beszéljünk a mai magyar irodalomról! Minden lehetőséget fel lehet és fel kell használnunk! Ha a költészet napja van, álljunk meg pár percre az órán! Idézzünk egy verset! Vagy ha a könyvhéten megjelenik egy jelentős mű, vagy az író épp ott tartózkodik, ne féljünk eltérni néhány rövid pillanatra a tantervtől. De azt is mondhatnánk, hogy a tanterv szellemében járjunk el: írjuk be az osztálynaplóba pl. ezt „Weöres Sándor”. S olvassuk fel egy versét! Mi, kecskemétiek épp most a könyvhéten láttuk vendégül Weöres Sándort, s nagy öröm ilyenkor, ha ellátogat egy-egy iskolába. Azt hisz- szük, hogy hamar elfelejthetik tanítványaink egy-egy óra anyagát, de biztosak vagyunk abban, ha személyesen találkoznak egy-egy íróval, azt az élményt magukkal viszik az „életbe”. Nagyon fontosnak tartjuk az irodalmi élettel való lépéstartást a középiskolai irodalomtanításban. Ne csupán egy-egy régebbi, szöveggyűjteményben szereplő alkotás váljon élménnyé, hanem mutassunk be egy-egy új folyóiratpéldányt, beszélgessünk el pl. az új Körkép antológiáról, Illés Endre Krétarajzairól, Veres Péter Napfordulójáról, Vas István versgyűjteményéről, stb. De figyeljünk a televízió „Nyitott könyv” műsorára, a rádió színházi bemutatóira, emlékezzünk meg közelmúltban elhunyt íróinkról (pl. Veres Péterről), vegyük észre a magyar irodalmat ért nagy kitüntetést: most 1970. június végén Goethe-díjjal jutalmazták a világhírű magyar marxista esztétát, irodalomtörténészt: Lukács Györgyöt. Ha minden magyartanár szívügye a mai magyar irodalom megszerettetése, azt hisszük, nagyon sokat tesznek az olvasóvá nevelés ügyében. S így válik konkrét valósággá Illyés Gyula szép gondolata a Kézfogások című versében: Ide teszem az akácról az illatot. Ide teszem a Dunáról a fényt, leányról a mosolyt, fiúról a dacot; ebből csinálok költeményt, hogy gazdagodjatok. Szekér Endre BÁBA néninek szólítják, pedig már régen nem szülésznő. Nyolc évvel ezelőtt a járási székhelyen fölépült a szülőotthon, a községi szülésznő munka nélkül maradt. Harmincöt éves volt akkor, megszokta a függetlenséget, nem akart bemenni a szülőotthonba, Elvégezte a körzeti ápolónői tanfolyamot. Reggelente az orvosi rendelőben segédkezik az orvosnak, majd kézbeveszi táskáját és útnak in- duL Sorra látogatja a fekvőbetegeket. Elsősorban a magányos öregeket és azokat, akik családban élnek ugyan, de a családjuk dolgozik, egész nap magukra maradnak. Megigazítja ágyukat, van, ahol begyújt, injekciót ad, vérnyomást mér, tanácsot ad. A műszeres táska mellett mindig teli szatyrot cipel. A szatyorban olyan valami van, ami az ápolónői munkához nem szükséges: könyvek, képeslapok. — Nem mondta ezt nekem senki, magamtól jöttem rá. Amikor indulni akarok, minden beteg elkezd rimánkodni, egy negyedórát maradjak legalább, beszélgessünk még egy kicsit, unja magát. Hacsak egynél is hosz- szabb ideig maradnék, a többi hiába vár. A rendelőbe, és a doktor úrnak is sokféle képeslap jár. Mondtam, elvinnék párat. Ennek három éve. Azóta, hogy belépek, rögtön megkérdezi a beteg: olvasnivalót hozott-e, bába néni? Van, aki azt kérdezi, nézegetni valót. Mert olvasni nem tud ... Nem akarok dicsekedni, de legalább harminc embert szoktattam rá a rendszeres olvasásra. Azoknak, akik hosszú ideig betegek, könyvet viszek. Jókait, Gárdonyit, Móra Ferencet. Én is többet olvasok azóta, mert ugye, ha könyvet kémek tőlem, tudnom Zelk Zoltán: Két hold alatt A hold, amelynek lábnyomot nem őrző porába, néma krátereire leszállni készül most a föld ura, nem az a hold, ahol Dávid húrjain szikrázik a dallam és nem a költők nagybetűvel írt csillaga, nem Tóth Árpád s Füst Miiéi nem Musset Holdja az, és nem is az a fehér, déli füstcsík, mely napsütésben is hirdeti az éj nem múló tüzét: nem csillag ez, a nyughatatlan