Petőfi Népe, 1970. június (25. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-12 / 136. szám
1970. június 12, péntek 4 5. oldal s Hangversenyéletünk idei mérlege Sommás véleményt mondani a nemrég lezárult hangversenyidényről éppúgy nem lehet, mint ahogy nem lehet általában a hosz- szabb, különféle eseményekből álló sorozatokról, melyeket a sokrétűség, a mindenki számára vonzó jelleg igényén kívül semmiféle egységes szerkesztési koncepció nem tart ösz- sze. Igen, sokféleség jellemezte az idei szezont, akármilyen szemszögből nézzük is és ez egyáltalán nem baj. De haladjunk talán időrendben. A Szabó Csilla — Kocsis Albert nevével fémjelzett, biztató indulás után 1969 végéig úgy látszott, hogy a szépnek ígérkezett sorozat nem váltja be a reményeket. Csalódást keltett Bücher Mihály szereplése, csalódást a december 15-i Kodály-emlékest, utóbbi főleg azért, mert a budapesti MÁV-zenekar másodrendű gárdával jött le Kecskemétre. A megígért Schubert— Schuman-dalest helyett pedig vegyes ária- és dalestet kaptunk, igaz, élvonalbeli énekesekkel. Most már, kellő távolságban az eseménytől megemlíthetjük azt is, hogy a Szabó Fe- renc-est csaknem botrányba fulladt, mégpedig egy közel félórás rövidzárlat miatt, ami alatt a közönség jó része — elunva a várakozást — hazament Ez az eset — éppen egy héttel a szerző halála után — több volt mint kínos. Az új év első két zenekari koncertjét viszont egy- egy kitűnő fúvós-szólista: .Tanota Gábor és Kovács Béla fellépése tette emlékezetessé. Március ismét hullámvölgyet hozott: csalódást okozott Ungar Imre zongoraestje is, de a legnagyobb csalódást Bach: h- moÜ miséje várva várt előadásának elmaradása keltette. Nemcsak a bachi remekművet, a zeneirodalom egyik csúcsát fájlaltuk, de nagyon hiányoltuk Vásárhelyi Zoltánt is, aki ezzel a dirigálással szülővárosában, pályaindulásának színhelyén ünnepelhette volna 70. születésnapját. (A Város így is bensőséges esten köszöntötte híres fiát, de még méltóbb lett volna, ha művészetén keresztül is találkozhattunk volna vele ismét!) Helyette a módfelett indiszponált szegedi ének- és zenekar adott igen közepes színvonalú hangversenyt, műsorában egy hatásos, ám remekműnek egyáltalán nem nevezhető kompozícióval, Orff; Carmina burana-jával. Tavasz felé — szokás szerint — sűrűsödtek a programok, de a közönség nem ritkult meg olyan mértékben, ahogyan azt az elmúlt években tapasztaltuk. Április három egymást követő keddjén három igen magas színvonalú hangversenyt hallhattunk, ezen belül két különböző jellegű, egymást még műsorában is szinte kiegészítő kamarazenekar fellépését. Sorrendben a másodikkal annakidején helyszűke miatt nem foglalkoztunk lapunkban, most említsünk meg annyit, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar Sándor Frigyes vezetésével a kisebb létszámú és így az egyes játékosokra nagyobb felelősséget hárító kamara- zenekari muzsikálás legjobb hagyományait folytatja és műsorát is eszerint állítja össze. Méltán aratott nagy sikert előadásukban Sztravinszkij: Concerto-ja (az első Sztravinszkij-mű Kecskeméten!) valamint Rados Ferenc kitűnő zongoraművészünk elmélyült Bach-interpretációja. A két kamarazenekari est között került sor Kertész Lajos szintén emlékezetes sikerű Liszt—Bartók-estjére. A nagyzenekari sorozat végül is jól zárult: az utolsó koncert programján minden megváltozott ugyan, de Paul Capolongo szug- gesztív dirigálása maradandó élményt szerzett. A kecskeméti zenekar háromszor lépett fel a sorozatban: két nagytemplomi orgona-szólistás hangversenye mellett az egyenesben közvetített rádiószereplésre utalok, melyen — különösen rádión át — világosan kiderültek az együttes erényei és jelenlegi fogyatékosságai is. A zenekarnak a város zenei életében betöltött szerepe azonban nem merült ki ezzel — gondoljunk a Kodály-, a Strauss-műsorra, valamint a legutóbbi „Tavaszi zsongás” című irodalmi műsorban való közreműködésére. Az eddigiekből is kitűnik, hogy az idei kamarabérlet sorozatában egyetlen igazi kamarazene-hangversenyt sem hallottunk. Négyszer szerepelt kamarazenekar — ami nem azonos fogalom — a többin a szólisztikus művek domináltak. Ez persze így is lehet színvonalas és vonzó (többnyire az is volt), de a duók, triók, quartettek magasrendű művészetét semmiképpen nem lenne szabad kihagyni egy ilyen gazdag program- sorozatból. Milyen jó lenne jövőre a Beethoven— Bartók-emlékév során egy teljes koncertet hallani a két nagy mester kamaraműveiből! Hangversenyeink másik, immár rossz hagyománnyá vált hiányossága, hogy viszonylag alacsony a műsorban a kortársművek arányszáma. Nemrég a hazai hangversenyéletet bíráló cikk jelent meg a Muzsikában. A szerzőnek, Breuer Jánosnak több vitatható megállapítása mellett egy dologban feltétlenül igaza van: a klasz- szikus remekművek mellé bátrabban és következetesebben kellene adagolni a mai zenét. Mai műveket (tehát nemcsak 20 vagy pláne 50 év előtti „modern” zenét) akkor is, ha az idő ezeket még nem igazolhatta, hiszen ezzel éppen a valódi értékek természetes kiválasztódását segítenénk elő. Valamiféle árukapcsolásról volna tehát szó? Igen, de ezt egy jó ügy érdekében, az új zene — ezen belül is elsősorban az új magyar zene — propagálása céljából kellene megtenni. Néhány modern mű kedvező fogadtatása s a közismert győri kísérlet tanulságai meggyőzhetnek minden aggályoskodót erről. Kecskemét is központja lehetne hasonló előremutató kezdeményezéseknek. Végül még egy megjegyzést: nem az a baj, hogy egy-egy műsor néha megváltozik, eltér az eredetileg hirdetettől — ez elkerülhetetlen egy teljes szezon viszonylatában. A baj ott van, amikor a közönség erről későn, esetleg csak magán a hangversenyen értesül. Csak egy kirívó, szomorú példát említek az ideiek közül. Dénes Vera gordonkaművésznő halálát bemondta a rádió, közölték a lapok, (köztük a Petőfi Népe is), de a Szabadság téri festett táblán még napok múlva is azt olvastuk, hogy a következő hangversenynek ő lesz a szólistája. Ennek és ehhez hasonló esetnek azért mégsem szabadna előfordulnia! Körber Tivadar (36.) Liza ismét kicsúszott az ölelésből. Kloss kissé durcásan ült az asztalhoz, s kezébe vette a Führer könyvét A lapok eléggé elnyűttek voltak, látszott, hogy forgatják. Aztán a telefonra nézett' s emlékezetébe véste az állomás számát: — Kétszázkilenc tizenhárom — mondta hangosan. — Nem fogom elfelejteni. A lány hallgatott. Kloss megsimogatta a haját. — Ügy látszik, megbántad már, hogy meghívtál. — Nem, nem — tiltakozott a lány. — örülök, hogy eljöttél, ezt meg kell ünnepelni. Készítek is valami inni- és harapnivalót. — Ünnepi tartalék? — Nem készítettem az ünnepekre — válaszolta Liza. — Hol töltőd az előestét? — kérdezte Kloss. — Miért gondoltál most erre? — nézett rá a lány. — Mert ez a fenyőfa — gondolkodott Kloss, ez a fenyőfa... Hol is láttam ehhez hasonlót? — Nevetséges — mondta ingerülten a lány. — Fenyőfa, az