ein' kikötője, vagy ha úgy akarod, új földrész is talán, melyre hódolva nézek, ám meghaln én úgy fogok még. mint apánk, any.',, Vörösmarty, Ady ege alatt. kell, melyik köti le azt az embert... SÖTÉT VAN, amikora terembe lépünk. A szemközti falon a Duna folyik, fölé magasodik a DCM kéménye. Üjabb kép: csónakázók a Dunán. Eltűnik ez is, várom a következőt. Ehelyett valaki felgyújtja a villanyt. Húszán—huszonötén pislogunk a váratlan világosságban. Nagyranőtt kamaszok, csitri lányok. Széktologatás, jó éjszakát — az Ifjú Utazók Klubja szétszéled. — Ez az egyetlen klub, ami öt éve megszakítás nélkül működik — mondta idejövet az igazgató. — Meg kell, hogy ismerje a vezetőjét, szimpatikus ember. Egyébként a körzeti orvosunk. Fiatal ember a doktor, még innen a harmincon. Azt már tudom róla, hogy nős, a felesége ének—zene szakos tanár, közösen színjátszó csoportot és énekkart szerveztek. A színjátszó csoport rövid életű volt, de az énekkar ma is működik. — Mennyi betege van? — kérdem, s egy pillanatra abbahagyja a képek csomagolását, rámcsodálkozik, valószínűleg azt várta, hogy az utazók klubjáról kérdezem. — Naponta negyven— ötven a rendelőben, és öt—nyolc házhoz hívás. — Emellett hogy jut ideje...? — Kellett valami ki- kapcsolódás. Minden évben külföldön töltjük a szabadságunkat. Minden második szombat déltől hétfő reggelig szabad vagyok, ilyenkor a kollégám az ügyeletes. Beültetem a kocsiba a családot — hétéves fiam van — és elindulunk valamerre. Már bejártuk az országot. Szeretek fotózni is, minden utunkról hozok haza néhány képet. Egyszer egészségtan óra után — iskolaorvos is vagyok — megkérdeztem a nyolcadikosokat: ki volt közületek a Balatonnál, a fővárosban, ki járt külföldön. Ketten látták a Balatont, ketten Budapestet. És ki szeretne utazni, világot látni? Mindenki jelentkezett. Ez adta az ötletet. Kéthetenként összejövünk, diákat vetítek, aki utazott, beszámol az élményeiről. A könyvtáros a javaslatom alapján rendeli meg a földrajzi tárgyú könyveket, és mikor már többen elolvasták, megvitatjuk. Az ember nem is hinné, mennyi érdekesség kerül elő ilyenkor: népszokások, építkezési módok, ünnepek, élet a trópuson, az eszkimók világa. És a gyerekeket minden érdekli. • — TIZENÖT ÉVE, amióta itt élek, sokat változott a falu. Villanyt kaptunk, jó ivóvizünk van Sok lakás épült, a rádió, a mosógép, a televízió népművelés majd minden házban megtalálható. A legtöbb asszony palackos gázzal főz. Anyagi jólét van. Csak az igények... Orvos vagyok, engem elsősorban az egészségügyi kultúra érdekel. Kell az, hogy az emberek olvassanak, művelődjenek, de legalább ennyire fontos, hogy kezet mossanak evés előtt, hogy ne csak a fölső ruhájuk legyen tiszta, hogy télen-nyáron szellőztessék a lakást. S ha már egyszer megvan a szép, nagy ház, ne a konyhában szorongjon a család ... Vannak kollégáim, akik ismeretterjesztő előadásokat tartanak a kultúrházban. Jó módszer ez is, csak kérdés, mennyien kíváncsiak rá? A kultúrigazgató hány embert tud beterelni? Ä rendelőbe viszont előbb- utóbb mindenki eljön. Két évvel ezelőtt vettem egy magnetofont és a váróban hangszórót szereltem. Általában másfél— két órát vár egy beteg, amíg sorra kerül. A rendelés ideje alatt zene szól a magnóról. Nem nagy erővel, csak annyira, hogy muszáj legyen meghallaniuk. Bach, Vivaldi, Beethoven — na persze, csak annak mondom meg, mit hallott, aki kérdezi. Előfordul, hogy megkérdezi valaki. A zeneszámok között néhány mondatot mondok: miért kell megmosni a gyümölcsöt, irtani a legyeket, mennyire káros az alkohol a gyereknek. A hatása? Nehéz lemérni. Ha lesz más ötletem, azt is kipróbálom. A GYÓGYSZERÉSZ a Vöröskereszt elnöke, a körzeti orvos a titkár. Havonta egyszer a kultúrházban vagy ők, vagy meghívott előadók