fenyőfa. Minden évben magam készítem el a fenyőt. — S mindig így? Nálunk egészen másként díszítik a fenyőt. Egyszerűbben, ridegebben, takarékosabban. Az összes német házban takarékosabban díszítik a fenyőt. — Nem értem, hogy mit akarsz ezzel mondani? — Ilyen fenyőfát eddig csak Lengyelországban láttam, Liza. Csak Lengyelországban. Igen — mondta kis gondolkozási idő után — ez lengyel fenyőfa, Liza. S közben azon meditált, hogy kicsoda tulajdonképpen ez a lány’ Valóban a Gestapo embere, vagy az övéké? Lehet, hogy arra specializálta magát, hogy frontról érkező német tisztekkel ismerkedik meg, aztán kiforgatja zsebeiket, kiszedi belőlük, ami a szer« Császártöltés monográfiája Az utóbbi években erőteljesen fellendült megyénkben a honismereti mozgalom, a helytörténeti kutatás. Ennek a munkának eddig is szép eredményeit könyvelhettük el. Most azonban egy olyan kiadvány látott napvilágot, amelyről a szakemberek is a legjobbakat mondják. Április végén került ki a nyomdából Bánáti Miklós: Huszonkét évtized az új hazában című könyve, amely a következő alcímmel árulja el tartalmát: Császártöltés község történelmi adattára. A szerző szerénysége már az alcímből kiütközik. Korántsem adattárról van itt szó hanem egy alapos műgonddal, lelkiismeretességgel összegyűjtött településtörténetről, amelyet Bánáti Miklós olyan ragyogó stílusban írt meg, hogy élvezetes olvasmányul szolgál nemcsak a szakembereknek, hanem annak is, aki soha nem járt Császártöltésen, nem lakott ott, nem foglalkozik helytörténettel. A könyvnek azonban ez csupán egyik érdeme. A legfőbb a rendszerezett teljesség, a 220 év történelmi vonulatának hiteles megrajzolása, kezdve a község keletkezésétől, s népénk eredetétől a mai Császártöltés népének, megváltozott arculatának megrajzolás ásig. Természetesen nincs módunkban, hogy a közel 400 oldalas munkát aprólékosan ismertessük. Célunk a jelenlegi írással csupán az, hogy felhívjuk az érdeklődők figyelmét erre a kiadványra, amely — mint említettük — a legjobb a megyében eddig megjelent hasonlóak között. Néhány szót azonban, hacsak vázlatosan is, mindenképpen szólni kell Bánáti Miklós monográfiájáról. Már beszéltünk arról, hogy alapos, mindenre kiterjedő kutatás után „állt össze” a könyv. Ot évig dolgozott a szerző a község krónikáján, nem mulasztva el olyan szálak követését sem, amelyek a császártöltésiek őshazájába, Németországba — pontosabban a mai NSZK- ba — vezettek. Izgalmas feladat az olvasónak végigkövetni a szerző eme kutatásainak útvonalait, levelezésének történetét és a reménnyel kecsegtető biztatásokat, majd újabb remények ébredését, aztán pedig az alaposan feltételezhető bizonyosságot a község lakosságának eredetéről, bölcsőhelyéről”. Dicséretes a könyv szerkesztése. Elöljáróban egy kis ízelítőt kapunk abból, hogy hol, milyen természeti környezetben fekszik Császártöltés, aztán a második fejezetben a község keletkezésének történetét taglalja Bánáti Miklós. Különösen lebilincselő és kultúrtörténeti szempontból is érdekesek azok a kis esetek, amelyeket Bánáti Miklós „Olvasmányos érdekességek a falu múltjából” cím alatt gyűjtött csokorba. Olvashatunk itt bűnperakről, elemi csapásról, az 1848-as szabadságünnepről, tűzvészről és egy falubeli szobrásztehetségről (ez utóbbi Schil- li János, akiről néhány éve mi is írtunk lapunkban). E valóságos esetek kapcsán viszont az ember belelát a száz, százötven évvel ezelőtti hétköznapokba, az akkori Császártöltés szegényembereinek küzdelmes életébe. Amit a községről tudni lehet, azt megtalálhatjuk a könyvben. De ennél sokkal többet is alkalmunk van felfedezni benne. Közismert, hogy Császártöltés nemzetiségi község, legtöbb lakosa német ajkú. De mint a kiadvány címe is sugalmazza: új hazájuknak vallják a mostanit és nem valami átmeneti szállásról van Szó. Egyet értenek a monográfia .mottójával, hiszik, tudják és vallják: „Itt élned, halnod kell..Bánáti Miklós reálisan, a marxista nemzetiségi politika szellemében beszél mindig ezekről a kérdésekről, érezhető a sorokban, az oldalakon az az egy nép által felismert és vallott hit, amelyet Ady fogalmazott meg tömören: „Dunának, Oltnak egy a hangja”. Véleményem szerint — a történeti hűség és alaposság mellett — a monográfiának ez a legnagyobb erénye, ennek az elvnek az újbóli hirdetése, bizonyítása, az egy kenyéren élők, egy munkában törődök testvérsége. Bánáti Miklós könyve kitűnő könyv. Tudomásunk szerint az országos sajtó is érdeklődik iránta, nem ig beszélve azokról, akiknek a honismereti kutatás a szakterületük. A könyvet a községi tanács adta ki és a kecskeméti nyomda készítette. A nyomda kitett magáért, s ezt bizonyára annak tulajdoníthatjuk, hogy mindannyian büszkék vagyunk erre a könyvre. Gál Sándor Új szálloda Békéscsabán Békés megye legkorszerűbb vendéglátóipari kombinátja, a Körös Szálló 25 millió forintos költséggel elkészült. Százhúsz személyt tud egyszerre vendégül látni és éttermében 500 vendég, tetőteraszán 200 szórakozó töltheti el kellemesen idejét. Képünkön; Részlet az új szálloda halijából. (MTI-foto — Fehcrváry Ferenc felv.) vezetnek kell, s aztán egy elegáns húzással még a Gestapónak is feladja őket? S ha mégis Artúrnak van igaza? S ha téved? — Azt akarod — kérdezte Liza —, hogy szedjem le a fáról a színes papírokat? — Nem árt. Legalább is remélem, hogy nem ártanak nekünk a lengyel fenyőfák. — Ne beszélj így, ilyen idegesítően! — Miért? Azt gondolod, hogy a német tiszteknek nem tetszhetnek például a lengyel fenyőfák? — kérdezte Kloss kötekedve. — És a lengyel lányok? — villant fel Liza szeme. — Lengyelországban — mondta Kloss — gyűlölnek minket, Liza. Ezért ilyen nagy boldogság hozzátok simulni — mondta, s magához ölelte a lányt. Unta már a játékot. Nagyon unta. Hirtelen arra gondolt, mi lenne, ha most felállna, s egészen váratlanul lengyelül beszélne a lányhoz? Megcsókolta, s észrevette, hogy Liza mereven lecsukja a szemét. — Engedj — rázkódott meg a lány. — Miért? — ígértem valami harapnivalót — mondta, s már újra mosolygott. — Nem vagyok éhes . i. — Nyugalom kedves, van még időnk. Nagyon sok időnk van még — mondta a lány, s kisietett a szobából. Kloss leoltotta a nagy villanyt, s felkattintotta a rádiót. Híreket mondott. Erős harcok Sztálingrád térségében ... Kloss elmosolyodott, hiszen Paulus hadserege már egy hónapja harapófogóban volt. Ledőlt a heverőre. A konyhából tányér és evőeszközök zörgése hallatszott. Arra gondolt, hogy egy ilyen lánnyal igazán kellemesnek kellene lennie az estének. Behunyta a szemét, aztán hirtelen felugrott. Átsétált a másik szobába, miden apróságot alaposan szemügyre vett, benézett a képek alá, a bútorok mögé, de sehol -em találta nyomát annak, amit sejtett; a Gestapo 'ehallgató készülékének. Ismét végigdobta magát a heverőn, s ekkor döbbent á, hogy tulajdonképpen már egy nap elmúlt, s még •M5ndig nem jutott előbbre egy lépéssel sem. (Folytatjuk)