ismeretterjesztő előadást tartanak. A múlt év programjából : Babonák és boszorkányok nincsenek; Anyák iskolája; Hogyan éljen az idős ember?; Milyen a helyes és célszerű öltözködés? A látogatók száma ősztől tavaszig 100 és 150 között, tavasztól őszig 20—30. — Nem nagy eredmény, de ez is valami — mondja az idős körzeti orvos. Hat éve, amikor elkezdtük, 10 embert sem tudtunk összetrombitálni. Ahhoz képest nagy a fejlődés ... Nehogy azt higgye, önzetlenül csinálom. Az én munkámat könnyíti meg, ha foganatja lesz. Mert köny- nyebb tízszer elmondani, hogyan előzzük meg a tbc-t, mint egyetlen tbc-st meggyógyítani. Arra vigyázunk, hogy ne csináljunk kampányt. A környéken nem volt fogorvos, ha valakinek fájt a foga, elment a körzeti orvoshoz, kihúzatta. Nemrégiben fogorvost kapott a falu. Fiatal embert, az egyetemről. Mint minden fiatal, ő is azt hitte, megváltja a világot... A tanácselnök segítségével fogápolási kampányt szervezett. Négy héten keresztül hurcqlta magával a fogkeféjét, poharát, fogkrémet, és a község minden lakosának elmondta, bemutatta, miért és hogyan kell fogat mosni. Milyen a falu? Megrohanták az egyetlen boltot. De a boltban csak nyolc tubus fogkrém és egyetlen fogkefe volt. A bolt vezetője is felbuzdult és rendelt négyszázat. Mire megérkezett, már a kutyának sem kellett. Azóta a boltos és a fogorvos nem köszön egymásnak. Hát ilyen a kampány ... A FIATAL VÉDŐNŐ öt éve került a faluba. Főnökei is, a község lakói is szeretik. Átlag nyolcvan csecsemőt, kétszáz kisgyereket és negyven—ötven terhes anyát gondoz. De a munka — nappal van. Családja nincs, az estéje szabad. Elvállalta a Vöröskereszt titkárságot, barátnője, az egyik tanítónő a Nőta- nácg titkára, másik barátnője, a gyógyszertári asszisztens a falu KISZ- titkára. ők hárman minden évben szerveznek valamilyen tanfolyamot, rendszerint nőknek. — Városon nőttem fel, az anyám nagyon jói főzött, és a változatossághoz szoktatott. Amikor ide kerültem, ugyancsak meglepődtem. Itt nem törődnek az emberek, hogy mit esznek, az volt a fontos, hogy jóllakjanak. Krumplival, babbal, galuskával. Először azt hittem, szegények. Aztán rájöttem, főzhetnének mást is, lehetne miből, csak épp nem tudják elkészíteni. Most már harmadik éve tartom a főzőtanfolyamot, az idén egyszerre kettőt is, mert sokan jelentkeztek és a konyhám kicsi. Csodálkoznak, hogy a sertést, marhát nemcsak pörköltnek és fasirtnak lehet elkészíteni, hogy főzelékkel is jól lehet lakni, a buktán és a fánkon kívül még. létezik sütemény. Amikor elkészül az étel, megterítünk, megesszük. A terítés ... Minek az abrosz ... miért kell külön tányér a második fogásnak... a kést, villát hogyan kell használni. Most már otthon is sokan főzik, amit tanultak. És néhány helyen, ha nincs is vendégük, dupla tányérból esznek. Kértem a földművesszövetkezet vezetőjét, hozasson szakács- könyvet. Egy nap alatt szétkapkodták az asszonyok. Miért nincs étkezési kultúra nálunk? De ugyanígy nincs lakáskultúra sem. Gondozottai- mat otthonukban is felkeresem, látom, hogyan laknak. A fiataloknak már megvan a modern bútoruk... Tavalyelőtt ezért kezdtük el a kézimunka tanfolyamot, és tavaly a „Szép otthon” szakkört. Népi hímzéseket készítünk, buzsáki, sárközi, matyó párnát, térítőt. És lámpaernyöt, faliszőnyeget nádból, szalmából, rafiából. A falun élő orvosok, védőnők, gyógyszerészek, ezek a művelt igényes emberek majd mindenütt elszigetelten végzik munkájukat. A kultúrházakkal, a hivatásos népművelőkkel rendszerint nem tudnak együtt dolgozni. Vagy azért, mert más a kultúrház munkaterve, mint amit ők tudnak nyújtani; vagy — ami gyakoribb — a köztük levő színvonalbeli különbség miatt. Ez visszahat a lelkesedésükre és az önként vállalt népművelést némelyik előbb-utóbb abbahagyja. Sulyok Katalin
